Hogy mit gondolunk arról, hogy mikor/hogyan vannak RENDBEN a dolgok, szerintem jól megmutatja azokat a mélyen gyökerező kulturális meggyőződéseket, amelyek az ökológiai válság alapját képezik. Hiszen ez az alap minden bizonnyal szellemi, vagyis csupán a fejünkben létezik. A praktikus tevékenységeink, a technológia, amit használunk azok kivitelezésére, csupán következmények, ilyen formán tehát nem tartoznak a lényeghez.

Akkor van rendben egy kistelepülés, ha hetente kétszer jön valaki egy nagyméretű, fosszilis üzemanyaggal működő géppel, és az akkorra 7 cm-esre gyarapodott útszéli növényzetet visszavágja 4 cm-esre?

"Szemetel" a platánfa, mert nagy levelei ősszel beterítik a talajt körülötte? Kivágandó a nyárfa, mert szöszölő termését messze viszi a szél?

Akkor van rendben egy erdő, ha nincsenek otthagyva a kidőlt fatörzsek?

Akkor az igazi a nyár, ha szúnyogmentes?

A vadállományt el kell látni téli takarmánnyal az erdőben?

Természetesen nincs reprezentatív mintám, így nem tudom, hogy az emberek pontosan hány százaléka válaszolna igen-nel a fenti kérdésekre. Csak abban vagyok biztos, hogy nagyon sokan, túl sokan. A kérdésekkel érzékeltetni próbált vélekedések nem mesterségesen kreáltak, számtalanszor szembejöttek már velem mindennapi, spontán szituációkban.

Bármily bagatell kérdéseknek tűnnek is a fentiek (amelyek egyébként csak kiragadott példák), sajnos nagyon sokminden következik a vélelmezett igen válaszokból (ahogy a nem-ekből is sokminden következhetne). Ezek pedig a következők:

1. Szükségünk van a totális kontrollra, hogy jól érezzük magunkat. Amit nem kontrollálunk, amennyire csak lehet, azt bizonytalannak, rendezetlennek, sőt, veszélyesnek érezzük.

2. Ami az ember számára közvetlenül bármiféle kellemetlenséget okoz, annak nincs létjogosultsága. A világ azért van, hogy az ember jól érezze magát benne, így szabadon telepakolhatja olyan elemekkel, amelyek számára hasznosnak, szépnek, kellemesnek, szórakoztatónak tűnnek, és eltávolíthat belőle bármit, ami nem ilyen.

3. Nem értjük a természetet. Azt gondoljuk, hogy ami nem a saját, rendezettségről alkotott elképzeléseink szerint való, az nem működik benne, azt meg kell változtatni, helyre kell hozni. Azt gondoljuk, hogy a világ az ember közbeavatkozása révén kezdett működni, és az ember kontrollja szükséges, hogy működésben tartsa.

Semmi egyebet nem csináltam, minthogy átkonvertáltam az előbbi kérdés-válaszokat az azok alapját képező mélyebb meggyőződésekre, amelyek a világképünk alkotják. Mondanom sem kell, hogy én a magam részéről nem-mel válaszolok a fenti kérdésekre, így ezek a meggyőződések nem az enyémek. "Csak" a meghatározó többségé (ha jól sejtem), vagyis nevezhetjük mindezt összefoglalóan közvélekedésnek.

A legfontosabb, amit észre kellene vennünk, hogy ezek semmiképpen sem természettudományos igazságok, nincsenek az igazságtartalmukra tudományos, objektív, egzakt bizonyítékok (vagyis adott esetben pont a cáfolatukra vannak ilyenek), csupán szubjektív meggyőződések.

Ezek a meggyőződések a gondolkodásunk mélyrétegeiben lakoznak, többségében nem is tudatosulnak, vagyis fel sem merül bennünk, hogy másfajta meggyőződéseink is lehetnének. Amikor ezeket bárki kifejezi nekem a maga módján egy teljesen átlagos szituációban, akkor egyértelműen érezhető, hogy azt feltételezi, hogy én is így gondolom, hiszen nem is lehet másként gondolni, ezek magától értetődő dolgok, evidenciák.

A probléma az, hogy ezek a meggyőződések szépen megágyaznak azoknak a cselekedeteknek, amelyeket nap, mint nap több milliárd ember véghezvisz, és amelyek eredője maga az ökológiai válság, annak minden társadalmi és gazdasági vetületével együtt. Ez a rossz hír. A jó pedig az, hogy ennek felismerése, tudatosítása lehetővé teszi, hogy ezeket az egyébként illékonynak is tekinthető meggyőződéseket megváltoztassuk. A folyamat egyébként már régen elindult, csak éppen nem tűnik kellően gyorsnak. Hazánkban a városi méhlegelőkről szóló aktuális (sokszor sárdobálásba torkolló) diskurzus ennek apró eleme, amikor a régi és az új meggyőződések ütköznek egymással.

Úgy gondolom, hogy a mélyebb meggyőződéseink megváltoztatásához a világról való egzakt tudásunknál fontosabb a képzelőerőnk, a fantáziánk. Amit ugyanis el sem tudunk képzelni magunkról, az életünkről, a világról, az nagy valószínűséggel nem is fog megvalósulni. Úgy is meg lehet ragadni a mostani (pár ezer éve kezdődött) válságot, mint a képzeletünk válságát. Újabb jó hír, hogy a fantáziánk jól fejleszthető például szépirodalom olvasásával. Érdemes gyerekkorban elkezdeni, de sosem késő.

Itt jegyezném meg, hogy a zöld mozgalmak végtelenül ismételt mantráinak végkicsengése többségében az, hogy "szemléletváltásra van szükség". Nincs ennél unalmasabb befejezése egy előadásnak, beszélgetésnek, konferenciának. De ami fontosabb annál, hogy mi unalmas, és mi nem: észre kéne venni, hogy ez nem egy konklúzió, hanem csupán a kiindulópont. Persze, hogy "szemléletváltásra van szükség", ezzel sokat még nem mondtunk. A kérdés az, hogy mi a gyökere az aktuális szemléletnek, mi lenne helyette a kívánatos, és hogyan képzeljük az átmenetet. A többi (technológia, életvitel, szervezés, praktikus megoldások) jönni fog "magától". Pont úgy, ahogy ma nem jönnek maguktól, hiszen hiányzik az alapjuk.

Egy általam jónak tartott könyvből származó kulcsmondat kívánkozik ide:

"A világot nem régi gondolkodású emberek fogják megváltoztatni programokkal, hanem új gondolkodású emberek programok nélkül."