B-történetek

9 év után végre új utakon

2020. június 26. 11:15 - Paulo Gergő

Több, mint kilenc évig dolgoztam programozóként egy multicégnél. Kb. másfél hónapja adtam be a felmondásomat, a napokban szűnik meg a munkaviszonyom. Ez a bejegyzés arról szól, hogy milyen gondolatok mentén, miért döntöttem így.

Fontos-e, hogy mit csinálunk?

Tapasztalataim szerint a szoftverfejlesztők közül sokan - tudatosan, vagy sem - abból indulnak ki, hogy alapvetően a programozói "munkaerejük" (az ezen a téren szerzett tudásuk és tapasztalatuk) az, amivel rendelkeznek, és ebből próbálják a "legtöbbet" kihozni, ami tipikusan a legtöbb pénz megkeresését jelenti. Vagyis olyan munkahelyet keresnek, ahol ezekért a "munkaerőpiaci értékekért" a legtöbbet fizetnek nekik. Hogy éppen mi az a feladat, amit el kell végezniük a munkahelyen, az másodlagos. Biztosan akad, aki gondosan kiválasztja, hogy milyen termék fejlesztésében vesz részt, de ez elég ritkának tűnik. Azok a programozók, akikkel én kapcsolatban voltam, szinte kizárólag az alapján választottak munkahelyet, hogy az adott pozíción milyen képességeket, tudást várnak el, és hogy az az állás hogy fizet. A legtöbbjük nem is igazán tudja, amikor belép egy céghez, hogy pontosan min fog dolgozni (én sem tudtam annak idején): ez az első hónapokban válik világossá a számára.

Látható tehát, hogy a "mit csinálok" szempontja meglehetősen háttérbe szorul. Pedig - mégha nem is gondolunk bele nap, mint nap - nem kicsi a tét itt az ember életének szempontjából, hiszen évi kb. 220 ledolgozott munkanapról, vagyis nagyjából 1760 munkaóráról van szó. Az életünk alváson kívüli részének legalább a felét a munkahelyünkkel kapcsolatos tevékenységekkel töltjük.

Az elszenvedett rossz?

A kultúránkból folyamatosan felénk áradó társadalmi, gazdasági és politikai üzenetek persze nem éppen arra ösztönöznek bennünket, hogy mindezen elgondolkozzunk. Épp ellenkezőleg: ideológiává összeálló alapvetéseikkel (amelyek a benne élők számára nem is látszanak ideológiának) trivialitásként kezelik, hogy ez az egyetlen felfogás, amit lehet, vagy érdemes követni. Amikor a politika rólunk "humán erőforrásként" beszél, amikor a jövedelmek mértékét, vagy a gazdaság teljesítményét azonosítja a "társadalmi jó"-val, amikor az oktatás célját a "munkaerőpiaci érvényesülésben" határozza meg, amikor a fogyasztás mértékét egyben a boldogság mértékének tartja, akkor mindig ezt az ideológiát erősíti a fejekben. Ennek még az önmagát tudománynak tartó klasszikus közgazdaságtanban is látványos nyomai vannak: a munkát "elszenvedett rossznak" tartja, amelyért az az által megszerzett jövedelem elköltése, fogyasztásra váltása kompenzál bennünket. Ha valaki most azt gondolja, hogy ő bizony szereti a munkáját, és legalább annyira ezért is jár be dolgozni, mint a pénzért, akkor persze lehet, hogy valóban így van, de azért kérdezze meg magától, hogy milyen szokott lenni a kedve hétfő reggel, és péntek délután, van-e a kettő között különbség, illetve, hogy csinálná-e szívesen magától azt a tevékenységet, amit elvárnak tőle akkor is, ha nem ez lenne a jövedelemforrása.

Bennem felmerült a kérdés, hogy valóban ilyenek vagyunk-e, vagy ilyennek kell-e lennünk, így kell-e magunkról és az életünkről gondolkoznunk? Az ébren töltött életünk fele valóban arra való, hogy elszenvedjük, és valóban a cserébe elérhető fogyasztás az, ami boldoggá tehet minket? Én ezekben ma már egyáltalán nem hiszek. Miután az ember komolyan megkérdőjelezi ezeket a kultúránkra jellemző alapvetéseket, a felmerülő kétségek egyre erősebbé válnak benne. Nekem nem nagyon volt olyan nap az elmúlt néhány évben, amikor ne gondoltam volna azt, hogy amit csinálok, amiért dolgozom, az valójában nem az én célom, hanem "kívülről" jön, az életem pedig múlik, a nélkül, hogy olyan célokkal foglalkoznék, amit igazán magaménak és fontosnak érzek.

Az sem mellékes itt, hogy tudományos vizsgálatok sora támasztja alá a fenti kétségeimet, amelyeket rendszerint "nagyvonalúan" figyelmen kívül hagyunk, amikor gazdaságról és társadalomról gondolkozunk. Most csak felsorolás szinten említek meg néhány eredményt:

  • az emberek nagyon jelentős része (az Egyesült Királyságban és Hollandiában pl. majdnem 40%-a) érzi úgy, hogy a munkának, amit végez a munkahelyén, nincs semmilyen érdemi hozadéka, nem tesz hozzá semmi értékeset a világhoz
  • az emberi boldogság egy meglehetősen alacsony szint (kb. megfelelő mennyiségű és minőségű étel és fedél a fejünk fölött) elérésén túl nem az anyagi helyzet függvénye, sokkal inkább múlik olyan tényezőkön, amelyek nem fejezhetőek ki pénzben: az emberi kapcsolatok minőségén, a biztonságérzeten, a pozitív jövőképen, hogy értelmes munkát végzünk-e, stb.

A soha el nem ért délibábok

Többek szájából hallottam olyan érvelést, hogy bár nem szeretik annyira a munkájukat, de most gyűjtögetnek, és amikor elég sok pénzük lesz, akkor abbahagyják, és azt csinálnak majd, amit valóban szeretnek. Én ezt nagyrészt önmagunk veszélyes hitegetésének látom, ugyanis nem ismerek egy olyan embert sem, aki ezt megvalósította volna. Ez általában egy örök délibáb marad, ami csak arra jó, hogy megindokolja számunkra, hogy miért kell ma, holnap és holnapután is olyasmit csinálnunk, amihez semmi kedvünk, de kilépni belőle mégsem vagyunk képesek.

Megélhetési kényszer?

Szintén gyakran hangzik el az az érv a fentiekkel szemben, miszerint "mégiscsak meg kell élni valamiből". Ez egyrészt persze Magyarországon is (de a harmadik világ országaiban aztán méginkább) sok emberre igaz: a társadalom egy jelentős része nem dúskál a lehetőségekben, ha szeretne kijönni a pénzéből, így aztán nem csoda, hogy nem választ olyan munkát, amelynek személyesen értelmét látja, amelyben elhivatott. Egy programozó esetében viszont, aki (legalábbis átlagban) a magyar minimálbér többszörösét viszi haza fizetésként, ez nem igazán állja meg a helyét. Ilyen jövedelem mellett igenis van mozgástér, lehet választani, hogy mit csinálunk, milyen terméken dolgozunk, milyen cégnél dolgozunk, vagy hogy heti hány órában, illetve az anyagi biztonság megteremtése után váltani is van lehetőség akár egészen más területre, ahol esetleg kisebb jövedelemért, de hozzánk, a céljainkhoz közelebb álló melót végezhetünk.

Merre evezünk a nagy közös hajóban?

Nézőpontom szerint az emberi élet jóval több annál, mint az egyén boldogulása, az egyén érdekei, preferenciái, érdeklődési körei. A párkapcsolatunk, a családunk, a baráti társaságunk, a közösségünk, a településünk, az országunk és az emberiség részei vagyunk, amely közösségekre és rendszerekre hatással vagyunk, ha akarjuk, ha nem. Az egész "nagy színjátékhoz" pedig mi is hozzáírunk egy sort az életünkkel, és nagyon nem mindegy, hogy mi is az a sor.

Egyáltalán nem azt akarom ezzel sugallni, hogy mindenkinek úgy kellene döntenie, mint nekem. Szó sincs erről. De kár és nagyon veszélyes is tagadni, hogy az, hogy mire használjuk az időnket, a lehetőségeinket, az életünket, (részben legalábbis) választás kérdése, és felelősségünk van abban, hogy hogyan választunk, nem csak a saját életünk szempontjából.

Multik és propaganda

A döntésemben nagy szerepet játszott az is, hogy vannak problémáim a multinacionális cégek működésével kapcsolatban. Ezeket nem fejtem ki itt, hiszen írtam már róluk néhány hosszú bejegyzést. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy beálltam az érvek nélkül "Fúj-fúj multik"-at skandálók táborába, kérem olvassa el pl. a TŐKEKONCENTRÁCIÓRÓL, vagy a multik ERKÖLCSÖN KÍVÜLI mivoltáról szóló írásaimat, és az azokban kifejtett érvekkel kezdjen valamit.

Abban is biztos vagyok a 9 éves multis tapasztalatom nyomán, hogy bár ezek a cégek (főleg az IT szektorban működők) szeretik magukat a tudomány hírnökeinek és élenjáró képviselőinek tekinteni, a hozzáállásuk csak nagyon-nagyon korlátozottan értelmezhető tudományosnak. A tevékenységi köreiken belül persze tudományos módszereket alkalmaznak a termékeik létrehozása, a "kutatás és fejlesztés" érdekében, viszont amint arról van szó, hogy a tevékenységüket tágabb kontextusban kellene megítélni, a létjogosultságán és a lehetséges hatásain, következményein elgondolkozni, a tudományosság súlyosan korrumpálódik, és az egész jobban hasonlít egy rosszabbfajta politikai propagandához, mint bármiféle érveléshez. Hogy ezt valaki észrevegye, elég csak ránéznie egy multicég kommunikációjára, elég meghallgatni a cég vezetőinek gondolatait a működésről, annak "jóságáról" és "nélkülözhetetlenségéről". A "bullshit" szó sem véletlenül merül fel oly gyakran ebben a világban. Mindez - ahogy én látom - alapvetően annak köszönhető, hogy a legfőbb mozgatórugó a profitorientáltság, aminek semmi, de semmi köze nincsen a tudományos gondolkodáshoz, nagyon sok esetben éppen azzal ellentétes utakra visz. Mindennek a legsúlyosabb következménye, hogy egy akármilyen piacon mozgó cég soha nem fogja igazán és őszintén megkérdőjelezni a saját tevékenységének áldásos mivoltát, akkor sem, ha tudományos eredmények sora cáfolja, vagy kérdőjelezi azt meg. Ez a jelenség az IT-szektorban a mérhetetlen és tudományosan indokolhatatlan technológiai optimizmusban, technokrata hozzáállásban nyilvánul meg.

Megemlítem, hogy arra vonatkozóan is vannak kutatási eredmények, hogy multik alkalmazottjaként rengetegen küzdenek kognitív disszonanciával a munkájukkal kapcsolatban. Nagyon sokan éreznek elviselhetetlen ellentétet az elveik, értékeik, és a munkahelyükön végzett munka céljai, jellege, vagy a munkaadójuk tevékenységének erkölcsi megítélése között. Szóval biztosan nem vagyok egyedül ezzel.

A szellemi közeg

Minden szubkultúrának megvannak a sajátosságai, az erősségei és gyengeségei: nincs ez másként a programozókkal sem. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyformák lennének, de vannak olyan jellemvonások, amelyek sokuk gondolkodására jellemzőek. Ilyen például a technológiai optimizmus (szélsőséges esetben a technológia iránti kritikátlan rajongás), ami azt jelenti, hogy bármiféle problémára technológiai megoldásokban látják a megoldást. Ennek indokolatlanságát számomra pl. az immár 150 éves ismert Jevons-paradoxon bizonyítja, amit viszont szinte egyetlen kollégám sem ismert, akivel beszélgettem ilyesmiről. Ezen egyébként nem sok csodálkoznivaló van, hiszen minden szubkultúra jellemzője, hogy a tagjai leginkább annak alapvetéseivel és szűk ismeretanyagával vannak tisztában, az IT világában pedig a technológiai optimizmus kritikája a Jevons-paradoxonnal és sokminden mással nem tartozik bele ebbe.

Ugyanilyen tipikus jellemvonás (ami persze nem csak ebben a szubkultúrában van jelen), hogy annak ellenére, hogy a tudomány iránt erősen érdeklődik, nemigen ismeri vagy azonosítja a határt a tudomány és a szubjektum között, így olyasmit is nagyvonalúan a tudományos jelzővel illet (mintegy indokolva annak létjogosultságát és megkérdőjelezhetetlen mivoltát), aminek pedig semmi köze a tudományhoz. Erről a témáról írtam már egy BEJEGYZÉST, azt nem ismétlem meg itt.

A harmadik ilyen szellemi tulajdonság a "lineáris fejlődésmítoszba" vetett hit, amit persze nem hitnek vagy ideológiának gondolnak, pedig a jellemvonásai alapján nagyon is annak minősül. A lineáris fejlődésmítosz azt az elképzelést jelenti, miszerint az emberiség története kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel tűzdelve ugyan, de végülis folyamatos fejlődés. Ennek elemezgetésébe most nem megyek bele, csak annyit említek meg, hogy véleményem szerint ez az elképzelés abból a nagyon szubjektív és összességében védhetetlen alapvetésből fakad, miszerint a fejlődés az azonosan egyenlő a technológiai fejlődéssel.

Pozitívumként említem meg a programozók szubkultúrájára vonatkozóan, hogy a munka gyakorlatias szervezésében, a praktikus problémák megoldásában az átlagnál kreatívabbnak és hatékonyabbnak tapasztaltam ezt a közeget. Én ezt a képességet nagyra értékelem, kár, hogy a célokkal, amelyek elérésére mindezt fordítják, nagyon sokszor nem értek egyet. De talán a szubkultúra tagjai sem feltétlenül (mégis csinálják), de erről már volt szó.

A halál szemszögéből

A halálhoz (is) nagyon rossz és ellentmondásos a hozzáállása a kultúránknak. Nagyjából úgy írnám ezt le, hogy a "haláltól való rettegésben" élünk, és ez - paradox módon - végeredményben rengeteg szenvedést és nem utolsósorban rossz döntést okoz nekünk az életünkben. Nálunk senki sem szeret a halálon gondolkozni, annak szempontjából megítélni az életet, pedig ez egyáltalán nem egy elszomorító vagy önsanyargató, hanem az egyik leghasznosabb és legszükségesebb dolog véleményem szerint. Tulajdonképpen a halál az, ami érvényt szerez az életünknek, ami megadja a cselekedeteink súlyát, aminek folytán van tétje annak, hogy mit teszünk az életünkben. Halál nélkül mindez nem lenne.

Érdemes tehát időnként ebből a szemszögből ránézni az életünkre, és megítélni azt, hogy az vajon jó irányba tart-e. A halál szempontjából lehet leginkább átfogóan gondolkozni az életünkről, és a rövidtávú és szűk célokon, az azokban való sodródáson túllátva irányt szabni neki. Ha ezt sokáig nem teszi meg valaki, akkor félő, hogy már késő lesz. Sokmindent, sok aktuális körülményt meg lehet szokni, és szinte megszeretni az ember életében akkor is, ha annak, ránézve az egész életünkre, sok értelmét nem látjuk. Érdemes tehát néha belegondolni, hogy ha holnap, a jövő héten, vagy a jövő hónapban érne minket a halál, akkor vajon tényleg ezzel foglalkoznék-e, amivel ma temérdek időt eltöltök, tényleg ennek van-e valóban értelme.

Henry David Thoreau-nak, a Holt költők társaságából is ismerős mondataival zárom ezt az írást:
"Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpusztítani mindazt, ami nem volt élet, hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem."

Szólj hozzá!

Orbán a Mária Rádióban

2020. május 23. 07:05 - Paulo Gergő

Ha tovább olvasva érteni szeretnéd ennek a bejegyzésnek a tartalmát, akkor érdemes meghallgatnod a rádióműsort, amelyben a miniszterelnök volt a meghívott vendég. Persze csak ha még nem tetted. Kétszer nem érdemes meghallgatni.

Orbán Viktor elment egy rádióba egy kellemes, baráti, ~25 perces beszélgetésre. Előre lehetett tudni, hogy semmiféle kínos kérdést nem fog kapni. A műsorvezető csupán néhányszor szólalt meg, a többi időben hagyta beszélni a miniszterelnököt, aki gyakorlatilag így szabadon kiélhette magát olyan értelemben, hogy mondhatott szinte bármit és bárhogyan, ami valamelyest kapcsolatba hozható a nem túl konkrét kérdésekkel. Túl nagy érdemi információtartalma nem volt a beszélgetésnek. Kapott viszont a hallgató rengeteg egymásnak-örülést, egymásnak-kedveskedést, mindent-megköszönést, keresztényi tisztességet és jóságot sugalló szófordulatokat és légkört, borzasztóan egyszerű, "Ki korán kel, aranyat lel" típusú bölcsességeket, lezárásként pedig egyszerűségében az iméntivel vetekvő saját konklúziót Orbán részéről: "Nem csak jól, hanem szépen is kell élni.".

Miután kb. 5 perc után kezdtem gyanítani, hogy nagyjából semmi érdemlegeset nem fogok hallani, azon kezdtem gondolkozni, hogy tulajdonképpen mire való ez az egész. Én nem azt várom, hogy egy kormányfőnek minden beszélgetése (TV-ben, rádióban) hihetetlenül tartalmas legyen, vagy hogy minden újságíró és műsorvezető lényegre tapintó, húsbavágóan fontos kérdéseket tegyen föl, érzékeny és kritikus pontokra világítson rá. Megvan a helye a könnyedebb beszélgetéseknek is. De csak akkor (!), ha vannak másmilyenek is, sőt, azok vannak többségben. Hiszen egy kormányfő nagyon sok embert érintő, és nagyon sokszor kritikus fontosságú dolgokkal foglalkozik, ez a szakma tehát többségében nem könnyed beszélgetéseket kell, hogy indukáljon. Egy miniszterelnöknek (véleményem szerint) alapvetően nem az a dolga, hogy jól elbájcsevegjen nyilvánosan, de gyakorlatilag baráti társaságban. Mégis ez történik, másfajta beszélgetései Orbánnak gyakorlatilag nincsenek. A magyar miniszterelnök szinte kizárólag olyan helyzetekben jelenik meg a médiában (leszámítva azt az évi néhány sajtótájékoztatót, amelyeken újságírók is kérdezhetnek), amelyekben nem érheti kellemetlenség, amikor igazán nem kell megvédenie semmiféle álláspontot senkivel szemben, amikor szabadon eljátszhat bármilyen szerepet, szabadon tetszeleghet, szabadon bölcselkedhet.

Az ilyen szereplések gyakorlatilag színészi teljesítmények. Céljuk, hogy a szereplő szimpatikussá váljon a társadalom bizonyos rétegének a szemében. Hogy súlytalan, tartalmatlan és végtelenül leegyszerűsített bölcselkedésekkel, nyájas, tisztelettudó és kedveskedő stílusban egy politikus eljátssza azt a szerepet, amit a biztos választói elvárnak tőle: a jó keresztény embert, aki tisztességes, becsületes, alázatos, szavahihető és bölcs. Továbbá az erős vezetőt, aki magabiztos, megbízható, állhatatos, kemény jellem. Ez a szerep, amit Orbán Viktor magára vállal 1-1 ilyen interjú alkalmával. Megteheti, hiszen ő a rendező, a főszereplő, és rajta kívül csak mellékszereplők vannak. Legalábbis ezekben a helyzetekben. Más helyzeteket pedig nem nagyon vállal fel. Érthető módon, hiszen nagyon speciális körülmények kellenek, hogy valaki ne essen ki ezekből az ideális szerepekből, még akkor is, ha olyan tehetséges ebben, mint a miniszterelnök.

Gondoljunk csak bele, milyen illúzióromboló lenne, ha valaki, miután Orbán előadta, hogy "most, hogy már minden jó volt, mindenkinek volt munkája, növekedett a fizetése, nőtt a GDP, az emberek lényét a növekedés, gyarapodás töltötte be... jött a koronavírus...", rákérdezne, hogy mégis hogy érti azt, hogy "minden jó volt", miközben tízezrek élnek emberhez méltatlan körülmények között Magyarországon (lásd pl. L. Ritók Nóra és az Igazgyöngy Alapítvány munkássága); a társadalom egy jelentős része funkcionális analfabéta, és legtöbbször teljességgel értelmetlen közmunkából tartja el magát, a helyzetéből való kitörés esélye nélkül; a közbeszéd színvonala soha nem látott mélységeket ér el; a magyar emberek átlagos egészségi állapota szörnyűséges, ahogy az egészségügyi rendszer is sok sebből vérzik; a gyerekek hihetetlenül túl vannak terhelve egy olyan tekintélyelvű iskolarendszerben, amely kevéssé gondolkodni, sokkal inkább adatokat bemagolni tanítja meg őket; a társadalomban a vagyoni különbségek arcpirítóan nagyok; a világ pedig egy ökológiai katasztrófa kellős közepén van, nyakán a globális éghajlatváltozás beláthatatlan következményekkel járó, és egyelőre kezelhetetlennek tűnő problémájával. És még hosszan sorolhatnám.

Vagy gondoljunk bele abba, milyen lenne, ha valaki rávilágítana, hogy egy önmagát kereszténynek tartó ember GDP-ben méri a "jót" és arról beszél, hogy az emberek lényét a gazdasági növekedés hatja át. Nem vagyok keresztény, de néha elgondolkozom, vajon mit szólna ehhez Jézus Krisztus (vagyis mit szól, ha létezik valahol), ha hallaná a GDP-növekedés már-már szentséggé emelését, vagy a gazdasági növekedésről szóló dicsszólamokat. Vajon milyen kapcsolatban van mindez az ő egykori tanításaival és cselekedeteivel, illetve az annak nyomán született szentírással? Vajon nem jogosan felmerülő kérdések ezek egy kereszténynek mondott kultúrában. És ha igen, akkor miért nem merülnek fel egy legfőbb politikai vezetővel szemben pl. egy keresztény rádióban? Úgy látszik, hogy erre valamiért nem nagyon van igény, mert ha lenne, akkor az a masszív szavazótábor nem lenne olyan stabil, mint amilyennek tapasztaljuk. Úgy látszik, nem kell az intellektus, nem kell az érvelés, nem kellenek érdemi viták. Színház kell, és az is lehetőleg úgy, hogy ne tűnjön annak. Orbán pedig ebben jó.

A miniszterelnök a beszélgetés végén még megköszönte az érte szóló imákat, és az "Isten fizess meg" szófordulattal búcsúzott. Bennem efféle szavak hallatán mindig 100 és 100 dolog rémlik fel a múltból és a jelenből. Felrémlik egy állami pénzekből milliárdokkal kitömött gazdasági holdudvar; felrémlik számtalan gyűlöletkampány, amely ellenségekké nyilvánított másként gondokozók porba tiprásáról szólt és amely végletesen kettészakította a magyar társadalmat; felrémlik a közpénzből (is) kiépített kormányzathoz köthető médiabirodalom, a Fidesz-propaganda TV-nek beillő magyar közszolgálati televízióval az élen, vagy a kormányhirdetésekkel fenntartott "ingyenes", szégyenletes politikai bulvárlap, amit emberek millióihoz juttatnak el nap, mint nap; felrémlik az a rengeteg, más pártok képviselőitől érkező, érdemi válasz nélkül hagyott kérdés a parlamentben; Felrémlik egy köztársasági elnök, aki bár egy alkotmányjogászt váltott ezen tisztségben, nem tudta helyesen leírni az "állam" szót, nem ismerte az "ártatlanság vélelme" kifejezést, egykori szakdolgozata kapcsán plagizálási botrányba keveredett, soha, egyetlen parlamenti döntéssel szemben nem élt a jogával, hogy azt ne írja alá, hanem visszaküldje a parlamentnek újratárgyalásra, és akit mindezek ellenére (vagy éppen ezért) vaskosan megtapsolt a parlament kormánypárti többsége; felrémlik Orbán, amint kritika nélkül alkudozik olyan országok vezetőivel, amelyekben a legalapvetőbb emberi jogokat is semmibe vevő rendszerek működnek; eszembe jut a 2008-as Orbán Viktor, aki "puccsnak" nevezte az akkori kormány Paks II.-vel kapcsolatos titkosítási döntéseit, majd kormányra kerülve az "új" Paks II.-vel kapcsolatos szerződések 30 éves, éppen most pedig a Budapest-Belgrád vasútépítés szerződéseinek 10 éves titkosítását rendelte el; Sokáig folytathatnám még, de nem fogom. Nem tudnék felsorolni mindent, amit az elmúlt egy évtizedben történt. A lényeg csak annyi, hogy finoman szólva nem vagyok meggyőződve ezen mondatok őszinteségéről, és komolyan vehetőségéről.

Van, ami sokkal jobban kifejezi a mai magyar valóságot, mint a fenti interjú.
VERS és DAL

Szólj hozzá!

Gonoszak-e a multik?

2020. május 01. 19:11 - Paulo Gergő

Rövid válasz: a szónak abban az értelmében, ahogy emberekre használjuk: nem. Nem gonoszak, hiszen ezt a kifejezést csak egy erkölcsi lényekre érvényes használni. Ezek a nagy gazdasági szereplők azonban erkölcsön kívüli entitások. A hosszabb válasz alább következik.

Mi az, hogy "erkölcsön kívüli entitás"?

Elsőre furcsának hangozhat ez a kifejezés, pedig nagyon is kézenfekvő és igazságtartalma viszonylag könnyen levezethető. Ha egy gazdasági szereplő meghalad egy bizonyos méretet, akkor az azt működtető emberek kis fogaskerekek lesznek csupán a nagy egészhez képest. Ez azzal jár, hogy egyesével nem látják át az egésznek a működését, nem látják át a folyamatokat, a döntéshozást, a különböző tevékenységek következményeit, és nincs is igazán beleszólásuk a cég működésébe. Vagy ha látnak is ebből valamit, könnyen elhárítják a felelősséget azzal, hogy hiszen az ő feladatuk csak egy nagyon-nagyon speciális dolog, amiben önmagában talán nem találnak kivetnivalót. Egy speciális feladatra szerződtek, amiért fizetést kapnak, és ennyi. Ez az általános indoklás (vagy inkább érzés), hogy miért nem foglalkoznak azzal, hogy a termékek gyártása és használata, vagy a szolgáltatások megvalósítása, pláne az egész cég működése milyen hatással van összességében a társadalomra, az emberek életére, a környezetre, a kultúránkra, a döntési lehetőségeinkre, vagy éppen erkölcsileg hogyan ítélendő meg. Könyvelők, HR-esek, marketing-esek, a sales-esek, programozók, mérnökök, rendszergazdák, építészek, jogászok, manager-ek, gyári munkások, épület-üzemeltetők, takarítók, és még sorolhatnám. Mindenki szépen a fizetségéért cserébe tehetsége, tudása és szorgalma szerint elvégzi a rá bízott feladatokat, aztán hazamegy élni az életének fennmaradó részét. A cég egészének működését pedig senki nem érzi dolgának értékelni, és senki nem vállalja érte a felelősséget sem. Ennek a pszichológiája érthető, és minél nagyobbra duzzad egy gazdasági szereplő, annál inkább érvényesül: minél kevésbé látunk rá folyamatokra, minél kevesebb közvetlen tapasztalatunk van a következményeket illetően, minél kevésbé vagyunk részesei a döntéshozatalnak, minél kisebb részét végezzük a teljes tevékenységnek, és minél kevésbé érezzük, hogy hatással lennénk az egészre, azt annál távolabb érezzük magunktól, annál kevésbé érzünk felelősséget vele kapcsolatban.

Nade mi van a felsővezetőkkel?

(Őket keresi a BKV... jelentkezés a trolibuszgarázsban ;))

Gondolhatjuk, hogy vannak kulcspozícióban lévő emberek még egy nagyra nőtt cégnél is, akik viszont döntenek az egésszel kapcsolatban, döntenek arról, hogy a cég milyen tevékenységet végezzen, mit, hogyan, hol, kiknek a foglalkoztatásával állítson elő, hogyan működjön, stb. Ez viszont több szempontból is látszólagos csupán. Praktikusan valóban ők hoznak "nagy" döntéseket, de gyakorlatilag vajmi kevés szabadságuk van ebben. Tevékenységük és döntéseik irányát, illetve annak sikerességét nem erkölcsi ítéleteik, hanem a piaci keretek és a legalapvetőbb motiváció: a profitorientáltság határozzák meg. Egy cég piaci értelemben akkor sikeres, és ezáltal akkor tud nagyra nőni, ha nagyon hatékony a profit elérésében. A jelenleg érvényes piaci keretek között és piaci értelemben a sikeresség kizárólag azon múlik, hogy mennyi profitot realizál egy cég adott idő alatt. A társadalmi normák, erkölcsi szabályok, környezetvédelmi előírások betartása külső kényszer, nem része a motivációnak, ennélfogva tipikusan sokat is tesznek azért, hogy kikerüljenek ezek hatálya alól (de erről majd később). A felsővezetők nem a társadalom, a környezet, vagy a kultúránk felé tartoznak elszámolással, hanem a cégtulajdonosok és részvényesek felé. Ha egy vezető nem felel meg ennek az elvárásnak - mert például esetleg erkölcsi alapú döntéseket hoz a profitorientált szempontokat hátrébb sorolva -, attól a cég rövid úton megszabadul, mert nem végezte sikeresen a munkáját, vagy a cég kerül versenyhátrányba a többivel szemben, így nem is fog olyan nagyra nőni. És igen, mindig lesz olyan ember, aki majd "jól" végzi el ezt a munkát. De ez nem azt jelenti, hogy az emberek - úgy általában - bármire hajlandóak lennének, ha azt várják el tőlük a munkahelyen, csupán azt, hogy bizony vannak olyan emberek, akik nagyon sokmindenre hajlandóak (amit esetleg a többség erkölcstelennek ítélne, ha tudna róla), és a jelenlegi piaci logika őket válogatja ki a cégek élére.

Így lesz majdhogynem előfeltétele egy globális gazdasági szereplő felépülésének az értékrendek és erkölcsök kigyomlálása a működésből a tisztán profitorientált működés érdekében. A működtető emberek pedig bár továbbra is erkölcsi lények, nem nagyon befolyásolják a cég, mint gazdasági entitás működését. Nem gonoszság ez tehát, csupán a jelenlegi rendszer működési logikájának eredménye. Mindennek hatása a világukra természetesen van, nem is kicsi (erről is később), de ezt már rendszerint kevesen kötik össze a valódi okokkal.

Ne tévesszen meg a látszat!

Számos hangzatos kifejezés létezik ezen nagy gazdasági szereplők erkölcsös, szociálisan érzéken és környezetileg fenntartható működésének bizonygatására. Ilyen például a "Társadalmi felelősségvállalás" (angolul: Corporate Social Responsibility), amit biztos sokan ismernek már. Számos olyan tevékenységre áldoznak pénzt, ami szociális vagy a környezeti fenntarthatóság szempontjából pozitívan hatnak. Mindez viszont szintén kényszernek tekinthető, és valójában, áttételesen a profitszerzést szolgálja. Nagyon nagy részt társadalmi elvárásoknak való megfelelésből fakad: a cégek szeretnének pozitív színben feltűnni a vásárlóik, a termékeik (közvetlen, vagy közvetett) célcsoportja előtt, mert tudják, hogy e nélkül komoly piaci hátrányba kerülhetnek. Azonban számos példa bukkan fel időről-időre, ami bizonyítja, hogy ez csak a felszín. Tipikus például, hogy a Fast Fashion fellegvárainak számító ruhaipari multik látványos jótékonysági akciókat hajtanak végre (és számolnak be róla mindenféle médiafelületeken), miközben a profitjukat folyamatosan a harmadik világ országainak munkajogok által nem védett, ergo kizsákmányolható, olcsó munkaerejének kihasználásával érik el, amiről igyekeznek nem beszélni, amíg lehet. Aztán összedől egy koszos, düledező, zsúfolt ruhagyár Bangladesben, és a nyugati világ felkapja a fejét, hogy ez a csili-vili európai üzletekkel rendelkező ruhamárka hogy működtethetett ilyeneket (pedig ez már évtizedek óta így megy). Aztán jönnek az ígéretek, hogy ez többé nem így lesz, mindent szépen megjavítanak, mindenkit nagyon megbecsülnek, stb. Majd eltelik néhány hónap és a dolgok mennek tovább ugyanúgy: a vásárlók felejtenek, a business pörög tovább.

rana_plaza.jpg

A 2013 áprilisában összedőlt bangladesi Rana Plaza-ban több, mint 1100-an vesztették életüket és további 2500-an megsérültek. A borzalmas állapotú épületben olyan nagy cégek ruháit gyárották, mint a Zara vagy a Marks & Spencer.

Államokon túlnövő hatalom és befolyás

Említettem, hogy a nagy gazdasági entitások motivációjuknál és a méretükből fakadó lehetőségeiknél fogva igyekeznek kibújni az állami szabályozások alól. Ez pedig rendszerint sikerül is nekik, hiszen amint kilépnek a nemzetállami keretekből (ahol egyébként létrejöttek) a globális piaci térbe, szinte szabadon választhatnak, hogy a profitjukat melyik adóparadicsomba csoportosítják át, hogy a lehető legkedvezőbb feltételek mellett adózzanak utána; kiválaszthatják azokat az országokat, amelyekben a legolcsóbb és legkiszolgáltatottabb munkaerő áll a rendelkezésükre, ahol a leglazább környezetvédelmi előírások vonatkoznak rájuk, vagy ahol leginkább kapható a politikai elit arra, hogy nekik kedvező feltételeket biztosítson. Ez a profitorientált logika mentén érthető, viszont nem tudok olyan értékrendről, amelynek megfelelne.

Globális "piacgazdaság"?

Ráadásul azzal, hogy a relatíve szabályozatlan globális gazdasági térben lavíroznak, tulajdonképpen még a(z egyébként jogosan kritizálható) kapitalizmus eredeti kereteit is szétfeszítik (többen a globális piacot a multinacionális vállalatokkal poszt-kapitalizmusnak hívják), hiszen az feltételezi a mindenkire egységesen vonatkozó, közös szabályokat, a törvényességet és az információhoz való egyenlő hozzáférést, vagyis összességében az egyenlő feltételeket a piacon, ahol ennélfogva szabad verseny folyhat. Ehhez képest a globális gazdasági térben a piaci előnyök a szabályozatlanságból, a politikai lobbierőből, a nemzetállamok fölé növő befolyásból, az információhoz való egyenlőtlen hozzáférésből, és nem gazdasági tevékenységekből (politikusok megvesztegetése, háborús helyzetek gerjesztése, kihasználása, stb.) is jócskán fakadnak, ami gyakorlatilag többé nem nevezhető piacnak a szó eredeti értelmében.

"Ékes" példája egyébként a nem-piaci működésnek az olajcégek, vagy a nagy olajkitermelő országok kartellje, ami meglepő módon teljesen nyilvánosan zajlik, és mintha nem nagyon lenne ezzel problémája még a kapitalizmust egyébként oly hevesen védelmező hangoknak sem. Arról van szó ugyanis, hogy az OPEC ("Organization of the Petroleum Exporting Countries", vagyis "Kőolaj-exportáló Országok Szervezete") országok rendszerint megegyeznek abban, hogy mennyi kőolajat termeljenek ki, és milyen árat szabjanak neki a világpiacon. A cél nyilvánvalóan a profit maximalizálása a verseny kizárásával, és az olajipar hosszú távú működésének biztosítása pl. a megújuló energiaforrások versenyképességének csökkentésével (ami pedig még jelen piaci körülmények között is sokkal nagyobb lehetne szabad verseny esetén, hát még, ha a környezeti externáliák (pl. CO2-kibocsátás) bele lennének építve az árba). Történik ez akkor, amikor a világ minden országa fogyasztja ezt a terméket, és ezek közül nagyon sokban vannak kartelltilalmi törvények. Na most akkor mi ez, ha nem egy tudatos piaci manipuláció, ami jelentős hatást gyakorol az országokra, és például a környezeti fenntarthatóság felé való elmozdulás esélyére? És akkor miért is nem zavar ez senkit igazán?

"Ez nem erkölcsi, hanem gazdasági/piaci kérdés"

Politikusok gyakran takaróznak ezzel az általános és ostoba lózunggal. Pedig a gazdaságunk szervezése gyakorlatilag az életünk minden részével kapcsolatban van, minden pontjára kihat. És hogy ez a hatás milyen, az alapvetően határozza meg, hogy milyen életlehetőségeink vannak, hogyan boldogulhatunk, mennyire igazságos, szolidáris, egészséges világban élünk, de áttételesen még azt is, hogy a döntéseink hogyan (pl. mennyire demokratikusan) születhetnek. Szóval mégis mi lehetne inkább erkölcsi kérdés (is), ha nem az, hogy ezt hogyan szervezzük, hogyan szabályozzuk? Szóval ne tessék bedőlni ezeknek az ócska és hazug politikai mantráknak!

Megvilágítom még egy oldalról az erkölcsi vonatkozást. Egy ország jogrendszere az ott élő emberek értékrendjének egyfajta (jó vagy kevésbé jó) lecsapódása: ez eddig világos. A nemzetközivé vált cégek is állami keretek között jöttek létre, egy ilyen értékrend-lecsapódás (jogrendszer) keretei között. A cég alapítói (általában) szintén abból az országból származnak, annak értékeit és jogrendszerét elfogadva élnek. Majd eltelik néhány év, vagy évtized, a céget még mindig az alapítás országában élő emberek irányítják, de az kilép a nemzetközi gazdasági térbe (mert profitorientált, piaci érdeke úgy kívánja). És innestől kezdve elkezdi a tevékenységét olyan országokban (is) végezni, amelyekben esetleg (és tipikusan) teljesen más értékrend és így más jogrendszer érvényesül. Ezek a másmilyen jogrendszerek ráadásul tipikusan olyan (relatíve) gyenge szabályozásokat jelentenek, amelyeket a cég alapítóinak hazájában nem tartanak helyesnek (hiszen feltételezhetően ezért vannak ott más, szigorúbb szabályok pl. a munkaerő vagy a környezet védelme terén), ezért is "éri meg" oda vinni a tevékenységet. Az adódó kérdés tehát a következő: miért is nem merül föl akkor ez erkölcsi dilemmaként, hogy vajon helyes-e ennek a cégnek egy ilyen, eltérő értékrenddel és jogrendszerrel bíró országban tevékenykednie, tipikusan kihasználva a "saját" és az idegen ország között húzódó szabályozásbéli különbségeket? Konkrétabban: miért nem merül föl erkölcsi dilemmaként, hogy egy német/spanyol/svéd/... alapítású cég vajon helyesen teszi-e, hogy Bangladesben/Vietnámban/Kambodzsában/... gyártatja a termékeit olyan körülmények között, amit a németek/spanyolok/svédek/... sosem engednének a saját országukban a saját polgáraiknak? Vagy másként: miért nem merül föl minden esetben, hogy esetleg egy másik országban is be kéne tartani ugyanazokat a normákat a termelés során, amelyeket az alapítás országában kialakítottak az ott élők? Talán mert így már nem is érné meg profitorientált szempontok mentén oda vinni a termelést? Netán előfordulhat, hogy ezt a kérdést kínosan kerülik a politikusaink és az érintett gazdasági szereplők, mert kellemetlen lenne számukra, ha szembesítenénk őket ezzel? (De ugyanez a kérdés fogyasztói oldalról is hasonlóan releváns: miért nem merül fel a fogyasztókban (jó, azért felmerül, de nagyon kevesekben), hogy vajon erkölcsös-e más normák szerint működő országokban gyártott termékeket vásárolni?) Mi sem bizonyítja jobban, hogy ezek a gazdasági szereplők "erkölcsön kívül" (de nem azon felül!) állnak.

Következmények

Szabadságunk korlátozása és a döntéseik befolyásolása

A versenytársaikat felvásárló, egyre nagyobbra duzzadó cégek létrejötte egyben a tőke koncentrálódását is maga után vonja. A tőkekoncentráció számos negatív következményéről EBBEN a bejegyzésben már írtam részletesen, azt nem ismétlem meg itt. Csupán megemlítem, hogy az államokon túlnövő vállalatok a politikai lobbierejüknél fogva jelentősen rontják a demokráciák valóban (és nem csak látszólag) demokratikus működésének esélyeit (a politikusok egyre nehezebben állnak ellen az egyre növő gazdasági lobbierőnek, ill. pontosabban olyan politikusok kerülnek előnybe és ez által hatalomba, akik a háttérben nem átallanak szövetkezni ezekkel a gazdasági szereplőkkel, akik cserébe segítik őket például a politikai kampányaikban - az USA-ban ez majdnem teljes mértékben legálisan zajlik, Európa országaiban pedig félig, vagy teljesen illegálisan). További súlyos probléma az információhoz való hozzáférés korlátozása vagy manipulálása, ami egyre inkább lehetővé válik a globális szereplők terjeszkedésével. Ez például a média által közvetített információk befolyásolása útján valósul meg, vagy éppen annál fogva, hogy a nagyon sokak által információforrásként is használt közösségi média felületeken algoritmusok döntik el (számunkra aligha megismerhető módon), hogy milyen információhoz milyen eséllyel juthatunk hozzá (lásd: facebook és a véleménybuborékok kialakulása).

A sokféleség és a választási lehetőségeink csökkenése

A szupermarketek csili-vili kínálatát, a világ minden tájáról származó termékek tömkelegét látva egyértelműnek tűnhet, hogy a piac globálissá válásával a választási lehetőségeink a fellelhető termékek terén kiszélesedtek. Ez azonban részben látszólagos és egyre inkább a visszájára fordul. Ugyanis a nagyvállalatok versenytársaikat bekebelező terjeszkedésének és az ezzel összefüggő tőkekoncentrációnak nagymértékű egységesülés az eredménye a termékek terén is. Ez például az élelmiszeripar esetében nagyon szembeötlő és döbbenetes méreteket ölt. Az élelmiszer-áruházakban kapható feldolgozott termékek döntő többsége a két kezemen megszámolható élelmiszeripari multi kínálatából való (és ebben semmi túlzás nincs!). Ne tévesszen meg senkit az "ezerféle" édesség vagy üdítőmárka a polcokon: a Győri Édes keksztől kezdve a Sport szeleten át a Merci csokiig, vagy a CocaColától kedve a Fantán át a rostos üdítők többségéig mind néhány, a globális piacot uraló multi portfóliójába tartozik. A kisebb cégek bekebelezése esetén a már bejáratott, a vásárlók számára ismerősen csengő márkaneveket tipikusan megtartják. A boltok polcain mindebből mi sem látszódik, "csupán" tulajdonosváltás, vagyis a tulajdonok koncentrációja ment végbe a háttérben, az átlag vásárló számára transzparens módon. Az iparszerű élelmiszergyártás profitorientáltság mentén racionalizáló, egyszerűsítő törekvésének következménye a termékek minőségét illetően az, hogy a csillogó csomagolások mögött ugyanaz a néhány tucat alapanyag és ugyanaz a néhány, iparilag hatékony eljárás lapul. Választási lehetőségeink tehát valójában beszűkülnek: (kis túlzással) csirkéből a brojlert, marhahúsból a GMO szóján neveltet, tejből pedig a holstein-frízből jövő pasztörizáltat lehet csupán kapni. A kulturális, egészségügyi és környezeti veszteségek felbecsülhetetlenek, de ennek részletes tárgyalásába most nem megyek bele. Viszont hozzáteszem, hogy vannak olyan területei a gazdaságnak, amelyben bizonyos egységesítéseket indokoltnak és pozitívnak tartok (pl. az elektronikai iparban számos példa van erre).

markak_multik.jpg

Mit akarok ezzel az egésszel?

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a multicégek sosem állítanak elő olyasmit, amit összességében is pozitívan értékelhetünk. Azt állítom (és ez nem egy súlytalan állítás), hogy ez borzasztóan esetleges, hiszen a "célfüggvény", a motiváció egyáltalán nem az, ami alapján az eredményt értékelnünk kellene. Ha az emberek életét akarjuk jobbá tenni, társadalmi célokat akarunk elérni, jól működő politikai rendszereket akarunk létrehozni és fenntartani, egészséges ökológia rendszert akarunk megőrizni (ill. egyre inkább visszaállítani), etikusan akarjuk végezni a dolgainkat, akkor ezekre kéne törekedni, ezekhez kéne igazítani a gazdaságunkat, nem pedig valami egész mást megcélozni (pénzbeni nyereség maximalizálása), és reménykedni abban, hogy ez majd valami csoda folytán együtt jár az előbbiekkel.

Azt szeretném, ha szánnánk rá időt, hogy gondolkozzunk ezeken a dolgokon, mert sokminden forog kockán, és ha nem gondolkozunk, akkor ezek a folyamatok általunk is, de "tudattalanul", a döntéseink és kontrollunk nélkül zajlanak le. Ez azt jelentené, hogy emberiség szinten (!) lemondunk arról, hogy megszabjuk, hogy merrefelé megyünk és hogy milyen jövőt szeretnénk magunknak és az utódainknak. Most még van lehetőségünk beleszólni, de minél tovább nem foglalkozunk vele, annál kevésbé lesz. A másik fontos dolog, hogy legyünk tudatában, hogy nagyon sok esetben tulajdonképpen senki nem kényszerít minket sem arra, hogy ilyen nagy gazdasági szereplők termékeit fogyasszuk, sem arra, hogy nekik dolgozzunk. Ezek egyéni (és közösségi) döntések, amelyeket legfeljebb a fejünkben lévő fixációk, berögződések és a folyamatosan felénk áramló manipulatív hatások (média, reklámok, kulturális meggyőződések ismételgetése) miatt tartunk triviálisnak, valójában egyáltalán nem azok. A gondolati felszabadulás valahol ennek belátásával kezdődik.

*Képek forrásai: i.imgur.comvoanews.com

Szólj hozzá!

Az elköteleződés veszélyeiről

2020. március 27. 00:34 - Paulo Gergő

Az "ELKÖTELEZETTSÉG" szó (egyik) jelentése: hűséges hozzáállás, amely egy személy, közösség, cél elérése érdekében kifejtett kemény munkában, rendszeres, elszánt, rendíthetetlen tevékenységben, támogatásban, kiállásban nyilvánul meg.

Nagyjából ebben (vagy némileg absztraktabb) értelemben használom a kifejezést. A meghatározás meglehetősen pozitívan hat. És valóban lehet pozitív a jelentése ennek a szónak. Viszont két dolog nagyon nem mindegy: hogy mi iránt köteleződünk el, és hogy mennyire. Vannak olyan eszmék például, amelyek mellett való bizonyos fokú elköteleződés nekem egyértelműen pozitív jelenség. Olyan, némileg absztrakt dolgokra gondolok, mint például az igazságkeresés, a tudományos korrektség, a etikus életvitel, a fenntarthatóság, és hasonlók. A "bizonyos fokú" is fontos része azonban az előbbi mondatnak, mert ha valaki szélsőségesen és végérvényesen elköteleződik valami vagy valaki iránt, akkor többé nem képes vele szemben kritikus lenni, ami vakhitet, az önreflexió és a változtatás képességének elvesztését jelentheti. Az elvakultság elkerülés érdekében fontos azokat a dolgokat is megkérdőjelezni, átgondolni, amelyek igazságtartalmában nemigen szoktunk kételkedni, amit nagyon alapvetőnek és triviálisnak gondolunk (ha tovább akarnám bonyolítani a dolgot, nevezhetném ezt a hozzáállásomat az elvakultság elkerülésének, vagy az önreflexió eszméje iránti elköteleződésnek :)).

Az elköteleződés nagyon alapvető igénye az emberi pszichének. Ahogy én látom, alapvetően azért, mert funkciói vannak. Az egyik az, hogy az elkötelezett személy számára leegyszerűsíti a világot, a célokat, a gondolkodási és cselekvési sémákat, ez által egyrészt energiát takarít meg, másrészt hozzájárul az egyén lelki egyensúlyának kialakulásához és fenntartásához. Aki elköteleződik valami iránt, annak nem kell minden pillanatban megkérdőjeleznie az álláspontját, a céljait, az alapvető hozzáállását a világhoz, jelenségekhez, tapasztalásokhoz, más emberekhez. Mindez csökkenti az élet és a jövő bizonytalanságából adódó frusztrációt. Másrészt megteremti annak a lehetőségét, hogy emberek hatékonyan, és viszonylag kevés konfliktussal működjenek együtt bizonyos célok érdekében. A közös dolgok iránti elköteleződés biztosítja az összhangot, a hatékonyságot, ami evolúciós értelemben a túlélés egyik záloga lehetett. Az elkötelezettség funkciói és előnyei tehát az emberi psziché és az emberi közösségek működése szempontjából elég világosak. Más szempontból vannak viszont veszélyei és hátrányai is, amik talán nem annyira triviálisak.

Mi történik például, ha valaki tudomány művelésére adja a fejét, de nem a tudományos korrektség, a tudományos módszer minél pontosabb és precízebb alkalmazása, hanem egy aktuális tudományos elképzelés (valóságmodell) mellett köteleződik el? Egész odáig semmi, amíg nem bukkan fel egy olyan tény, vizsgálati vagy mérési eredmény, ami megkérdőjelezi az adott modellt, annak korrekcióját, továbbgondolását teszi szükségessé. Ebben a helyzetben az adott elképzelés mellett elkötelezett ember - könnyen lehet, hogy - felrúgja a tudományos módszert, nem törődik a korrektséggel, hanem foggal-körömmel ragaszkodik egy immár felülbírálandó, elavult elképzeléshez. Ez pedig a tudomány korrumpálásához, a módszer eredeti és alapvető értelmének felszámolásához vezet. Sajnos nagyon sok esetben megfigyelhető volt mindez a tudomány képviselői részéről annak történetében. Ahogy sok korabeli tudós (bár a tudományos módszer akkoriban még nem volt egzakt módon lefektetve) nehezen engedte el azt az elképzelést, hogy a Föld a Világegyetem középpontja, hiába sorakoztak már jó ideje azok a tények, amelyek az ellenkezőjét bizonyítják, úgy bizonyára sokan (egzakt bizonyítékok birtokában is) tagadták egykor azt a mára már elfogadottá vált elképzelést, hogy az ember evolúció útján egy, a csimpánzokkal és hegyi gorillákkal közös majomősből fejlődött ki. De Semmelweis Ignácnak, az "Anyák megmentőjének" története, illetve az akkori tudományos közegnek a reakciója is beleillik a sorba (ezt nem részletezem, hiszen viszonylag közismert). A mezőgazdaság kialakulásának megítélés is jó (és kevéssé közismert) példa: dacára annak, hogy rengeteg bizonyíték van rá (már mintegy fél évszázada!), hogy a mezőgazdaság elterjedése jópár szempontból (pl. testi és lelki egészség) hátrányos volt az akkori emberek életére nézve, számos, a mezőgazdaság területén tudományos munkát végző ember nem hajlandó szembenézni ezekkel a tényekkel, és továbbra is, az emberiség számára minden szempontból áldásos lépésnek tekinti a mezőgazdaság kialakulását. Ezek az elköteleződésnek a negatív aspektusai. Hozzáteszem, hogy a tudományos közösség hosszabb távon kiküszöböli az ilyen, aktuális elképzelések által elkötelezett emberek ragaszkodását, túllendül rajtuk, ami egy pozitív jelenségnek tekinthető, de ugye ez már nem egyéni szinten történik, hanem a tudományos közösség szintjén (amihez persze sok tudósnak a tudományos módszer iránti elköteleződése szükséges egyéni szinten).

A másik terület, ami az elköteleződés sötét oldalát világítja meg (hogy ilyen képzavarral éljek), a politika. A politika a közös ügyeink intézésére szolgál. Vagyis a politikai párbeszéd, a közös gondolkodás arról kellene szóljon, hogy milyen célok mentén, és mit kellene csinálnunk ahhoz, hogy "jól menjenek a dolgaink", hogy elérjük, megvalósítsuk a "közjót". Tudom, ez egy nagyon általános és pongyola megfogalmazás, mégis nagyjából ezek a politika alapvető elvi keretei. Hogy ez működjön, ahhoz a közjó, a közös dolgaink mindenki számára előnyös intézése iránt kellene elköteleződni. Ehhez képest sajnos nagyon gyakori (tulajdonképpen már-már normának tekinthető) jelenség, hogy emberek politikai irányok, politikai pártok mellett köteleződnek el. És mi ennek az eredménye? Hát az, hogy legtöbbször a helyett, hogy arról beszélnénk, hogy mik a jó célok, és mit kellene csinálni, hogy elérjük azokat, politikai pártokról és politikusokról beszélgetünk, megvédjük, vagy éppen kritizáljuk őket. És ez óriási különbség. Ha egy politikust vagy pártot védek, akkor az az elsődleges, hogy őt vagy azt jó színben tüntessem fel, az ellenfeleihez/ellenzékéhez (már a szó is paradox, hiszen a közjó keresésében egyet kéne, hogy értsünk) képest. Hogy a politikus, vagy pártja milyen célok mentén és mit csinált, máris másodlagossá válik. Ehhez képest ha a közjót tartom szem előtt, akkor nem a politikust vagy a pártot ítélem meg így vagy úgy, nem azt támogatom, vagy bírálom, hanem a megfogalmazott céljait és az azok megvalósítására irányuló cselekedeteit, intézkedéseit. Kicsit kisarkítva: az előbbi esetben ragaszkodom az emberhez/párthoz, bármit is csinál az, utóbbiban pedig ragaszkodom a jó célokhoz és tettekhez, bárki is csinálja azokat. Ez nem azt jelenti, hogy többé senki ne szimpatizáljon egyetlen politikai iránnyal, párttal vagy politikussal sem. De ne a "személyük", hanem a törekvéseik és tetteik miatt tegye, ha teszi. Az elköteleződés ilyenfajta korrekciója nagyban átalakítaná a politikai párbeszédet, a közbeszédet. Lehetségessé válna, hogy az egyik ügyben az egyik politikus vagy párt mellé álljak, mert annak az adott tárgyra vonatkozó elképzeléseit és intézkedéseit tartom jónak, egy másik ügyben pedig egy másik mellé. És tulajdonképpen ez lenne a "normális", a kívánatos. Vagy hogy egy extrém, de annál logikusabb példát mondjak: képzeljünk el egy olyan választást, ahol választási programokra szavazunk, a nélkül, hogy tudnánk, melyik program melyik párthoz kötődik. Vagy nem is lennének pártok, csupán képviselők versengenének, különböző elképzelésekkel és cselekvési tervekkel. A pártkötődés, a pártok iránti elköteleződés így értelmét vesztené. Milyen jó is lenne!

Érdemes tehát önmagunkra reflektálva átgondolni, hogy mégis mi iránt vagyunk elköteleződve az életben, és vajon jól van-e ez úgy, ahogy van. Ez rajtunk múlik, még akkor is, ha az elköteleződésre irányuló ösztöneink mélyen belénk ivódottak. Az önreflexiós képességünket se becsüljük alá. Ez utóbbi ráadásul fejleszthető is. Sok sikert kívánok hozzá!

Szólj hozzá!

A VÁLSÁGVÁRÁSRÓL

2020. március 21. 00:51 - Paulo Gergő

A koronavírus-válság lélektana

A jelenlegi koronavírus-járvány kapcsán többféle érzelmi reakció figyelhető meg. Az egyik természetesen a félelem a betegségtől, az aggódás a saját és szeretteink egészségéért és a frusztráció amiatt, hogy a dolgok kizökkentek a "normális" kerékvágásból, valamint a reménykedés, hogy ennek gyorsan végeszakad. Ez elég nyilvánvaló, nem kell magyarázni. A másik (ami az előbbivel gyakran együtt jár) egyfajta be nem vallott feldobódottság, ami abból fakad, hogy végre van egy olyan közös ügy, ami mindannyiunkat egyformán (vagy közel egyformán) érint, nem megoszt, hanem összeköt, és egységes gondolkodásra és cselekvésre késztet. Ez egyfajta összekovácsoló hozadéka az ilyen helyzeteknek, ugyanúgy megfigyelhető helyileg pl. a Duna magas vízállásánál Budapesten, amikor az emberek sétálnak a lezárt alsó rakpart mellett, napról-napra figyelik az aktuális vízállást, és bár "hivatalból" panaszkodnak, mégis éreznek valami vágyott közösségi élményt az egészben. Végre van közös téma, mindenki ugyanarra gondol, a gyerekek szaladgálnak a szülők körül a megváltozott környezetben (kevesebb autó, több gyalogos, közvetlen kapcsolat a folyóval) és izgatottan mesélik egymásnak, hogy tegnap még csak addig ért, ma meg már eddig, és találgatják, hogy vajon mi lesz holnap.

A harmadik féle érzelmi reakciót talán valamiféle válságvárásnak a beteljesüléseként tudom értelmezni. Csupán a vírusveszélyt tekintve túlzónak tűnik, és általánosításában indokolatlannak. Olyan emberek reakciója ez, akik egyébként tipikusan rendszerkritikus gondolkodásúak, és ebben a mostani válságban sem csupán a vírusjárvány által okozott egészségügyi, társadalmi és gazdasági nehézségeket látják, hanem az egész gazdasági-társadalmi-kulturális építmény összeomlása felé vezető útnak egy jelentős állomását. Ez a helyzet egyszersmind aggódást és pozitív érzésekkel vegyült izgalmakat is okoz bennük. Ez az aggódás viszont más, mint a följebb említett első, tipikus reakció esetében. Olyan aggódás ez, amit akkor érzünk, amikor valami elkerülhetetlen és előre látható kritikus szituáció jött el "végre", amelynek a kimenetele bizonytalan (lehet tragikus vagy végeredményben pozitív is), de eljövetele aligha volt elkerülhető. A pozitív izgalom érzése is különbözik bennük a duna-parti gyerekek fent leírt izgalmától. A pozitív töltete abból adódik, hogy ezek az emberek régóta úgy gondolják, hogy a világ (társadalmi, gazdasági, ökológiai) válságát éli, és volt számukra valami nehezen elviselhető abban, hogy mégsem változik tulajdonképpen semmi, a világ, az emberek mintha nem reagálnának erre. Továbbra is töretlenül és egyre gyorsulva haladtunk a szakadék felé vezető úton, és ehhez képest az, hogy most jött egy válság, amit nem lehet többé figyelmen kívül hagyni, az aggódás mellett némi megkönnyebbülésre és akár bizakodásra is okot adhat a számukra. Végre történik valami, végre kimozdult a világ a status quo-ból, és ebből akár valami pozitív is kisülhet (vagy legalábbis az eddigi meddő várakozásnál pozitívabb).

De ha már válság, és világvége-hangulat, akkor ne álljunk meg a koronavírus-helyzet elemezgetésénél, hanem menjünk egy kicsit tovább, az általános felé...

Variációk világvégevárásra

Az első a sokak számára jól ismert jelenség, ami általában vallási felekezetekhez, sokszor szélsőséges vallási szektákhoz kötődik. Ezek követői általában valamely vallási írott hagyományból kikövetkeztetett konkrét dátumra várják a világvége eljövetelét, valamiféle kataklizma formájában. Van, hogy figyelmeztetni, felkészíteni is próbálják (nem hívő, vagy más hiten lévő) embertársaikat a végre, de van, hogy csak saját köreikben összegyűlve várják a percet, ami eddig még sosem igazolta a várakozásokat (vagy a számolásba csúszott tehát hiba, vagy az adott vallási hagyomány nem megbízható, ezt mindenki döntse el magának). Jellemző ezekre a csoportokra, hogy egyfajta titkos tudás birtokosának gondolják magukat, gyakori a kiválasztottság-tudat a köreikben (valamilyen úton, tiszta és igaz hitüknél fogva csak ők fognak megmenekülni az örök kárhozattól), és bár következtetéseik gyakran aktuális, bárki számára érzékelhető, valós jelenségekre (is) alapulnak (pl. társadalmi válságok vagy természeti katasztrófák), azokat általában nem helyezik tudományos alapokra. Általában gyötrő kétségek nélkül hisznek a világvége várt időpontban történő eljövetelében, és paradox módon annak elmaradása legtöbbször nem eltávolítja őket korábbi elképzeléseiktől, hanem egyenesen fanatizálja. Ezt a jelenséget sokan, sok esetet tanulmányozva leírták már (2 könyv jut most eszembe, amelyekben biztosan olvastam példákat: a Rábeszélőgép és az Isten az agyban címűek).

destroyedcityscaperuinedcarshighwaybridge_jpg_653x0_q80_crop-smart.jpg

A második azoknak a világvégevárása, akik azt gondolják (fent már írtam róluk), hogy a világunk alapvetően rossz irányba halad, és várhatóan súlyos válságok és akár összeomlás elé néz. Ez súlyos, rájuk nehezedő érzésvilágot jelent. Egyfajta világvége, vagy inkább összeomlás (ami nem egyenlő az előbbiek által várt kataklizmával) bár elméletileg elkerülhetőnek tűnik a számukra, nem érzik egyértelműen reálisnak, hogy a gyakorlatban mindez megvalósulhat. Legfeljebb valahol mélyen reménykednek benne, de alapvetően egyre elkeseredettebben keresik a kiutat a jelenlegi helyzetből. A legtöbben közülük tevékenyen keresik a megoldásokat, hajlandóak változtatni az életükön, nem hisznek abban, hogy a jelenlegi rendszert érdemes fenntartani, vagy hogy az megoldást jelenthet azokra problémákra, amelyek katasztrófa felé mutogatnak. Alapvető változásokat szeretnének, és próbálják embertársaikat is meggyőzni arról, hogy nagy a baj, és nekik is változtatniuk kellene.

A harmadik, ami kevésbé érthető, kevésbé látványos, kicsit megfoghatatlan, de létező és nem kevésbé érdekes: azoknak a világvégevárása, akik alapvetően nem tudnak és nem is akarnak másféle rendszert, más alapokon, máshogy működő világot elképzelni a jelenlegi helyett. Ők tipikusan a nyugati országok lakói, vagy a perifériás országok felsőbb rétegei, akik jóval kevésbé érzik saját bőrükön, a saját mindennapjaikban a különböző válságok hatását, mint a(z anyagilag) szegényebb rétegek. A saját éltük viszonylagos kényelme meggyőzi őket arról, hogy nagyjából minden jól van úgy, ahogy van, de ha ez nem is igaz, akkor sem lehetne másként. Erősen hisznek abban, hogy a jelenlegi rendszer az egyetlen valójában lehetséges utat jelenti, a létező rendszerek és világok legjobbikát. Jellemző rájuk a technológiai optimizmus, és az emberi világ lineáris fejlődéséről szóló ideológiába vetett hit (bár ez gyakran nem tudatosul bennük). Az ő világvégevárásuk nem kétségbeesésben, gyötrő érzésekben manifesztálódik, hanem paradox módon egyfajta büszkeségben. A válság jeleivel szembesülve bagatell érvekkel vagy felszínes poénokkal ütik el őket (egészen addig, amíg közvetlenül, saját bőrükön nem érzik azokat). Érzésvilágukat erősen áthatja az individualizmus és az "egyszer élünk, ezt az életünket kell kimaxolni" érzése. Az összeomlásról valahol mélyen érzik, hogy lehetséges, de ezt praktikus szinten sosem gondolják reálisnak. Büszkeségük abból a nyíltan be nem vallott kiválasztottság-érzésből fakad, miszerint ők az a generáció, akik a valaha volt legmodernebb, legfejlettebb korban élnek, minden elődjüknél magasabb életszínvonalon, és magasabb értelmi szinten. Szintén nem bevallottan, de titkon kellemetlenül érinti őket az a tudat, hogy jóval utánuk is élnek majd emberek a Földön, az ő haláluk után is ugyanúgy megy tovább az élet, lesz mozi, étterem, focimeccs, vidámpark, születés és halál. És paradox módon pont ez az az életérés, ami könnyen elviselhetővé és elbagatellizálhatóvá teszi még a világvége gondolatát is a számukra: ha pont az ő életükbe lesz vége a világnak, az bizonyítja, hogy különlegesek, hogy ők voltak a "csúcspont" az emberiség történetében, ők azok, akik kimaxolták a lehetőségeket (és egyben a véghezvitték a világ összeomlását is). Szóval ők is várják a világvégét, csak másképp: valahol mélyen szinte kívánatosnak érzik az előbbiek okán (csak nekik ne fájjon).

Kicsit elnagyolt a fenti kategorizálás? Meglehet. Viszont nem hiszem, hogy egyik leírt csoport jellemvonásaiban sem ismert magára a kedves olvasó legalább egy kicsit... :)

*Kép forrása: media.mnn.com

Szólj hozzá!

VÁLASZ az azonnali.hu "NEM A GLOBALIZÁCIÓ A HIBÁS A KORONAVÍRUS-JÁRVÁNYÉRT" című írására

2020. március 18. 19:20 - Paulo Gergő

A cikk, amire reagálok, ITT olvasható.

Ha csak annyiról szólna az írás, hogy ne állítsuk már be a jelenlegi világjárványt a globalizáció, mint egyetlen tényező által okozott tragédiának, ami csak ez utóbbi teljes eltörlésével orvosolható, azzal egyetértenék. Azzal is egyetértenék, ha azt fájlalná a szerző, hogy most, a koronavírus-járvány kapcsán, "na megmondtuk!" módjára a jelenlegi helyzettel összemosunk minden egyéb globális problémát, mintha a koronavírus a klímaváltozás, a biodiverzitás-csökkenés, a harmadik világ munkaerejének kizsákmányolása, a népességrobbanás és a tőkekoncentráció nevében egyesülve csapott volna le az emberiségre. Kár, hogy a cikk nem éppen erről szól, sokkal inkább hasonlít egy, a globalizációt népszerűsítő reklámanyaghoz.

Nyilvánvaló, hogy az emberről-emberre fertőző koronavírus terjedését is nagyban elősegíti, hogy a globalizált világ végletekig összekapcsolt gazdaságai és társadalmai által az egyébként egymástól távol élő emberek fizikai érintkezései is nagyon gyakorivá váltak. Ez az állítás aligha tagadható, de nem is szól arról, hogy mit is kéne kezdenünk ezzel a helyzettel. Az ilyen értelmű összekapcsolódások csökkentésével nyilván 1-1 ilyen vírus terjedését lehet csökkenteni. Mint ahogy lehet csökkenteni azzal is, ha jól reagálunk (kormányok, intézmények, közösségek, magánemberek) a már kialakult helyzetre, ha megfelelő minőségű és tartalékokkal rendelkező egészségügyi rendszerünk van, illetve azzal is, ha próbálunk minél gyorsabban vakcinát előállítani. Ezek mind tényezők abban, hogy mit kezdünk ezzel a helyzettel, vagy éppen hogyan előzzük meg azt. Minden módszernek, illetve hogy mely módszert milyen súllyal alkalmazzuk, megvannak az eredményei, ahogy a korlátai és a járulékos következményei is. Érdemes mindezeket belekalkulálni az érvelésbe.

Ha csak a globalizáció általunk vélt vagy valós áldásos hatásait soroljuk (nyilván azt bizonygatván, hogy ennek leépítése, vagy korlátozása mennyire nem kívánatos) a nélkül, hogy igazán említést tennénk ennek az egésznek a negatív oldaláról, az az érvelés erősen sántít. De az sem korrekt, ha a járvány kapcsán az egész felelősséget a kormányokra toljuk, mondván, hogy lassan reagáltak, illetve (a kínai kormány pl.) információt tartottak vissza, a nélkül, hogy megkérdeznénk magunktól: ezek a jelenségek vajon milyen viszonyban vannak a globalizált világ működésével.

Szemezgetek a konkrét állításokból, és kommentelem őket.

"Pedig globalizált világban élünk, mióta kiléptünk az állatvilágból és emberré váltunk."

Hogy mennyiben "léptünk ki" az állatvilágból, abba most nem megyek bele. Maradjunk csak annyiban, hogy a mellett, hogy vannak specifikus (és látványos eredménnyel járó) különbségeink a többi élőlényhez képest, alapvető működésünkben és érzelmi berendezkedésünkben nagyon is hasonlítunk sok élőlénytársunkra (utóbbi tekintetben leginkább a közeli rokonainkra, az emberszabású majmokra), és az életlehetőségeink továbbra is nagyban függenek az ökológiai rendszer állapotától.

"8000 évvel időszámításunk előtt már a mai Afganisztán területéről rendszeresen eljutott Mezopotámia első földműves civilizációjába a lapis azuli féldrágakő..."

Az ember specifikus tulajdonságai sokkal korábban megjelentek, mint i.e. 8000, és az emberiség történetének legnagyobb részében e szerint működtünk, globalizáció nélkül. Félreértés ne essék, ez nem a globalizáció "megszüntetése" melletti érv, csupán cáfolata annak, hogy "Emberi természetünk része a „globalizáció”, nem napjaink sajátossága.".

Világutazók, kereskedők sokakat megihlető mesés történeteiről, vallásos érzülettől hajtott zarándoklatokról, birodalmak összekapcsolódásáról, kíváncsiságról, tudásvágyról, vagy a "mesés gazdagság" vonzerejéről a globalizáció megítélése kapcsán nem korrekt úgy beszélni, hogy nem teszünk említést gyarmatosításról, rabszolgaságról, kultúrák eltiprásáról, a kulturális sokszínűség egységesítéséről, a harmadik világ kizsákmányolásáról, a népességrobbanás által hajtott terjeszkedésről és az ökológiai rendszerek súlyos degradációjáról. Ezek ugyanúgy következmények, mint a tudásmegosztás, a távoli erőforrások vagy termékek hozzáférhetősége, vagy éppen a kalandvágy kielégítése.

Ha pedig ezeket is hozzávesszük a történethez, akkor egészen másként hangzik az a mondat, hogy "Korábban csak tudásunk és technikai lehetőségeink hiányai korlátozták a globális kitettség mélységét és elterjedtségét.". Hiszen így már egyből nem tűnik olyan egyértelműen pozitívnak a tudásunk és technikai lehetőségeink megnövekedése. És ami tovább árnyalja a képet, hogy pont a jelenlegi (és már egyébként viszonylag régóta meglévő, mégsem érvényesült) tudásunk az, ami kritikussá tehetne bennünket pl. a globalizáció áldásos voltát illetően, hiszen ma már ismerjük ennek a súlyos negatív következményeit is. Viszont pont ennek a tudásnak a "nem-használata" sarkall minket elfogult és szélsőséges véleményekre.

"Ekkor kezdett lebomlani az embereket fogva tartó zárt, tradicionális társadalom kényszerzubbonya... A szabad(abb) kereskedelem és a rendi kötöttségek felszámolása hozta el, hogy bárki bármibe belefoghatott, amitől saját maga helyzetének jobbulását várhatta vagy anyagi értelemben, vagy abban az értelemben, hogy megvalósíthatta, ami izgatta az agyát. Egyszerű, technikai problémákon agyaló mesteremberből a gőzmozdony feltalálója lehetett, az ügyes eszű, találékony telegráfkezelőből meg a világ egyik legelismertebb feltalálója és a General Electric megalapítója."

Ezt a bizonyos "áldásos felszabadulást" sem kellene csupán a feudalizmus elnyomott jobbágyainak és a klasszikus tudományos világ csúcselméinek összevetésével vizsgálni. Érdemes lenne rátekinteni például a valaha volt közösségek megtartó erejének hiánya, az atomizált társadalomban magányosan tengődő tömegek, vagy a kizsákmányolt munkaerőként robotoló harmadik világbéli milliók szemszögéből is. Árnyaltabb képet kapnánk.

"A gondolkozás és a cselekvés szabadsága robbantotta be azt, amit úgy ismerünk: ipari forradalmak sora, jóléti társadalom és (modern) “globalizáció”. ...bárki utazhat, vállalkozásba foghat és válogathat a világ összes terméke közül."

Ez a mondat a globális fogyasztói "kultúra" dicshimnuszának első strófája lehetne. De vajon tényleg hozzásegített-e ez minket (átlagosan, nem csupán a felső 1 ezreléket) a fizikai és szellemi egészséghez? Vajon milyen arányban jelent ez a "szabad vállalkozás" az embereknek boldogulást, vagy elérhetetlen délibábot és folytonos elégedetlenséget? És vajon tényleg arra van-e szüksége az embereknek a boldogsághoz, hogy a "világ összes terméke közül" válogathassanak (amelyek egyébként csak a felszínen olyan sokszínűek, a valóságban meglehetősen egyformák, hiszen a globalizáció egyik következménye az egységesülés)?

"...nem váratlan istencsapás, aminek védtelenül ki vagyunk szolgáltatva. Hanem egy tudományos probléma..."

Ha csak a jelenlegi vírus vakcinájának kifejlesztésére koncentrálunk, akkor valóban az. Viszont könnyen belátható, hogy ennél jóval többről van szó. Hogy arra apellálunk, hogy a tudomány majd mindig megoldja az ilyen "váratlan" szituációkat, vagy megpróbáljuk megelőzni őket, illetve hogy a globalizációt összességében milyennek ítéljük (nem csak a koronavírus tükrében), az tudományos ismeretekkel alátámasztott választ igénylő, de ideológiai kérdés, hiszen szubjektív ítéletektől és céloktól, világlátástól/életszemlélettől függ. Az ideológia szót itt nem negatív értelemben használom, hanem mint elkerülhetetlen részét az emberi gondolkodásnak.

A hamis dilemma

"Nem kevesebb szabadságra van szükségünk, hanem többre, beleértve a kutatás szabadságát a látszólag nem fontos, de bármikor vészhelyzetet okozható jelenségek kutatására...Nem kevesebb globalizációra van szükségünk, hanem többre. Több és szabadabb információáramlásra van szükségünk, hogy tudjuk, mi fenyegethet."

Ez egy nagyon vakmerő általánosítás. Csupán a jelenlegi vírusproblémára alapozva mondani általános és nagyvonalú ítéleteket a "szabadságra", "globalizációra" erős felületességre vall. Az a hamis dilemma kerül elő itt (is), miszerint vagy a globalizációt támogatjuk teljes mellszélességgel, vagy a teljes bezárkózást (autarkia). Mintha nem lenne más út, csak a szélsőségek. Miért is nem lehetne például a gondolatok és tudás szabad áramlását elősegíteni, miközben gátat szabunk a gazdasági kizsákmányolásnak? Nem tudhatunk vajon kommunikálni más ország lakóival a nélkül, hogy a mobiltelefonunkba való összetevőket polgárháborús országokból, cipőnket pedig kizsákmányolt munkaerő kezei közül szerezzük? Ezer példát sorolhatnék, de szerintem így is világos, hogy rengeteg átmenet van a skála két szélső pontja között. Csak valamiért szeretjük a világot fekete-fehérnek látni...

Szólj hozzá!

Mit, honnan, miért?

2019. december 21. 23:58 - Paulo Gergő

Ebben a blogbejegyzésben (kivételesen) nem bocsátkozom hosszas okfejtésekbe fenntarthatóságról, tudatos vásárlásról, tőkekoncentráció elkerüléséről és hasonlókról. A célom vele csupán az, hogy összegyűjtsem, hogy milyen termékeket honnan, milyen forrásból szerzünk be (a párom és én), csupán felsorolás szinten, általánosságban megfogalmazva a szempontokat. Akik egyetértenek ezekkel, azoknak ötleteket adhat mindez a tudatos fogyasztás megvalósításában.

Szempontjaink általánosságban

Környezetbarát előállítás: olyan termékeket preferálunk, amelyek előállítása relatíve kis környezetterheléssel jár

Lokalitás: minél közelebbről származzon a termék, hogy kisebb legyen a szállításból adódó környezetterhelés

Tartósság: alapvető szempont, hogy a termék minél tovább használható legyen, minél később kelljen újat venni belőle

Etikus forrás: az előállítás módja legyen olyan, amelyet etikusnak tartunk; ez az állatból származó élelmiszerek esetén pl. ökológiai gazdálkodást, vagy szabadon legeltetett állatokat jelent, ruhák esetében pedig Magyarországon, vagy legalább Európában, nem kizsákmányolt munkaerő által előállított termékeket

Kisüzem, kisgazdaság: a méret önmagában is számít (!), mert a nagyüzemből származó termékek vásárlásával elősegítenénk/fokoznánk a tőkekoncentrációt, aminek szerintünk számos negatív következménye van

Kontroll, rálátás: lehetőleg olyan forrásból származó terméket vásároljunk, amelynek ismerjük az előállítóját, vagy legalábbis vannak róla közeli, megbízható információink; így jobban megbízhatunk az előállítás módjában, és tudjuk, hogy a pénzünk hová kerül, mit támogatunk vele

Minősített termékek: ha nincs közvetlen, vagy közvetett, de nem túl távoli kapcsolatunk a termék előállítójával, akkor olyan minősítésekkel rendelkező opciókat választunk, amelyekben valamelyest megbízunk: BIO minősítés, Demeter védjegy, Fair Trade, MSC, FSC, stb.

Saját egészségünk: az előállítás módján kívül természetesen fontos, hogy az adott termék megfeleljen az egészségi szempontjainknak (pl.: egy hosszan kelesztett kovászos kenyeret jobbnak tartunk, mint egy gyorsított eljárással készített élesztőset, még akkor is, ha esetleg az előbbi nem bio, míg az utóbbi igen)

Problémás összetevőktől mentes: vannak olyan összetevők, amelyeket mindenképpen igyekszünk elkerülni; ilyen a pálmaolaj, a kókuszolaj, és az egyéb egzotikus összetevők, a GMO összetevők, de az adalékanyagok (tartósítószerek, színezékek, stb.) nagy része is

Nyilván (sajnos) sok esetben nem tudunk olyan forrásról, amely minden szempontunknak megfelel. Ilyenkor mérlegelni kell, hogy a különböző szempontoknak megfelelő források közül melyiket válasszuk, vagyis mely szempontot/szempontokat tartjuk fontosabbnak a másiknál/többinél.

Termékek, beszerzési források kategóriánként

Élelmiszer

Pékműhely: kovászos kenyerek, péksütemények

Táncoskert (húsos-tojásos CSA-rendszerben értékesítő gazdaság, amely regeneratív mezőgazdaságot valósít meg, tervezett legeltetéssel és hasonló jó gyakorlatokkal): tojás, mangalica, marha, bárány/birka, tyúk/kakas, kacsa, pulyka

Zöldségkosár közösségek (CSA-rendszerben főleg zöldséget, illetve zöldségkészítményeket értékesítő kisgazdaságok): zöldségek, lecsóalap, zöldségkrémek, paradicsomlé

Csörsz utcai biopiac:

  • Virágoskúti gazdaság: nyers tej, tejtermékek (bivaly, tehén, szamár), húsok, belsőségek, zsír, pástétomok, tepertő, kolbász, hal, lecsóalap, zöldségkrémek
  • Hubai és Társai: húsok (mangalica, szürkemarha), kolbász, tepertő, zsír
  • Galgahévízi gazdaság: kovászos rozskenyér, péktermékek
  • Dobosi Pincészet, Anna Borház: vörös- és fehérborok
  • Bio Berta: fűszerek
  • "Pali-bácsi": cigánka, sült kolbász/hurka
  • kistermelők: tojás, kecsketej, kecskesajt, zöldség, gyümölcs, méz, lekvár, csicseriborsó, köles, teák, homoktövislé (nem hőkezelt, fagyasztott), halkonzerv, kovászolt zöldségek (uborka, tarlórépa), liszt, hidegen sajtolt olajak (napraforgó, tökmag)
  • Pécsi sörfőzde: sör
  • Csomagolásmentes boltok ("Ne Parazolj!", Ligeti Bolt): kovászolt kenyér, tejtermékek, fűszerek, parajdi só, rizs, liszt, kezeletlen citrom

edesburgonya.bio (webshop): batáta

Szatyorbolt: teák, szárított paradicsom, batátakrém, magyar bio citrom

Csíz Sajtműhely: sajtok

Bioboltok: tea, kávé, tojás, vaj

Kis, termelői piacok: lekvárok, zöldségkrémek, sajtok

igazioliva.hu: olívaolaj

Culinaris: sajtok (pl. a Parasztsajt raklett-je), füstölt és szárított hal

Kézműves sör boltok: kézműves sörök

csoki, sütemények, torták, egyéb édességek: bioboltok, Stühmer, Édes Sári, Édességlabor, Daubner cukrászda, Kockacsoki

Kutyakaja: Barfshop (nyersétel)

ételhordó és tároló dobozok: TupperWare

Ruhák, cipő, táska

Magyar, minősített designer márkák:

Alföldi cipő: cipő, papucs

Tisza cipő: cipő, póló, pulóver, alsónadrág, zokni

Trapper: farmer, póló, öv  Liliputi: kabát (női)

Medence Csoport: magyar egyedi táskák használt reklámmolinókból

Vivo Barefoot: "mezítlábas" cipők

Bokatex: zokni

Használtruha üzletek

Műszaki cikkek

Hajdú: bojler, mosógép

Mobiltelefon: Fairphone

Tisztító- és tisztálkodószerek, kozmetikumok, gyógyhatású készítmények, egyéb vegyszerek

Csörsz-utcai biopiac: szappan (van egy bácsi, aki készít szappant csak bio disznózsírból, birkafaggyúból, hamulúgból és gyógynövényekből), kamillás kézkrém

Kétszikű Javas: sampon, dezodor, visszér elleni krém, bőrápolókrém

Zöldbolt, bioboltok: sampon, fogkrém, mosószóda, citromsav, ecet, marhaepeszappan (zsírfoltokra), WC-papír, lenolaj (faápolásra)

Cleanne: mosószer, mosogatószer, ablakmosó, penészeltávolító

Megasonex: fogkrém

Egyebek

Bank: MagNet Közösségi Bank

Könyvek: antikváriumok, könyvtár

Mindenféle termékek használtan: Vatera, Jófogás

2 komment

Magyarország klímabajnok?

2019. december 15. 01:39 - Paulo Gergő

Mióta a klímaváltozás problémája átütötte a főáramú média ingerküszöbét (jó sokat kellett rá várni, azután, hogy évtizedek óta nagyjából egyértelmű a probléma, és az ember felelőssége mindebben), és - kénytelen-kelletlen - a politikusaink is elkezdtek foglalkozni a témával, többször elhangzott a kormányon lévők szájából, hogy "Magyarország klímabajnok" (legutóbb EBBEN a cikkben olvastam ezt). Nem javaslom senkinek, aki véleményt akar formálni a kérdésben, hogy megelégedjen ilyen félmondatokkal, helyette azt javaslom, hogy nézzünk kicsit mögé a dolgoknak.

Alapvetően kétféleképpen lehet félrevezetni embereket információkkal. Az egyik az, hogy tényszerű hazugságokat közölnek, a másik, hogy bár amit mondanak a tényszerűen igaz, csak azt mondják el, ami az ő álláspontjukat támasztja alá, ami pedig esetleg pont az ellenkezőjét jelentené, azt szépen elhallgatják. Ez utóbbi fajta az, amivel a politikusaink (de persze nem csak a mieink, és nem is csak politikusok) leggyakrabban élnek, hiszen ezt nehezebb leleplezni, mint a tényszerű hazugságokat.

A "klímabajnoki cím" eredete, avagy erényt csinálva a muszájból

Ez a szlogen abból fakad, hogy az EU-s, üvegházhatású gázkibocsátási célkitűzéseket legtöbbször az egyes országok 1990-es kibocsátási szintjéhez képest határozzák meg. Magyarország esetében a `90-es szinthez képest a 2017-es állapot szerint több, mint 30%-os csökkenést könyvelhetünk el (azon módszer alapján, ahogyan ezt jelenleg számítják), ami uniós viszonylatban nem számít rossznak. Ennyi a tényszerűen igaz része a történetnek. Most viszont eljtsünk szót azokról a dolgokról, amit tipikusan elhallgatnak.

A rendszerváltás óta megfigyelhető csökkenés az üvegházhatású gázok kibocsátásában alapvetően annak köszönhető, hogy azóta nagyrészt leépült az akkor még létező magyarországi nehézipar, és a könnyűiparnak is egy jelentős része. Aki nagyobb városokban, vagy azok közelében él (és a rendszerváltás idejére is emlékszik), biztosan tud olyan ipari létesítményt mondani a lakóhelye közelében, amit a rendszerváltás óta privatizáltak és felszámoltak, vagy egyszerűen csak tönkrement az új piaci körülmények között. Félreértés ne essék, egyáltalán nem arról van szó, hogy visszasírom a szocialista ipart, csupán a kibocsátáscsökkenés fő okára világítok rá.

Két dolgot kell ezzel kapcsolatban jól látni. Az egyik az, hogy szó sincs itt bármiféle tudatos cselekvésről a rendszerváltás óta a klímaváltozás problémája kapcsán. Ez különböző okoknál fogva így alakult, de egyiknek sem volt köze a klímaváltozáshoz. A másik nagyon fontos dolog az, hogy ezzel egyáltalán nem csökkent a magyar emberek által generált üvegházhatású gázok kibocsátása, csak egy része más országokhoz van jelenleg elkönyvelve! Ugyanis egy ország összkibocsátásába nem számolják bele azon termékek gyártása által okozott kibocsátást, amelyet az adott ország lakói megvásárolnak/elfogyasztanak (vélhetőleg ennek bonyolultságából fakadóan), csupán azokat a kibocsátásokat számolják bele, amelyek földrajzilag az ország területén történtek (ipari létesítményekben, illetve háztartásokban). Pedig könnyen belátható, hogy az előbbi kibocsátást is közvetve a fogyasztó ország generálja a generált piaci kereslete által.

Szóval annyi történt csupán, hogy egy csomó, azelőtt hazánkban gyártott termék előállítása tőlünk távoli országokba (tipikusan Kína és a többi távol-keleti ország) került át, így a releváns kibocsátásokat ezen országokhoz számítják. Exportáltuk tehát a kibocsátást, de ennek csak a számítás nehézségei miatt van jelentősége, az üvegházhatás és így a klímaváltozás szempotjából tökéletesen mindegy, hogy az adott kibocsátás hol következett be, az ugyanúgy hozzájárul a problémához. Látnunk kell, hogy ez egy Föld méretű társasjáték, amelyben csupán az összesített végeredmény számít.

Szó nincs tehát arról sem, hogy a magyar emberek most kevésbé járulnának hozzá a klímaváltozáshoz, mint a rendszerváltás idején. Sőt, minden valószínűség szerint fejenként nagyobb mértékben járulnak hozzá, mivel az egy főre jutó GDP és így a fejenkénti fogyasztásunk is bőven növekedett azóta, ami erős korrelációt mutat a környezetterheléssel, azon belül is az üvegházhatású gázok kibocsátásával. Nem csupán arról van szó tehát, hogy a rendszerváltás idején nálunk gyártott termékeket (amelyek kapcsolódó kibocsátását nálunk könyvelték el) most külföldről szerezzük be, hanem arról is, hogy van egy halom termék, amit annak idején nem fogyasztottunk, vagy azért, mert még nem is létezett, vagy azért, mert nem éreztük szükségét. Ezen termékek fogyasztása pedig plusz kibocsátással jár 1990-hez képest.

A jelenlegi trendek

Amiről szintén nem szól a politikai kommunkáció, az az, hogy mik a jelenlegi trendek, hogyan alakult a kibocsátás pl. az utóbbi 10 évben. A rendszerváltás óta az országhoz elkönyvelt éves kibocsátás 2013-ban volt a legkisebb, azóta növekvő pályára állt, 2014-tól 2017-ig minden évben nagyobb volt, mint az előzőben (2018-19-re nem találtam megbízható adatokat).

Ezen egyébként nincs mit csodálkozni, hiszen hazánkban is növekszik a gazdaság mérete, a gazdasági teljesítmény (amit a kormány büszkén kommunikál is nap, mint nap), aminek tipikus következménye, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátása is növekszik. Egy másik nagy "elhallgatás" a politika részéről, hogy ez a kettő erősen összefügg, és a folyamatos és végtelen gazdasági növekedés alapvetően összeegyeztethetetlen a klímaváltozás megfékezésével (és még sokminden más értelmes céllal!). Ez a "jelenség" egyébként nem csak kishazánk politikusaira jellemző, hanem szinte minden európai ország vezetőire, azokra is, akik azért jobban értik a klímaváltozás problematikáját a mieinknél. Jelenleg (tudtommal) senki nincs köztük, akik el tudnak oldódni a gazdasági növekedés kényszeres hajszolásától és belátná, hogy így sosem lesz megoldása ennek a problémának (sem). A legtöbb politikus azzal hitegeti saját magát és az embereket is, hogy a kettő (gazdasági növekedés és klímaváltozás megoldása) együtt is működik, illetve tipikusan azzal is, hogy a klímaváltozás pusztán technológiai probléma, amelyet ilyen jellegű fejlesztésekkel meg lehet oldani. Erre pedig semmi alapja nincs: az elmúlt évszázadok folyamataiból egyértelműen látszik, hogy a technológia fejlesztésével párhuzamosan ez a probléma csak egyre súlyosabbá vált. Világos, hogy a technológia önmagában nem fogja megoldani ezt a problémát sem (hiszen az jelentős súllyal éppenhogy az okok között szerepel), annak fejlesztési iránya, használatának céljai és mértéke jelentik a kritikus pontokat, amelyek viszont a fejünkben élő kulturális meggyőződéseink (pl. fejlődésmítosz, vagyis a fejlődésről alkotott szubjektív elképzeléseink, amit sokszor objektívnek gondolunk) függvényei. Mindennek a bővebb kifejtése egy külön cikket érdemelne (itt nem megyek bele). Ennek hiányában addig is javaslom többek között a Jevons-paradoxon jelenségének tanulmányozását.

Az is világos egyébként, hogy az EU-s célkitűzések, amelyek 2050-re karbonsemlegességet irányoznak elő, a jelen trendek alapján teljesen irreálisak, csupán a szavak szintjén léteznek. Mindenki tudja, hogy a jelenleginél sokkal komolyabb kibocsátás-csökkentéseket kellene elérni, hogy ennek a megvalósulása bármiféle realitást nyerjen. Ennek fényében is érdemes értékelni a fent említett magyarországi trendeket és a "klímabajnoki címet".

Atomenergia? Jó lesz az klímaváltozásra ellen is!

A magyar kormány előszeretettel hivatkozik az atomenergiára, amikor a klímaváltozás elleni küzdelem kerül szóba, mondván, hogy ez egy karbonsemleges energiatermelési mód. Nos, nem meglepő módon ezzel kapcsolatban sincs elénk tárva a valóság nagy része, csupán az, ami jó fényben tünteti fel a választott döntéshozóinkat. Nyilvánvaló, hogy az atomenergia mellett való hosszútávú elköteleződés nem a környezetvédelem iránti elköteleződésből fakadt, ez az aspektus utólag lett hozzácsapva a teljesen más szempontú döntéshez.

A valós motiváció hiányától függetlenül persze még nem teljesen légből kapott ez az érv: egy atomerőmű az üzemideje alatt, egységnyi megtermelt villamosenergiára vetítve jóval kevesebb üvegházhatású gáz kibocsátással jár, mint például egy szénerőmű, vagy akár egy földgázt hasznosító erőmű. Van viszont jópár dolog, ami árnyalja a képet, és amiről nem esik szó a kommunikációban. Az egyik, hogy egy atomerőműnek nem csak üzemideje van, hanem azt fel is kell építeni, illetve a "maradékát" extrém hosszú ideig kezelni kell, biztonságos módon. Az építés egy gigaberuházás, amelynek jelentős környezetterhelése, és így kibocsátása van. Ez a teljes várható üzemidőre, és a megtermelt villamosenergia teljes mennyiségére elosztva még így is viszonylag kedvező kibocsátási értéket ad ki, de már közel sem elhanyagolhatót. A jelentősebb probléma viszont a kiégett fűtőelemek hosszú távú (akár több 100.000 évre történő) biztonságos elhelyezése. Jelenleg a tudománynak nincs hosszú távon kielégítő (csupán átmeneti) megoldása erre a problémára, a legfejlettebb technológiával és legszigorúbb szabályozásokkal rendelkező országok (pl. Németország) is küszködnek a már meglévő nukleáris hulladékuk biztonságos elhelyezésével, a jelenben is (!), nemhogy a következő több 100.000 évet tekintve. Akármit is remélünk a jövőt illetően, ki lehet jelentetni, hogy ez jelenleg egy nem jól megoldott probléma. A kortárs tudósok tudják, hogy korábbi társaik alábecsülték a probléma nehézségi fokát, és hogy mindez vélhetően komoly terhet jelent majd a jövő generációi számára a nélkül, hogy nekik bármi közük lenne a probléma előidézéséhez. Hogy a probléma egyelőre nem megoldott, azt egy magyar politikai vezető is BELÁTTA, kár, hogy csak kérdésre, és nem magától beszél ilyenekről. A súlyos kockázatok mellett a kezelés hosszú távon vélhetően nagymértékű kibocsátással is jár majd (hiszen folyamatosan foglalkozni kell majd vele valamilyen szinten), ami szintén nincs beelszámolva ennek az energiatermelési módnak a fajlagos kibácsátásába.

Hogy az atomenergia felhasználásának kérdése és problematikája milyen bonyolult kérdés, az például EBBŐL a beszélgetésből is kiderül. Az ember azt várná, hogy a felelős politikai vezetők maguktól szerveznek ilyen szakmai vitákat, egyrészt a lakosság tájékoztatása, másrészt a saját döntéseik megalapozása végett. Sajnos nagyon nem ezt történik, ez a beszélgetés egy alulról szerveződött eseményen történt, amelynek semmiféle közvetlen hatása nincs a döntéshozóink működésére.

Beindul a kommunikációs "maszatolás"

Vegyünk most sorra néhány tipikus, a valóságot torzító politikai kommunikácót a témában, és nézzünk mögéjük, hogy mit is jelentenek, honnan is fakadnak valójában!

"Kis ország vagyunk, úgysem igazán számít, mit csinálunk"

A klímaváltozás szempontjából az a helyzet, hogy semmiféle jelentősége nincsen, hogy mekkora ország vagyunk. Ugyanis a emberiség összkibocsátása a fejenkénti kibocsátások összegeként adódik, így 10 millió ember kibocsátása ugyanolyan súllyal esik latba bárhol a világon, országhatároktól függetlenül. Egyedül az számít, hogy a fejenkénti kibocsátást mennyire tudjuk leszorítani.

"Ne a szegény országok fizessék meg az árát"

Valós probléma, hogy a klímaváltozás mérséklésének "terheit" mely országok milyen mértékben kell, hogy felvállalják. Nehéz ebben igazságot tenni, hiszen egyfelől igaz az az érv, hogy a nyugati világ, más néven a "globális észak" (amelynek Magyarország is része!), sokkal korábban kezdett tetemes mennyiségű üvegházhatású gázt eregetni a légkörbe, mint a harmadik világ országai. Így valamilyen szinten jogosan kérnek segítséget a "globális dél" országai, ha azt várjuk tőlük, hogy ne tegyék ugyanazt, amit mi tettünk az elmúlt száz évben a kibocsátás tekintetében. Az az érv is jogos, hogy a harmadik világ országainak kibocsátása jelentős részt abból adódik, hogy a nyugati országok számára gyártanak termékeket, így az nem írható csupán az ő számlájukra. A másik oldalon jogos viszont az az érv, hogy bár a nyugati világ polgárai fejenként több kibocsátást generálnak, mint a harmadik világbéliek, utóbbiaknál gyakran a magas népsűrűség miatt a környezet terhelése (így a kibocsátás is) ugyanúgy (ha nem jobban) meghaladja az ország ún. "biokapacitását", mint az előbbieknél, ennélfogva a problémát ők is ugyanolyan mértékben idézik elő a saját területükön, mint a nyugati országok.

El lehet képzelni, és hát a médián keresztül valamennyire át is szűrődik, hogy micsoda egymásramutogatás zajlik ezekben a kérdésekben mind EU-s szinten, mind globálisan (például az évente megrendezett, és mindeddig csekély eredményt felmutatni képes klímakonferenciákon). Hogy kicsit rendet tegyünk a gondolataink között ez ügyben, megfontolásra javalom a következőket:

  • Magyarország a nyugati világhoz tartozik, és bár az Európai Unióban anyagi értelemben (pl. GDP-ben mérve) nem számít "gazdag" országnak, globálisan nagyon is annak számít
  • Meg kell érteni, hogy a klímaváltozás egy közös problémája a Földön élő összes embernek (valamint az élővilág többi részének, amely ugye nem tehet az egészről, csupán viseli a következményeit), amelynek a megoldásából mindenkinek ki kell vennie a részét, mert ha mindenki a másikra vár, akkor semmi nem lesz az egészből, és mindannyian rosszul járunk
  • Nem érdemes élesen szembeállítani az emberek boldogulását, vagy egy ország jóllétét a klímaváltozás megoldásával. A szokásos klisék és téves közhiedelmek ellenére semmi okunk nincs azt gondolni, hogy az emberek a gazdasági növekedés (és így a kibocsátás növekedése) árán lesznek boldogabbak. Ez az összefüggés csak nagyon korlátozottan igaz (pl. addig a nagyon alacsony megélhetési szintig, hogy valakinek legyen mit ennie és legyen hol lakni; ezen viszont pl. a nyugati országok mindegyike - Magyarországot beleértve - a lakosság legnagyobb részét tekintve régen túl van). Vagyis a klímaváltozás megoldása nem az emberi boldogság elérésének akadálya, hanem pont, hogy csak azzal összhangban értelmezhető, és kivitelezhető. Ez persze rendszerszintű változást feltételez, amelyről a politikusaink legkevésbé sem szeretnek gondolkozni és beszélni.

Üzemanyagárak, élelmiszerárak

A fent is linkelt CIKKBŐL kiderül, hogy a magyar politikai vezetés egyik fő törekvése, hogy ne emelkedjenek az üzemanyag- és élelmiszerárak a klímavédelmi intézkedések következményeként, hiszen az veszélyeztetné a POLITIKAI STABILITÁST. Ez egyrészt csupán annak a (már fent boncolgatott) ábrándnak egy újabb megnyilvánulása, miszerint ez egy pusztán "technikai kérdés", ami nehogymár aláássa az emberek boldogulásának alapfeltételét: az alacsony árakat és a gazdasági növekedést. Nehogymár ne fogyaszthassunk ugyanannyi üzemanyagot (ami ugye az üvegházhatású gázok kibocsátásának egyik fő tényezője), vagy vehessünk ugyanolyan áron konvencionális mezőgazdaságból származó olcsó, egészségtelen, és magas környezetterhelés árán előállított élelmiszert holmi klímacélokért. Ezzel a hozzáállással (ahogy már írtam) "csupán" annyi a baj, hogy a klímaváltozás alapvetően nem technológiai probléma, valamint az emberek boldogságának és boldogulásának egyáltalán nem önmagukban az alacsony árak vagy a gazdaság növekedés a feltétele (sőt!). A "politikai stabilitás" veszélye pedig számomra gyanús módon bizonyos politikai körök hatalma elvesztésének veszélyét jelenti.

Érdekes továbbá, hogy amikor árakról, és emberek boldogulásáról van szó, akkor valahogy sosem merül fel az éppen regnáló politikusok körében a társadalomon belül az anyagi javak egyenlőtlen elosztásának problémája (vagyis a gazdagok és szegények közötti óriási vagyoni különbség, amelyben ők és barátaik persze az előbbi csoportba tartoznak), vagy éppen az, hogy a folyamatos, mesterséges és értelmetlen fogyasztásgenerálás (ami a gazdasági teljesítmény növelésének fő motorja) éppen a minőségi, akár pénzben mérve drágábban (de mondjuk etikus és környezetbarát módon) előállított, alapszükségletet kielégítő termékek elérhetőségét ássa alá a szegényebb rétegek számára.

Mire is jó ez a "környezetvédelem" dolog?

A magyar kormányfő hozzáállása a környezeti kérdésekhez már számos alkalommal megmutatkozott. Korábbi álláspontja szerint "komoly ember környezetvédelemmel nem foglalkozik" (szegény komolytalan ökológusok, biológusok, klímatudósok, a témával foglalkozó gazdasági, társadalom- és politikatudományi szakemberek biztosan szégyellik magukat), később pedig állítólag szerinte "Obama azért találta ki a globális klímafellépést, hogy rossz legyen Putyinnak". De változnak az idők, úgy tűnik, nem tudja elkerülni a kérdést, úgyhogy igyekszik politikai előnyt kovácsolni belőle. Ez abban nyilvánul meg, hogy a teljesen más okból kialakult helyzetet, illetve más motiváció mentén hozott döntéseket igyekszik tudatos klímavédelmi intézkedésként eladni. Jó példa erre a szocialista ipar leépülése általi kibocsátáscsökkenés, valamint a Paks II. projekt. De a LEGUTÓBBI Fidelitas tisztújító kongresszuson is kilógott a lóláb: azért kell foglalkozni környezetvédelemmel, mert ez érdekli a fiatalokat, márpedig a Fidesz nem elég népszerű a fiatalok körében. Szóval még véletlenül sem azért kell ezekkel a problémákkal foglalkozni, mert valós, súlyos, az emberek életminőségét, az élővilág és az ökológiai rendszer állapotát alapvetően befolyásoló kérdésekről van szó, hanem azért, mert a Fidesz népszerűségét növelni kell. Hát köszönjük, így akkor inkább ne tessék foglalkozni vele.

Kinek ne tessenek hinni?

Ha elfogadsz tőlem néhány alapvető tanácsot: ne higgy olyan politikusoknak, akik kétmondatos válaszokat adnak olyan bonyolult kérdésekre, mint amilyen a klímaváltozás. Azoknak se, akik nem hajlandóak vitákban részt venni ilyen kérdésekben, csupán kinyilatkoztatnak (mintha attól függene a valóság, hogy nekik mi a véleményük róla). De azoknak se, akik most, politikai potenciált látva benne, felkarolták a klímaváltozás ügyét, és harcos módon az élére álltak, miközben továbbra is ugyanazokat a mindezzel ellentmondó szlogeneket harsogják gazdasági növekedésről, dübörgő gazdaságról, gazdasági versenyképességről mindenek felett, "humán erőforrásról", az ember munkaerőpiaci értékéről, és hasonlókról. Ezek politikai érdekek mentén cselekvő emberek, akiknek se az életminőségünk javítása, se egy élhető, emberléptékű, etikus, értékalapú, gondolkodni képes és arra vágyó emberekből álló világ megteremtése nem szerepel a törekvéseik között.

Adatok, források

Az egyes országok üvegházhatású gáz kibocsátásáról ITT, az országok biokapacitásáról, népességéről, a polgáraik fejenkénti, illetve összesített környezetterheléséről pedig ITT tájékozódhatsz.

Szólj hozzá!

Plakáttalan utakon

2019. augusztus 08. 09:18 - Paulo Gergő

"Fogyasztói társadalomban élünk." - szokták mondani. Mintha ez valami súlyos teherként ránk nehezedő, vagy éppen áldásként a fejünkre szálló, de mindenképpen kívülről jövő dolog lenne. Pedig ez egyáltalán nincs így. Mi döntjük el, a mi cselekedeteink hatására alakul ki, hogy milyen társadalomban élünk, az milyen gazdaságot működtet, mik az alapvető értékei, mire helyezi a hangsúlyt az emberi élettel kapcsolatban, mennyire és miként óvja meg a természet értékeit, mennyire bánik takarékosan a természeti erőforrásokkal, stb.

Kevesen gondolnak ebbe bele, de a fogyasztói társadalom egyáltalán nem egy magától értetődő dolog, sőt, helyesebb azt mondani, hogy egy igen-igen szürreális valami. Olyan alapvetései vannak, amelyek nemcsak hogy szubjektívek, de egyenesen hamisnak bizonyulnak, ha összevetjük őket a valósággal. Az egyik ilyen, hogy az ember minél többet fogyaszt, annál boldogabb. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az anyagi értelemben vett gazdagságra kell helyezni a hangsúlyt, és lehetővé kell tenni, hogy az emberek minél többet fogyaszthassanak. Amikor az ember így leírja ezt az egyébként a mindennapjainkat teljesen átható szemléletet, máris nem tűnik annyira stabilnak és ésszerűnek. Ami persze nem csoda, hiszen számos oldalról megvizsgálva kiderül, hogy ez egy nagyon bizonytalan lábakon álló félhazugság:

  • szociológiai és pszichológiai vizsgálatok bizonyítják, hogy a stabil és egészséges megélhetés (fedél a fejünk fölött, télen nem fázunk, egészséges élelmiszer és még néhány alapvető dolog) biztosításán túl az anyagi javak további halmozása közép- és hosszú távon nem okoz nagyobb boldogságérzést
  • a fogyasztói társadalom modellje erős összefüggésben van az erőforrásaink túlhasználatával, a természeti értékek, a létezésünket lehetővé tevő ökoszisztéma lerombolásával, és olyan környezeti problémák előidézésével, mint amilyen például a globális felmelegedés; a természet degradációja és a globális ökológiai problémák (amelyek persze gazdasági és szociális krízisekbe torkollnak) pedig nemigen nevezhetők az emberi boldogság előidézőinek, ebben remélem sokan egyetértünk
  • a fogyasztás folymatos (kifinomult eszközökkel való) ösztönzése tulajdonképpen a megelégedettség érzésének lehetőségétől fosztja meg az embereket az által, hogy folyamatosan új igényeket kelt bennük, amelyek kielégítésére persze újabb és újabb anyagi javak megszerzését kínálja fel lehetőségként; a megelégedettség pedig az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet, amelyet szinte teljesen ellehetetlenítenek a fogyasztói társadalom működési mechanizmusai
  • talán nem véletlen, hogy kb. mindegyik vallási bölcselet is azt tanítja, hogy az ember alapvetően ne az anyagi javak hajszolásában keresse a boldogságát, hanem a szellemi kiteljesedésben, az értelmes élet kialakításában, a szociális kapcsolatokban és a megelégedettségben

download_1.jpg

A fogyasztói társadalom pedig egy mókuskerék, amiből nehéz kiszállni, ha már egyszer valaki belekerült (tipikusan nem a saját döntése nyomán). Azért szeretnél jól fizető munkát, hogy megvásárolhasd, amitől úgy gondolod, hogy boldog leszel, de amikor az megvan, akkor valahogy már megint másra vágysz, amihez megint pénz kell, amihez megint sok munka, és ez így megy tovább a végtelenségig. Illetve csak addig, amíg elmúlik az életünk, a nélkül, hogy egyszer is leültünk volna ezt komolyan átgondolni, hogy megéri-e, és hogy valójában milyen lehetőségeink vannak az életben ezen kívül.

Hogy mindebből nehéz kilépni, azt többek között a minden eddiginél kifinomultabb módon ránk ható reklámok özöne biztosítja, amiből tulajdonképpen nem tudjuk kivonni magunkat. Korlátozni persze tudjuk őket, de például az utcai plakátokat nem tudjuk nem észrevenni, de ha valaki néz TV-t, vagy használja az internetet akár csupán kifogástalanul értelmes célokra, akkor is állandóan szembe találja magát reklámokkal. Szóval folyton azt látjuk, hogy valamit el akarnak adni nekünk, állandóan valami ott lebeg a szemünk előtt, amitől a ki nem mondott, de erősen sugallt ígéret szerint boldogabbak, sikeresebbek, menőbben, szerethetőbbek lehetünk.

És ebbe annyira beleszoktunk az évtizedek során, hogy már észre sem vesszük, hogy mennyire nem normális, mennyire embertelen és mennyire megterhelő ez a számunkra. Csak hazamegyünk a munkából, és mire elvégzünk minden létfontosságú tevékenységet, már annyira fáradtak vagyunk, jelentős részben a nap közben minket érő ingerek sokasága miatt, hogy kiesik a könyv a kezünkből. Másnap pedig minden kezdődik előlről.

Ha valaki, miközben az utcán sétálunk, interneten olvasgatunk, vagy TV-t nézünk, folyamatosan suttogna a fülünkbe ilyeneket, hogy "meg kéne venned azt az új, nagyképernyős TV-t", "nézd, milyen csinos az a ruha, akár a tiéd is lehetne", "ha ilyen autód lenne, és ezzel járnál dolgozni, biztosan irigyelnének a kollégáid", akkor biztosan elküldenénk az illetőt melegebb éghajlatra. Pedig lényegében ez történik a reklámplakátok, reklámvideók, vibráló, csillogó, forgó, tekergő márkajelzések, feliratok által, csak épp egy árnyalattal kevésbé közvetlen módon.

Lehetőségeket nem csak úgy lehet megszüntetni, hogy erőszakkal elpusztítjuk őket, hanem úgy is, hogy egész egyszerűen nem beszélünk róluk, mintha nem is léteznének. Ezzel pedig rengeteg marketing- és reklámszakember (továbbá nem kevés politikus) nagyon is tisztában van. Vagy netán Önök hallották már bármely gazdasági szereplő "marketingesének", vagy bármely, a GDP-növekedést istenítő politikusnak a szájából, hogy azok az emlegetett utcai plakátok nem magától értetődően és szükségszerűen vannak ott lépten-nyomon a városban, hanem döntések, a mi döntéseink nyomán? És hogy ugyanilyen döntések nyomán az is egy lehetőség, hogy leszedjük és többé nem rakjuk fel őket? És akkor még csak nem is azt állítom, hogy ez jó vagy rossz döntés lenne, hanem hogy egyáltalán VAN MÁS LEHETŐSÉGÜNK. Fontos néha a lehetőségeinken gondolkozni, miközben mások már sokat gondolkoztak róla (mármint nem az ő, hanem a mi lehetőségeinkről).

signage-before-after.jpg

De ha már idáig eljutottunk, hogy ez a lehetőség igenis létezik, akkor most játszunk el a gondolattal egy kicsit, hogy mégis mi lenne, ha meg is valósulna. Mi lenne, ha egyáltalán nem lennének különböző termékeket reklámozó plakátok, képernyők, színes, villódzó-pörgő-mozgó feliratok az utcákon, közterületeken, sőt, a metróban sem, és úgy egyáltalán olyan helyeken, amit az ember (amennyiben nem akar egész életében otthon ülni és bámulni az üres falat, és mondjuk eljár dolgozni) nem tud elkerülni. A következő kérdések/gondolatok ötlenek fel bennem ennek kapcsán:

  • vajon nem értesülnénk arról, hogy mit van lehetőségünk megvásárolni az üzletekben? Ez aligha lenne így. Bármiféle lehetőség, ami jelenleg működik arra, hogy az ember egy terméket megtaláljon (és ebből elég sok van), továbbra is működne. Szóval ha nekem például egy hűtőre lenne szükségem, továbbra is rákereshetnék pl. az interneten, vagy egyszerűen bemehetnék egy boltba, ahol ilyesmit árulnak, és válogathatnék kedvemre. HA AKARNÉK, és ez a nagyon fontos pont itt. Ugyanis a fogyasztói társadalom reklámgépezete nem kimondva, de tulajdonképpen gyereknek néz mindannyiunkat, akinek folyton meg kell mondani, hogy mit akarjon, hogy mit jó tennie, mitől lesz jó neki. Ehhez gazdasági érdeke fűződik. De mikor fogjuk már magunknak megkövetelni, hogy felnőttnek nézzenek bennünket és ne lökdössenek és csábítgassanak mindenféle döntések felé, amelyek magunktól eszünkbe sem jutnának?
  • na de mi lenne azzal a sok reklámszakemberrel, marketingessel, aki jelenleg abból él, hogy legyártja ezeket az utcai plakátokat, hirdetéseket? Hát annyi lenne, hogy jelentős részük kénytelen lenne más munkát keresni. Ez lehet, hogy számukra átmenetileg kellemetlenséget okozna, de bízhatunk benne (főleg most, hogy számos területen munkaerőhiány van Magyarországon), hogy találnának maguk számára másik munkát. Ha valamiről azt gondoljuk, hogy nem szolgálja az emberek érdekeit, negatívan hat a testi és/vagy szellemi egészségükre, illetve egyéb súlyos negatív következményei vannak (pl. túlfogyasztás, és az ezzel járó környezeti, gazdasági, társadalmi krízisek), akkor nem lehet érv ezeknek a tevékenységeknek a folytatására, hogy emberek jelenleg ebből élnek. Gondolom a legtöbben egyetértünk abban, hogy ha kiderül egy gyárról, hogy a szennyező anyag, amit a működése során kibocsát magából, rákot okoz, amitől már eddig is rengetegen megbetegedtek, akkor nem engedhető meg, hogy az tovább működjön, csak azért, mert az ott dolgozó emberek így elveszítik a munkájukat. Ezekben az esetekben mérlegelni kell, hogy mi a fontosabb, és ha a testileg megbetegítő szennyezés esetében (nagyon helyesen) a szennyezés megszüntetése fontosabb, mint a munkahelyek megtartása, akkor miért lenne ez másként a szellemi szennyezéssel, ami minden nap nagy dózisban ér minket?
  • nem lesz ez rossz a gazdaságnak? A kérdés tipikus a mai szürreális szemléletben, de valójában értelmetlen. A gazdaság az emberek életének szervezése érdekében jött létre, nem egy önálló entitás, ezért önmagában értelmetlen arról beszélni, hogy neki (kinek?) jó lenne-e bármi. A kérdés az, hogy az embereknek jó-e az, ahogy a gazdaság (mint eszköz) aktuálisan működik, és ha nem, akkor hogyan lehetne rajta javítani. A gazdaság méretének növelése önmagában szintén nem lehet cél, különösen akkor nem, ha az egyúttal az emberek közérzetére és mentális egészségére van negatív hatással.
  • nem lenne-e szürke, unalmas a város a színes-szagos plakátok nélkül? Nyilván valamelyest szubjektív, mi a szép, esztétikailag mi a kívánatos. Én a magam részéről azt gondolom, hogy a mindent belepő figyelemfelkeltő reklámok elfedik a város igazi arcát, egyediségét, és szépségét, amit az olyan visszafogottabb dolgokban lehet felfedezni, mint a régi épületek, a széles, árnyas sétányok, a macskaköves girbegurba utcácskák, a folyópart, a vár/tempolom a dombok tetején és még sok másban. A globalizált gazdaság olyan manifesztációi, mint a reklámplakátok, tulajdonképpen sztenderdizálják a városokat is, hiszen a világ egyébként egymástól jelentősen különböző nagyobb városaiban ugyanannak a néhány tucat multicégnek a plakátjai sorakoznak. Olyan helyeken pedig, amilyenek az aluljárók és a metró, el tudnék képzelni sokkal emberközpontúbb, az ember érzésvilágára egészségesebb hatást gyakorló tartalmakat is. Lehetne például a metró szárnyaikat bontogató festők kiállítási felülete, ahol egy bizonyos ideig láthatóak lennének az alkotásaik, persze azok sem olyan sűrűn, mint ma a reklámplakátok. Én sokkal szívesebben nézegetném ezeket. De ez csak egy javaslat a számos lehetséges közül, a lényeg itt csupán annyi, hogy ne gondoljuk kőbe vésettnek, hogy nekünk állandóan termékreklámokat kell nézetegnünk.

london-before-after-ads.jpg

Közelegnek az önkormányzati választások, amikor is eldől majd, hogy kik hozhatnak döntéseket a nevünkben városi, kerületi szinten. A fenti probléma csupán egy kérdés a sok közül (de egyáltalán nem jelentéktelen), ami a nagyobb városokat érinti hatványozottan. Eddig egyetlen önkormányzati képviselő- vagy polgármesterjelöltről sem tudok, aki ezzel a kérdéssel érdemben foglalkozott volna. De még egyáltalán nem késő. Ha elkezdünk beszélni ezekről a dolgokról, és elég sokan szeretnénk, van esélye, hogy lesz olyan választott képviselő, aki felvállalja ezt az ügyet, és akár meg is valósítja (ha megválasztjuk). Nem Magyarország lenne az első ország, aki ezt megtenné: SZÁMOS nemzetközi példa van már hasonlóra.

A fent leírt konkrét, pozitív hozadékok mellett lenne a közterületi reklámok betiltásának még egy óriási szimbolikus jelentősége is: azt mutatná, hogy hajlandóak vagyunk kiszabadulni a fogyasztói társadalom egyre nyomasztóbb kényszerei, terhei és idiotizmusa alól, és egy, az ember (és persze a könyezete, ami nélkül nem tud létezni, és aminek az egészsége visszahat rá) testi és szellemi egészségét előtérbe helyező világot felépíteni. Ha bármely politikai párt jelöltje, vagy független képviselő- illetve polgármesterjelölt kiállna e mellett az ügy mellett, azt én nagyon pozitívan értékelném, és nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel.

*Képek forrásai: I. - i.ytimg.com, II. - 99percentinvisible.org, III. - 99percentinvisible.org

Szólj hozzá!

Mennyire drága valójában a biokaja?

2019. július 07. 21:25 - Paulo Gergő

A kísérlet

Gyakran elhangzó érv az ökológiai kis és közepes gazdaságokból származó élelmiszerekkel szemben, hogy túlságosan, megfizethetetlenül drágák. Tény, hogy ezek magasabb áron érhetőek el, mint a konvencionális, nagyüzemi mezőgazdaságból származó társaik, de vajon pontosan, számszerűsítve mit is jelent mindez? Nos, rászántunk egy hónapot, és kipróbáltuk, feljegyeztük, kiszámoltuk.

Bár ez nekünk nem volt túlságosan nagy vállalás, mert amúgy is nagyon nagy részben biopiacról, kis- és közepes méretű gazdaságokból származó termékeket fogyasztunk, abból főzünk és legtöbbször saját magunknak készítjük az ételt, ritkán eszünk étteremben, és ritkán veszünk fő étkezésekhez kész ételeket. Annyival kellett csupán kiegészíteni ezt a kisérlet kedvéért, hogy megszámoljuk, hogy 1 hónap alatt, ketten pontosan hány fő étkezést (reggelit, ebédet és vacsorát) főzünk saját magunknak ezekból az organikus alapanyagokból, szigorúan odafigyeljünk, hogy tényleg minden alapanyag biogazdálkodásból származzon, és pontosan vezessük, hogy mire mennyit költünk. Mi sem tudtuk a végeredményt előre, hiszen sosem vezettük ilyen precízen a költéseinket, és nem számoltuk a belőlük fedezett étkezéseinket.

okopiac_csorsz_1.jpg

Az eredmények

Egy hónap alatt ketten 55 reggelit, 51 ebédet és 57 vacsorát készítettünk és fogyasztottunk el (amelyek organikus alapanyagokból készültek), ami összesen 163 étkezés. Ez idő alatt húsra, tejtermékre, zsírra, tojásra 88.050 Ft-ot, míg zöldségekre és gyümölcsökre 30.120 Ft-ot, vagyis összesen 118.170 Ft-ot költöttünk. A kettő hányadosából adódó, 1 étkezésre szánt átlagos összeg majdnem pontosan 725 Ft volt.

Ez egy átlagos érték, valószínűleg az ebédekre mennyiségüknél és összetételüknél fogva többet költüttünk, mint a másik két fő étkezésre. A eloszlást úgy tippelném, hogy az ebédek lehettek 1000 Ft, a reggelik és vacsorák pedig 600 Ft körüliek. Ízlelgessük, viszonyítgassuk ezeket a számokat egy kicsit. Nekem az 1000 Ft-os ebédárról a "legoccóbb", legrosszabb alapanyagokból dolgozó kínai éttermek jutnak eszembe. Nem hiszem, hogy sok helyen meg lehet ebédelni ennyi pénzért ma Budapesten. A 600 Ft-ból pedig a legolcsóbb, vacak péksütikből is kb. 2-3 darabra futja, ami talán egy átlagos reggeli, gyors kajálásnak a mennyisége.

Amit nem vettünk számításba:

  • az ételek elkészítéséhez használt fűszereket, mert egyrészt a kisérlet egy hónapja alatt nem kellett újat venni ezekből, másrészt olyan kis mennyiségek (pl. 3 csipet só, egy kávéskanál bors, stb.) kellettek az ételekhez, hogy ezek árát elhanyagolhatónak ítéltük
  • a fő étkezések között fogyasztott italokat, gyümölcsöket, esetleg édességeket, hiszen mi kifejezetten arra voltunk kíváncsiak, hogy a fő étkezésekre mennyit költünk. Továbbá ezek a kisebb, napi fogyasztások nem képezik jelentős részét a táplálkozásunknak, nagy részük akár el is hagyható.

Mi főztünk

Természetesen hozzá kell tenni ezekhez az eredményekhez azt az anyagi szempontból jelentős körülményt, hogy mi magunknak főztünk, és nem készen vásárolt, vagy éttermekben felszolgált ételeket fogyasztottunk. Utóbbiak árában ugyanis a szolgáltatás ára jelentős részt képvisel. Szóval ha valaki konvencionális mezőgazdaságból származó alapanyagokból főz saját magának, az még ennél is jóval kevesebb pénzből kijöhet.

A főzés kapcsán továbbá felmerülhet valakiben, hogy igen-igen, de ezzel sok időt "veszít" az ember, így ezt is bele kell kalkulálni ebbe a történetbe. Ezzel kapcsolatban egyrészt azt gondolom, hogy a ételkészítést kissé természetellenes, vagy legalábbis számomra furcsa "időveszteségnek" tekinteni. Számomra ez sokkal inkább természetes része, rituáléja az életnek, ami sok jó érzést ad az embernek a mellett, hogy így tudja biztosítani magának, hogy a megfelelő alapanyagokból és a megfelelő módon elkészített ételeket fogyaszthassa. Így ezt nem tartom egy kiiktatandó időtöltésnek. Persze lehet másként gondolni/érezni, ez némileg szubjektív. Időfelhasználás tekintetében nálunk ez nagyjából úgy szokott lenni, hogy átlagosan heti 3 alkalommal sütünk/főzünk nagyobb adagokat (kb. 1,5-2 óra), ami így egész hétre kitart. Ehhez társulnak még kisebb "kaja-összedobások" reggeli illetve vacsora végett, amik nem tartanak tovább 15-20 percnél. Napi egyet lehet számolni ezekből. Szóval heti szinten kb. 7 órát töltünk a konyhában, ami fejenként kevesebbet jelent, mert nem mindig együtt csináljuk. Szóval per fő, kb. 5 óra lehet ez a mennyiség egy héten.

biopiac-mom_st_033-1280x853.jpg

Konklúziók

Majdnem teljes egy hónap alatt kb. 120.000 Ft-ból kihoztuk kettőnk fő étkezéseit. Egy átlagos, 30 napos hónapra számolva ez 130.000 Ft. Két, jövedelemmel rendelkező emberre számolva ez azt jelenti, hogy (adókedvezmények nélküli) minimálbér esetében a fizetésük kb. 66%-át, (szintén adókedvezmények nélküli) "szakképzett minimálbér" esetén kb. 50%-át, a 2019. január és április között számolt átlagos magyar nettó bér (237.300 Ft) esetén pedig 27%-át költenék egészséges, etikus, a nagyüzeminél kevésbé környezetterhelő, és a tőkekoncentrációt visszaszorító forrásból származó élelmiszerre. Az utóbbi érték egyébként csalóka, hiszen az átlagbér nem azt jelenti, hogy az emberek fele ténylegesen keres is ennyit. Ezt a bérek mediánja fejezi ki, ami Magyarországon az átlag bér kb. 73%-a (173.229 Ft), aminek pedig 38%-át kellene bioélelmiszerre fordítani. Egy 2-3 gyermekes család esetén ezek a százalékértékek ráadásul nagyjából kétszereződnek.

A fentieket annyiban festenek a valóságnál rosszabb képet az anyagi lehetőségekről, hogy a családi adókedvezmények és a szociális juttatások (pl.: családi pótlék) nincsenek beleszámolva, továbbá mivel meglehetősen gyakori hazánkban a "nem hivatalos", "zsebbe kapott" jövedelem, ezért a tényleges fizetések némileg magasabbak lehetnek (ez utóbbi mértékét nehéz megbecsülni).

Látható, hogy ténylegesen minimálbért, vagy "szakképzett minimálbért" kereső, 2-3 gyerekes szülők esetében gyakorlatilag lehetetlen az általunk vásárolt bioélelmiszerekkel ellátni a családot. Hogy ez reálisan beleférjen, ahhoz az átlagbér fölötti jövedelemmel kell rendelkezni. Gyermekeket nem nevelő, medián, vagy átlagbért kereső emberek esetében ez már nem irreális, bár azért nem is tűnik egyszerűnek. Az átlagbér fölötti jövedelemmel rendelkező, de gyermeket nem nevelő, vagy az átlagbér másfél-kétszeresét kereső, gyermekes családok esetén viszont mindez már reális opció, és tulajdonképpen döntés kérdése, hogy hajlandóak-e a fizetésük kisebb részét rászánni arra, hogy megfizessék az élelmiszerek valódi árát, elérve ezzel a fent felsorolt előnyöket, illetve hajlandó-e a konyhában eltölteni heti 5 órát, hogy mindezt megvalósítsák. Ez számukra egyáltalán nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. Ez esetben inkább az tűnik irreálisnak, ha valaki azt várja, hogy a fizetésének 10%-a elegendő legyen a megfelelő forrásból származó, egészséges élelmiszereknek a beszerzésére.

Hozzáteszem, hogy ha valaki a fenti költségeket túl magasnak tartja (anyagi lehetőségeihez mérten jogosan, vagy nem jogosan), akkor jelentősen csökkentheti ezeket úgy is, hogy továbbra sem a nagyüzemi mezőgazdaság termékeit választja. A közösség által támogatott mezőgazdaságból (CSA-rendszerek, "zöldségkosár" rendszerek) származó termékek is rendelkeznek a fenti kedvező tulajdonságokkal, és jelentősen olcsóbbak lehetnek a budapesti biopiacoknál. Kistermelői, bio-hoz közel álló vagy "minősítetlen" biotermekek is elérhetőek jóval alacsonyabb áron.

*Képek forrásai: 12.kerulet.ittlakunk.hulokal.hu

Szólj hozzá!