A Mércén a közelmúltban megjelent, (saját bevallása szerint) ökofasisztákról szóló írás feltételezhető jószándéka ellenére, egymáshoz nem kapcsolódó jelenségek összemosásával, létező és releváns összefüggések tagadásával, logikai bukfencekkel és ezekből fakadó téves következtetésekkel véleményem szerint nem jó irányba tereli az ökológiai válságról folyó diskurzust. A publicisztikára vonatkozó részletes kritikám következik.

A bevándorlástól a náci ideológiáig a népesedés kapcsán

Az írás egyik fő vonulata és egyben lényeges tévedése, hogy összemossa a népességrobbanás (az emberi populáció szédítő ütemű növekedése) és az ökológiai válság közötti összefüggést a bevándorlás-problematika, a rasszizmus, sőt a náci ideológia kérdéseivel. Valószínűleg létezik az a nagyon szűk szubkultúra, ahol a kettő összeér, viszont az utóbbiak tipikusan egész más tőről fakadnak, mint az előbbi. A bevándorlás (egyébként valós és nem elhanyagolható mértékű) problémájával foglalkozók, a rasszisták, és a náci ideológiát magukénak vallók (ezek persze más-más csoportok, bizonyos átfedésekkel) kultúrák találkozásáról, összeütközéséről, szélsőséges esetben civilizációk harcáról beszélnek, erre fűzik fel álláspontjukat, ideológiájukat, és legfeljebb marginálisan foglalkoznak az ökológiai válság kérdéseivel. A "nagy népességcsereként" hivatkozott elmélet vallói sem a természeti rendszer felborulását vizionáljak a bevándorlás kapcsán, hanem a kultúránk eltiprását, ahogy Orbán Viktor sem arról elmélkedett Tusványoson, hogy mi a népesség szerepe az ökológiai válságban, hanem arról, hogy mi lesz az európai "fajjal" (értsd jóhiszeműen: kultúrával), illetve a magyarsággal, ha sok százezer, vagy millió iszlám vallású ember érkezik a kontinensre. (Sőt, a magyar miniszterelnök azt is találta mondani egy rádióinterjú alkalmával, hogy "megdöbbentő számára, hogy egyesek szembeállítják a gyermekszületést a környezetvédelemmel". Mintha annak, hogy hányan élünk ezen a bolygón, semmi köze nem lenne ahhoz, hogy mi történik az ökoszisztémával.) Mindez az összemosás azért visz borzasztóan félre, mert azokat, akik jogosan (lásd alább) aggódnak a népesség alakulása miatt a környezeti problémák kapcsán, automatikusan olyan, több szempontból elítélhető csoportokba tartozónak sejteti, amikhez egyébként jó eséllyel semmi közük nincsen. Másként fogalmazva: nyugodtan lehet aggódni a népesedési tendenciák miatt a nélkül, hogy valaki a bevándorlókat vagy a bevándorlást okolná a természetpusztításért, hogy rasszista lenne, esetleg náci ideológiát vallana magáénak.

A népesedés szerepéről

A cikk szerzője elköveti azokat a tipikus logikai/gondolati hibákat, amelyek rendre előkerülnek, amikor a népesség szerepét próbáljuk értelmezni az ökológiai válsággal kapcsolatban (ami ugye nem azonosan egyenlő a klímaváltozással, hiszen ez utóbbi csupán egy eleme az előbbinek, ami ezen kívül magában foglal számos más problémát is a bidiverzitás csökkenésétől kezdve a különböző típusú szennyezéseken át az élőhelyek drasztikus átalakításáig).

Hogy a népesedést, mint tényezőt korrekt módon be tudjuk illeszteni a környezeti válsággal kapcsolatos gondolati struktúránkba, érdemes a humánökológia tudományát segítségül hívni, illetve annak egyik legalapvetőbb összefüggését, az ún. IPAT-formulát. Ez a formula hivatott azonosítani az emberiség bolygóra nehezedő környezetterhelésének fő tényezőit, illetve leírni azok egymáshoz való viszonyát, összefüggését. I = P x A x T, ami kifejtve és magyarra fordítva (valamint kissé leegyszerűsítve) annyit jelent, hogy az emberiség összes környezetterhelése (Impact) megegyezik a lélekszám (Population), a fejenkénti fogyasztás (Affluence) és az egységnyi fogyasztásra eső környezetterhelés (egyszerűbben fogalmazva a "technológiai" tényező, vagyis T, mint "Technology") szorzatával.

Ebből az alapvető és könnyen belátható összefüggésből sokminden következik, ami egyúttal egy halom kérdést és állítást érvénytelenít, valamint tisztáz, ami a kritizált írásban megjelenik. Például "túlnépesedésről" önmagában ugyanúgy nem lehet beszélni, mint "túlfogyasztásról", hiszen ezek, mint tényezők, mindig együtt hatva (a képletben összeszorozva) befolyásolják a környezetterhelés mértékét, egyik sem önmagában. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy mindkét tényező jelentősen hozzájárul a végeredményhez, vagyis nagyon is számítanak, egyik sem elhanyagolható (szóval komolyan venni őket nem "mítosz"). Ha adott technológia és fejenkénti fogyasztás mellett a népesség kétszeresére nő, akkor a teljes környezetterhelés is duplázódik, ha pedig hétszeresére, akkor hétszereződik. Ugyanez igaz a fejenkénti fogyasztásra a technológia és a népesség lefixálása mellett. A valóságban persze a tényezők egyike sem fix, mindegyik folyamatosan változik, és egymásra is hatnak, de ettől még az összefüggés fennáll.

Mi következik még a fenti formulából? Például az, hogy fölösleges és félrevezető olyan mondatokkal dobálózni, hogy "a fogyasztással van a baj", vagy hogy a "népesség a probléma", hiszen ezek (ahogy már írtam) mindig együtt számítanak. Túl lehet terhelni, el lehet pusztítani az ökológiai rendszert sokféle kombinációban: alacsony népesség mellett, hatalmas fejenkénti fogyasztással; magas népesség mellett alacsony fogyasztással, de pazarló technológiákkal; magas népesség és magas fejenkénti fogyasztás mellett még szuperhatékony technológiák használatával is; és még sorolhatnám.

Malthus tévedése

Thomas Malthus a hivatkozott tanulmányában tudtommal egyáltalán nem beszélt "bizonyos társadalmi csoportok terjeszkedéséről". Elemzése az akkoriban tapasztalható népesedései és élelemtermelési tendenciákat alapul véve arra a következtetésre jutott, hogy mivel az előbb nagyobb ütemben növekszik, mint az utóbbi, ezért hamarosan nem fogják tudni ellátni az emberiséget megfelelő mennyiségű élelemmel, vagyis súlyos éhínség fenyeget a nem túl távoli jövőben. Egyszerűen meghosszabbította a korabeli tendenciákat és levont bizonyos következtetéseket

Tévedése abban állt, hogy nem számolt például a 20. század fosszilis energiára, nagymértékű gépesítésre, kémiai növényvédelemre és műtrágyákra alapozott mezőgazdaságával (az ún. "zöld forradalommal"), amely akkor még elképzelhetetlen hozamnövekedéseket eredményezett. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a népességnövekedés (amelynek üteme a Malthus-jóslat szerint alakult sokáig) által is okozott problémákat teljes egészében megoldottuk volna. Az éhezést sikerült viszonylag alacsony szinten tartanunk, de ennek komoly ára volt az ökológiai rendszer szempontjából. A modern mezőgazdaság pusztító hatása az ökoszisztémára a természetes élőhelyek átalakítása, a talaj kizsigerelése, a vizek elszennyezése, az üvegházhatás gázok kibocsátása és még sok más "fejlemény" révén minden korábbinál nagyobb méreteket öltött és ölt a mai napig. Szóval a totálisan leamortizálódó természeti rendszereket (és az aggódó szemüket ezeken tartókat) kevéssé vigasztalja, hogy a lassan 8 milliárdos globális népességből "csupán" néhány százmillióan éheznek. Hogy közben igaz-e, hogy "az emberiség nagy része sokkal jobban is él", az pedig egy külön vitát érdemelne, ugyanis az ennek mérésére rendszeresített mérőszámok (pl.: GDP) számomra nem igazán meggyőzőek

Szegények VS. gazdagok országok: ki a felelős?

A humánökológia fenti alapösszefüggése arra is alkalmas, hogy a segítségével felülbíráljuk azt a gondolkodásbéli hajlamunkat, miszerint minden probléma hátterében egy darab végső okot akarunk találni. Ez egy praktikusan sok esetben hasznos gondolkodási séma, viszont komplex rendszerek megértésében (márpedig az ökológiai válság ilyen) éppenhogy akadályoz bennünket. Azon egyszerű oknál fogva, hogy itt a jelenségeknek tipikusan számos oka van egyidejűleg. Persze a tényezőket lehet és kell is súlyozni (az észszerűség keretein belül), de azok egyikének vagy másikának szerepét eltagadni hibás következtetésekhez vezet.

Sok ember, kis fejenkénti fogyasztással ugyanúgy lehet drasztikus hatással az élővilág emberen kívüli részére, mint viszonylag kevés ember extrém nagy fejenkénti fogyasztással. Nem kell tehát egyet választani a népesedés és a fejenkénti fogyasztás tényezői közül: mindkettő hat. Azt a tipikus szembeállítást (és a belőle fakadó végtelen, meddő vitákat), hogy vajon a magas fejenkénti fogyasztással bíró országok (pl.: USA) vagy az alacsony fejenkénti fogyasztású, de jelentősen népesebb, illetve sűrűbb népességű országok (pl.: India) felelősek nagyobb mértékben az ökológiai problémákért, egy (a mainstream-hez képest) alternatív megközelítés mentén lehet feloldani.

Ez az alternatív megközelítés abból indul ki, hogy meg lehet becsülni, hogy egy ország határain belül egy bizonyos idő alatt mennyi természeti erőforrás áll rendelkezésre megújuló módon (ezt hívjuk biokapacitásnak), amit össze lehet vetni az adott ország lakói által ugyanezen idő alatt elfogyasztott erőforrásokkal (az adott társadalom teljes ökológiai lábnyomával). A kettő aránya mutatja, hogy a fenntartható szinten belül, vagy kívül van-e az adott ország, illetve hogy mennyivel. Ennek a módszernek nagy előnye, hogy összhangban van az IPAT-formulával olyan értelemben, hogy az abban szereplő mindhárom fő tényezőt figyelembe véve von mérleget. Vagyis implicit módon (nagyon helyesen) nem csupán a fejenkénti fogyasztás mértékét, hanem pl. a gyermekvállalást is döntésnek ismeri el, hiszen végülis mindkettő az adott társadalmon, annak tagjain múlik, és mindkettő befolyásolja a végeredményt, vagyis a környezetterhelés mértékét.

Ezen biokapacitás-alapú becslésekre találunk nyilvános adatokat, amikben meglepő eredményekre bukkanhatunk. Például 2018-as (az elérhető legfrissebb) adatok szerint Sri Lanka és Magyarország összehasonlításában a következőket látjuk: Sri Lanka több, mint 3-szoros népsűrűség, de kevesebb, mint feleakkora fejenkénti ökolábnyom mellett körülbelül ugyanolyan mértékben fogyasztja túl a saját határain belül rendelkezésre álló erőforrásokat, mint hazánk. India a meglehetősen alacsony fejenkénti ökolábnyom mellett is túlhasználja az erőforrásait, szemben Svédországgal, amely annak ellenére sem, hogy a fejenkénti ökológiai lábnyom az esetében több, mint 5-szöröse az indiainak. India népsűrűsége ugyanis több, mint 18-szor (!) nagyobb, mint Svédországé.

Megjegyzem, hogy ez a megközelítés azzal együtt érvényes és logikus, hogy egy adott ország állampolgárai nyilvánvalóan nem csupán a saját országuk határain belül található erőforrásokat használják fel. Egy végletesen összefonódó globális gazdasági rendszerben az országok lakói tipikusan számos más ország nyersanyagait, energiaforrásait felhasználják, ami fordítva is igaz: minden ország erőforrásaiból mások is használnak, nem csak az adott ország lakossága. Az adott országra vonatkozó biokapacitás csupán a viszonyítási alapot szolgáltatja.

Fogyasztók/emberek VS. nagytőke: ki a felelős?

De a felelősség egyoldalú megállapítására tett törekvés nem csupán a(z anyagi értelemben) szegény és gazdag országok relációjában vezet hamis dilemmához, hanem az emberek/fogyasztók és a nagytőke viszonylatában is. Ugyanis hiába mond valaki akár megalapozott számokat arról, hogy egy-egy multicég közvetlenül mekkora kibocsátást/szennyezést generál, teljesen mesterséges és félrevezető egy ilyen gazdasági szereplőt kiragadni abból az összefüggésrendszerből (értsd: piacgazdaság), ahol működik, és aminek a fogyasztók ugyanolyan részei és működtetői, mint ő maga. Könnyen belátható, hogy egyik termelő gazdasági szereplő sem passzióból, vagy önmagának állít elő termékeket (sőt, állítja elő ezeket úgy, ahogy), hanem azért teszi mindezt, mert van, aki azt a terméket megvásárolja. Persze árnyalja a képet az igények mesterséges gerjesztése (ami szintén alapvető jellemzője a piacgazdaságnak), de akárhogy nézzük, a fogyasztó döntései nélkül mégsem jön létre az a termelés, ami a szennyezést is okozza. Jogos tehát az egész problémát a termelő szereplőnek a nyakába varrni? Nyilvánvalóan nem. A fogyasztókat persze manipulálják a reklámok, de általában nem kényszeríti őket senki egy adott termék megvásárlására, hanem önszántukból teszik ezt.

Vegyük példának az autózást, és az ahhoz kapcsolódó üzemanyagfogyasztást (tekintsük most csak a robbanómotoros autókat). Globálisan több milliárd ember használ személyautót. Ők ezeket megvásárolták, és használják is, továbbá nagyon nagy részük úgy gondolja, hogy erre neki nagy szüksége van, nem szeretne nélküle élni. Az autózáshoz pedig üzemanyag kell, több milliárd autóhoz pedig nagyon-nagyon sok üzemanyag. Na most ezen példa mentén, ha ragaszkodunk a olajcégek kizárólagos, vagy legalábbis döntő felelősségéhez (amit a kritizált cikk sugall), hogyan képzeljük el a kívánt irányú változást? Ezeket az autókat nem lehet kőolaj nélkül működtetni. Akármilyen cég, akármilyen etikus módon termeli ki azt a kőolajat, az az autókban elégetve üvegházhatású gázokat fog a légkörbe juttatni. Hogy tud tehát önmagában egy olajcég klímatudatosan működni ebben a helyzetben? Nyilván van egy csomó példa, hogy ezek a cégek hogyan élnek vissza a pozíciójukkal, de ez csak minimálisan érinti a a folyamat lényegét. A fogyasztók azokba az autókba üzemanyagot akarnak. Azt pedig nem feltételezhetjük reálisan, hogy azt senki nem fogja kitermelni ekkora keresleti nyomás mellett, ha amúgy a föld alatt rendelkezésre áll.

A fogyasztók és a nagytőke felelősségét tehát kár ilyen módon szembeállítani, hiszen mindkettő működése alapvetően szükséges ahhoz, hogy a problematizált végeredményt produkálja.

Logikai bukfencek és félreértések a cikkben

"a túlnépesedés mítosza"; "Az üzenet: az emberek nagy része felesleges, a civilizáció csak a népesség jelentős csökkenésével menthető meg."
Ahogy kifejtettem, a "túlnépesedés" önmagában nem értelmezhető, viszont a népességszám valóban az egyik fő tényező az ökológiai válság kapcsán. Aki ezt komolyan veszi, és például támogatja az olyan közvetett, szelíd módszereket a népességnövekedés mérséklésére, mint amilyen a családtervezés elősegítése, az nem jelenti, hogy azt gondolná, hogy az "emberek nagy része felesleges". De azt jogosan gondolhatja, hogy a kevesebb, mint száz év alatt négyszeresére nőtt globális népesség hatalmas nyomás az ökoszisztémára; hogy minden szelíd módszert be kell vetnünk, hogy ezt a növekedést lelassítsuk; illetve hosszabb távon az is üdvözítő lenne, ha csökkenne a globális népesség. Miért tűnik tragédiának, ha arra gondolunk, hogy "csupán" a gyermekvállalások mérséklésével egyszer mondjuk 5 milliárdra csökken a globális népesség? 5 milliárd ember kevés erre a bolygóra? 1987-ben, amikor 5 milliárdra nőtt az emberi népesség, az akkor élő emberek szenvedtek amiatt, hogy még nincsenek 8 milliárdan?

"A legtöbb tanulmány azonban azt mutatja, hogy a világ országainak nagy részében a népességnövekedés üteme éppen hogy stagnál, vagy csökkenőben van, tehát a „túlnépesedés” mégsem következik be."
Csak ismételni tudom, hogy "túlnépesedés" önmagában nem értelmezhető. A fenti mondat első fele ráadásul nem indokolja, amit a második fele szerintem jelenteni akar. Hogy a "népességnövekedés üteme stagnál, vagy csökkenőben van", az azt jelenti, hogy a növekedés tovább folytatódik, csak egy kicsit lassabban. Egy eddig is döbbenetes gyorsasággal pusztított ökoszisztémát látva nem úgy tűnik, hogy ez egy megnyugtató, kielégítő tendencia. Az ökológiai válság, mint tünetegyüttes már régen zajlik, vagyis bekövetkezett, mégha nem is "túlnépesedésként" érdemes hivatkozni az okaira. A nulladik kívánatos eredmény lenne, ha sikerülne megállítani a globális népességnövekedést (amitől még mindig nagyon messze vagyunk), de önmagában még ez sem garantálna semmit az ökológiai rendszer jövőjét illetően. Egyfajta előfeltétele lenne annak, hogy bármi esélyünk legyen megóvni azt a totális degradációtól.

Az "antropocén kor" kifejezés a szerző feltételezéseivel elletétben pusztán annak a megállapítását jelenti, hogy az emberiség működése mára a korábbi földtörténeti korokhoz mérhető változásokat eredményezett a földi ökoszisztéma állapotára nézve. Lehet arról beszélni, hogy ez túlzás-e vagy sem, viszont az biztos, hogy a kifejezés használatával önmagában senki nem állítja, hogy ez egyformán köszönhető minden egyes embernek, sem azt, hogy "természetéből adódóan minden ember terjeszkedő és versengő túlélési stratégiát folytat". Az viszont terjeszkedő és versengő hajlamok feltételezésétől függetlenül kijelenthető, hogy minden embernek élettérre és erőforrásokra van szüksége az élete fenntartása érdekében. 8 milliárd ember esetében pedig ez az élettér-szükséglet borzasztóan sok (a jelen életvitelünk mellett különösen), ahogy azt EZ az ábra is kiválóan szemlélteti.

Konklúzió az ökofasizmus és a népesedés kapcsolatáról

A kritizált írás szerzője minden bizonnyal létező jelenségekről beszél, amikor ökológiai alapon elkövetett tömeggyilkosságokkal szól, vagy amikor a migrációt a környezeti válság okaként feltüntető emberek szubkultúráját emlegeti. A probléma viszont azzal van, hogy egyrészt ezen szélsőséges (és vélhetőleg elenyésző kisebbség által vallott) nézetek alapján próbálja bagatellizálni a népesség, mint tényező jelentőségét az ökológiai problémák kapcsán, valamint azt sugallja, mintha a népességrobbanás miatti aggódás, annak problematizálása szükségszerűen vezetne szélsőséges és destruktív ideológiákhoz. Mindez pedig nem tesz jót a környezeti válsággal kapcsolatos diskurzusnak és a problémák okai helyes feltárásának.

Ajánlott írások:

• A Partizán tévedései a népesedés és a klímaváltozás összefüggéseinek elemzésében:
  https://btortenetek.blog.hu/2021/05/31/a_partizan_tevedesei_a_nepesedes_es_a_klimavaltozas_osszefuggeseinek_elemzeseben
• A lassuló robbanás: népesedés - alapfogalmak, tendenciák
  https://btortenetek.blog.hu/2021/12/16/_regeneracio_nepesedes_i
• A népesség szerepe a környezeti válságban és kapcsolódó tévhitek:
  https://btortenetek.blog.hu/2021/12/17/_regeneracio_nepesedes_ii
• Megoldások a népesedés visszafogására, ellenvetések és jó példák:
  https://btortenetek.blog.hu/2021/08/29/_regeneracio_nepesedes_iii

A Zöld Egyenlőség podcast május 13-i ADÁSÁBAN a 3D-nyomtatás technológiájáról, annak környezeti vonatkozásairól volt szó. Az elhangzottakkal kapcsolatos kritikám olvasható az alábbiakban.

Kozmo-lokalitás

A beszélgetésben a 3D-nyomtatás környezeti fenntarthatóság felé mutató tulajdonságaként volt értékelve, hogy általa lehetővé válik tárgyak sokaságának lokális előállítása. A lokalitás viszont nem csupán az adott termelő tevékenység egy bizonyos részére értelmezendő, hanem a teljes életciklusra az alapanyagok beszerzésétől kezdve az elhasználódott termék ártalmatlanításáig vagy újrahasznosításáig. Így nézve pedig a 3D-nyomtatásnak néhány fontos ponton erős hiányosságai vannak.

Igaz, hogy a tudás (akár globális) megosztásához nem szükséges nagymértékű anyagmozgatás, és a szellemi termékek nyílt felhasználását preferáló kultúra kiterjesztése elméletileg megadhatja a lehetőséget, hogy bárki hozzáférjen ahhoz a tudáshoz, amely a 3D-nyomtatás esetében szükséges a kívánt tárgyak elkészítéséhez. A lokalitás azonban a hagyományos értelmében ezen a ponton mindenképpen sérül, ugyanis mégiscsak egy külső függőséget jelent egy helyi közösség számára az, hogy ő maga nem birtokolja és nem is képes előállítani (legfeljebb másoktól megszerezni) azt a tudást, ami a használati tárgyai elkészítéséhez szükséges. Itt kisebb nagyobb alkatrészek és kész termékek millióiról lehet szó, amelyeknek a 3D-nyomtató számára értelmezhető specifikációja komoly mérnöki, tervezői munkát igényelhet. Hagyományosan például egy vályogház vagy egyszerű fémeszközök gyártásához szükséges tudás nagy részét képes volt birtokolni az adott közösség (lásd: paraszti kultúra, kovácsmesterség). Ugyanez a 3D-nyomtatás esetében nehezen elképzelhető.

Még nagyobb kompromisszumnak tűnik az alapanyagok kérdése. Már az emlegetett hagyományos műanyag vagy az azt helyettesítő növényi-alapú, lebomló "műanyagok" előállítása is nehezen működhet lokálisan, hát még ha a sok száz vagy ezer különböző anyag felhasználásával szeretnénk tárgyakat nyomtatni, ami egy bizonyos bonyolultsági szint felett szükségszerű lesz. Többek között például a különböző fém-alapanyagok és az azokból előállított ötvözetek, illetve kémiai vegyületek termelése nem látom, hogy lokálisan megoldható lenne, márpedig ha a használati tárgyaink jelentős részének helyi nyomtatása a cél, akkor nyilvánvalóan nem lehet ezek nélkül megúszni a dolgot (tisztán kukorica-alapú bioműanyagból nem lesz mobiltelefon, de még egy serpenyő sem).

További jelentős kompromisszumnak látom magának a 3D-nyomtatónak a szükségességét, ami - akárhogy nézzük - egy high-tech eszköz, így a legyártása, illetve adott esetben a javítása aligha képzelhető el a helyi közösség saját erejéből. Tehát mégha a rendelkezünk is az eszköz inputját jelentő tervekkel a nyomtatandó tárgyakat illetően, magával a nyomtatóval nem, azt mindenképpen be kell szereznünk, így nagy mértékben függünk majd annak gyártójától, ami vélhetően nem egy helyi kis- és közepes vállalkozás lesz. A technológia emberléptékűsége ezen a ponton komolyan csorbul.

Eszköz vagy megoldás?

Örültem, amikor elhangzott a beszélgetésben, hogy a 3D-nyomtatást nem megoldásként, hanem eszközként érdemes tekinteni, ami szolgálhatja a fenntarthatóságot, ha jól használjuk. Az is belátható, hogy ez a technológia rendelkezik azirányú potenciállal, hogy anyag és energiatakarékosabb módon állítsunk elő tárgyakat, eszközöket. Csakhogy ha ezen, környezeti szempontból potenciálisan pozitív tulajdonságok megtárgyalásánál nem megyünk jócskán tovább, akkor (attól félek, hogy) a dolog lényegét hagyjuk figyelmen kívül. Ugyanis ilyen potenciál az emberiség modern történetének számos újításában benne rejlett, azok használata által viszont az esetek döntő többségében, végeredményben nem az élő környezet iránt aggódók reményei váltak valóra.

Emblematikus példája ennek a számítógépek elterjedésének és a papírhasználatnak az összefüggése, ami a "papírmentes iroda paradoxonja" néven híresült el. A Zöld Egyenlőség szerkesztői, de bizonyára a hallgatói számára is jól ismert a történet, miszerint az elektronikus adattárolás lehetőségének széles körű elterjedésétől egyesek azt várták (remélték, jósolták), hogy az nagyrészt kiváltja majd a papírhasználatot, így kevesebb természeti erőforrásra lesz szükségünk a mindennapi életünk működtetéséhez. Ennek viszont épp az ellenkezője történt, ugyanis a számítógépek széleskörű használatát a hagyományos nyomtatók elterjedése is követte, így egyrészt lehetővé vált nagy mennyiségű adat kényelmes és gyors tárolása, másrészt annak hatékony papírra vetése (nyomtatása), végeredményben a papírhasználat radikális növekedését eredményezve.

Megpróbálva elfogulatlanul és némi távolságtartással rátekinteni a 3D-nyomtatás technológiájára, felmerül a kérdés, hogy vajon nem hasonlít-e a helyzet a példában szereplőhöz, illetve ha mégis, akkor milyen alapon számítunk ez esetben eltérő kimenetelre? A 3D-nyomtatás esetében is arról van szó, hogy egy technológiával valamit hatékonyabbá, egyszerűbbé, vagyis több ember számára elérhetővé teszünk. A kérdés tehát végülis az, hogy ezek az emberek, ezzel az új eszközzel a kezükben mit is fognak csinálni. De akkor máris nem a technológiáról magáról beszélünk, hanem szemléletről, célokról és motivációról.

"Csakis akkor", avagy mi a motiváció?

A 3D-nyomtató nyomán vízionált, környezetileg fenntartható, kozmo-lokális termelés kapcsán feltételül van szabva, hogy a tárgyak előállítása csakis akkor történik meg, amikor szükség van rájuk, ahogy anno a számítógépek és hagyományos nyomtatók esetében is remélhettük, hogy a papírra vitel csakis akkor történik meg, ha szükség van rá. Látva az utóbbi példa nem túl régi kudarcát ilyen szempontból, belátható, hogy ez egy radikális szemléletváltást igényel.

William Stanley Jevons kétkedő ábrázata dereng fel homályosan a háttérben, ha egy, a korábbiaknál hatékonyabb technológiától várjuk bizonyos természeti erőforrásoknak a korábbinál kíméletesebb használatát. Az általa leírt séma (az ún. Jevons-paradoxon, ami a visszapattanó-hatás egy speciális esete) az eredeti eset (a brit szénfelhasználás változása a gőzgép fejlesztése nyomán) óta számtalanszor beigazolódott különböző technikai újítások kapcsán. Azt kellene tehát kimutatni a 3D-nyomtatás esetében, hogy mitől és hogyan fog ez másként alakulni.

A 3D-nyomtatást próbálgató emberekben én inkább látom a technológia szerelmeseit, mint a környezet és az élővilág iránt aggódó embertársaimat, vagyis a motiváció a benyomásaim szerint egyelőre nem egészen az, ami a beszélgetésben reményként fogalmazódott meg. Az ennek nyomán létrejövő tech-klubok számomra nincsenek közelebb az ökológiai fenntarthatóságra törekvő helyi közösségekhez, mint egy sakk-klub vagy a régi autó gyűjtőinek műhelyei.

Summázva a fentieket, a fő állításom az, hogy a 3D-nyomtatás sem különbözik jelentősen bármely más technológiától, amelyben van/volt potenciál az ökológiai válságból való kilábalás tekintetében. Mindegyikről gondolkodva gyorsan eljutunk arra a pontra, hogy az új technológia önmagában nem sokat számít, minden azon múlik, hogy azt milyen gondolatiság, szemlélet, célok és motivációk mentén használjuk. Ez utóbbi változását pedig még egy 3D-nyomtatóval sem lehet előállítani.

Képek forrásai: media.makeameme.org, images.prismic.io

[Ez az írás a ReGeneráció csapata népesedéssel foglalkozó sorozatának második része. Az első rész ITT nézhető meg, illetve ITT olvasható, a harmadik pedig ITT olvasható.]

Az előző részben a népesedés kapcsán az alapfogalmakról és tendenciákról írtunk. Volt szó a termékenységi rátáról, a demográfiai átmenet folyamatáról, valamint végigmentünk az emberiség történelmén a népességnövekedés szemszögéből. Jelen írásunk a népességszám és a környezetre irányuló terhelés közti összefüggések megvilágítása mellett a népesedéssel kapcsolatos tévhiteket igyekszünk eloszlatni.

Gondolkodásunk strukturálása az IPAT-formula segítségével

Ha meg szeretnénk érteni, hogy milyen szerepe van a népességnek az ember okozta környezetterhelésben, akkor érdemes az IPAT-formulát segítségül hívnunk. A formula nevét adó betűszó az összefüggésben szereplő tényezők angol nevéből következik: I mint Impact, vagyis a környezetre irányuló terhelés; P mint Population, azaz a népességszám; A mint Affluence, ami a fogyasztási szintet jelöli, és T mint technology, ami a technológia fejlettségére, illetve környezetkímélő mivoltára utaló tényező. Az összefüggés pedig az I = P x A x T képlettel fejezhető ki. De akkor specifikáljuk egy kicsit jobban a tényezőket és értelmezzük, hogy miről is szól ez a képlet.

Az emberiség okozta teljes környezetterhelés tehát alapvetően 3 tényező függvénye, amelyek a következők: hányan vagyunk, vagyis hány ember él a Földön; mennyi az egy főre eső átlagos gazdasági teljesítmény; és hogy egységnyi gazdasági teljesítményt milyen technológiával, azaz mekkora környezetterhelés mellett tudunk megvalósítani. Fontos, hogy az egyenlet jobb oldalán szereplő tényezők között szorzásjel van, ami azt jelenti, hogy az összes terhelés azokkal külön-külön egyenes arányban változik. Vagyis ha a három tényező közül bármelyik kettőt lefixáljuk, és a harmadikat mondjuk kétszeresére növeljük, akkor a teljes környezeti hatás is a kétszeresére fog nőni, és ugyanígy, ha azt felére csökkentjük, akkor a terhelés is felére csökken.

Az IPAT-formula természetesen nem csak a teljes emberiségre, hanem emberek egy tetszőleges csoportjára is értelmezhető és érvényes. Mielőtt azonban visszatérünk a népesség szerepére, meg kell említenünk a formula néhány limitációját. A képlet alapvetően az különböző tényezők összefüggéseinek megvilágítására való, így kiválóan alkalmas a gondolkodásunk strukturálására ezen a téren. Konkrét számolásokra viszont a tényezők értéke meghatározásának nehézségei miatt nemigen alkalmazható. Továbbá kritika szokott lenni vele kapcsolatban, hogy a tényezők a valóságban sosem függetlenek egymástól. Ez a formula helyességét nem befolyásolja, csupán azt jelenti, hogy ha a valóságban bármelyik tényező változtatására törekszünk, az nagy valószínűséggel hatással lesz a többi tényezőre is, tehát praktikusan nem lehet azokat egymástól függetleníteni.

Az emberi gondolkodás jellemzője, hogy valamely problémával szembesülve igyekszik azt egyetlen okra visszavezetni. A valóság ilyetén leegyszerűsítésének minden bizonnyal megvan a szerepe abban, hogy meg tudjunk küzdeni a mindennapi problémáinkkal, komplex kérdések esetében viszont ez a hajlam gátolja azok megértését, így az azokkal kapcsolatos problémák megoldását is. A környezeti válság esetében gyakran találkozunk az IPAT-formula 1-1 tényezőjét kiemelő, azt fő oknak beállító véleményekkel: gondoljunk csak azokra a gyakran elhangzó mondatokra, miszerint "az a baj, hogy túl sokan vagyunk", vagy hogy "az a probléma, hogy túl sokat fogyasztunk" esetleg hogy "majd a technológia megoldja ezeket a problémákat". Ezen vélemények mindegyike ebből az említett gondolati sémából fakad és mindegyik félrevisz a környezetterhelés problémájának a megértésében.

Nehezünkre eshet átállítani a gondolkodásunkat arra, hogy bizonyos problémáknak nem egy, hanem számos oka lehet egyidejűleg, ráadásul egymással összefüggésben. De az is egyértelmű, hogy képesek vagyunk erre, mégha nem is jön ösztönösen. A környezetterhelés tekintetében is ez a helyzet: a három tényező egyaránt befolyásolja a végeredményt, és egyiknek sincs kiemelt szerepe. Ebből az is következik, hogy "túlnépesedésről" beszélni önmagában értelmetlen a környezeti válság kapcsán. Korrekt módon legfeljebb túl nagy környezetterhelésről beszélhetünk, ami a három említett tényező: a népességszám, a fejenkénti fogyasztás és a technológia fejlettsége együttes hatásából következik. Ez másként fogalmazva azt jelenti, hogy még nagyon magas népességszám sem jelent feltétlenül fenntarthatatlanságot, amennyiben az egy főre eső fogyasztás és a technológiai tényező által kiadott szorzat megfelelően alacsony. Mindemellett persze az is világos, hogy nem lehetséges a tényezőket a végtelenségig csökkenteni, így praktikusan van egy olyan szintje a népességnek, ami mellett a másik két tényező már biztosan nem tud elég alacsony lenni, hogy a szorzat által kiadott terhelés fenntartható mértékű maradjon.

Tévhitek a népesedéssel kapcsolatban

De akkor beszéljünk egy kicsit a témához kapcsolódó tipikus tévhitekről. Az első az, hogy amikor felmerül a népességnövekedés visszafogása, mint törekvés, akkor az emberek a magánéletbe való beleszólásra, vagy rosszabb esetben népirtásra asszociálnak. Pedig aki egy kicsit is beleolvas a problémával foglalkozó, világszerte működő szervezetek valamelyikének a tevékenységébe, annak azonnal világossá válik, hogy minden esetben közvetett módszerekről van szó, amelyeknek semmi köze ezekhez az asszociációkhoz. Ezek a közvetett módszerek a családtervezés elősegítéséről, az oktatási és egészségügyi rendszer fejlesztéséről, valamint a nők jogainak kiterjesztésére tett törekvésekről szólnak, amelyek áttételesen mind-mind maguk után vonják a termékenységi ráta csökkenését, így a népességrobbanás visszafogását egy adott társadalomban. Ezekről részletesebben a következő videónkban beszélünk majd.

Vannak Magyarországon olyan hangok is, amelyek a környezeti válság kapcsán a népesség kérdésének kiemelt szerepet tulajdonítanak, sőt, van szervezet, amely a saját környezetterhelésünk egyszerű kompenzálását kínálja a nekik juttatott nem túl nagy összegű támogatás fejében, amit családtervezést segítő programok finanszírozására fordítanak. Ez utóbbit nagyon jól teszik, a célt mindenképpen jónak tartjuk, csupán a környezetterhelés-kompenzációs érvelésük nem stimmel. Alapvetően azzal igyekeznek bizonyítani a népesedés kiemelt szerepét, hogy szerintük a népességnövekedés "túlfogyasztást" eredményez és hátráltatja a környezetkímélő technológiák elterjedését, vagyis lényegében azt állítják, hogy az IPAT-formulában a P növekedése az A és T tényezők növekedését is jelenti, illetve fordítva: ha a P csökken, akkor a másik kettő is automatikusan csökkenni fog.

Az világos, hogy - ahogy említettük is - az IPAT-képlet jobb oldalán szereplő tagok nem függetlenek egymástól, vagyis ha az egyiket változtatjuk, az hatással lehet a többire is. A tényezők közötti összefüggések viszont sokkal bonyolultabbak annál, minthogy ilyen egyszerűen kihegyezhető legyen a történet a népességszámra. Az már önmagában nem tűnik tendenciózusan igaznak, hogy a népesség növekedése okozna "túlfogyasztást". Mármint "túlfogyasztásról" önmagában amúgy sem beszélhetünk, ahogy ezt is tisztáztuk már, de ha a fejenkénti fogyasztás növekedésére gondol az érvelő, akkor a helyzet épp fordítottnak látszik: a viszonylag alacsony népsűrűségű és stagnáló népességű európai országokban a fejenkénti fogyasztás tipikusan magasabb, mint a Távol-Kelet és Afrika nagy népsűrűségű és tovább népesedő országaiban.

Továbbá arra is jócskán lehet példát találni, hogy utóbbi országokban, a nagy népesség ellenére, vagy éppenhogy azért, bár nem high-tech, hanem low-tech módon, de környezetkímélő technológiákat használnak. A magas fajlagos környezetterhelés talán a közepesen iparosodott országokra jellemző leginkább, ahol már használnak nagy-léptékű, ipari technológiákat, de azok közül az "olcsóbb" és szennyezőbb fajtákat. Példa lehet erre Kína, a szénerőművek tömkelegével. Ahol viszont például a mezőgazdaságban még nagyrészt kézi, vagy állati erővel művelik a földeket (sok ilyen Afrikai ország van), az a művelési mód a high-tech mezőgazdaságnál jóval környezetkímélőbb tud lenni, úgyhogy ez valójában nem is a technológiai fejlettségen múlik.

De pl. az sem feltételezhető, hogy ha egy egyébként nagyon alacsony fogyasztási szinten álló ország népessége csökkenni kezd, akkor ne kezdene növekedni a fejenkénti fogyasztási szint (megjegyzem: az ilyen országokban egy szintig ez egy kívánatos dolog), vagyis hogy ne fogyasztaná el az a kevesebb ember ugyanúgy a rendelkezésre álló erőforrásokat. Lehetne még számos példát mondani, ami cáfolja a népesség kiemelt szerepét bizonygató érveket, de a lényeg az, hogy ez a leegyszerűsítés számos ponton nem stimmel. Mintha az effajta érvelés úgy született volna, hogy egy előre elhatározott eredményt akartak alátámasztani, ami csak bizonyos jelenségek önkényes kiragadásával, mások szándékos vagy szándékolatlan figyelmen kívül hagyásával sikerült.

Az más kérdés, és teljesen védhető állítás, hogy az IPAT-formula tényezőinek a változtatására különböző mértékű lehetőségeink vannak, vagyis eltérő lehet a bennük rejlő potenciál, ha a környezetterhelést összességében csökkenteni szeretnénk, de ez nem jelenti azt, hogy bármelyik tagnak kiemelt szerepe lenne. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy mindhárom tényező csökkentésén kell dolgoznunk párhuzamosan, ha a visszapattanó hatást el akarjuk kerülni, vagyis például azt, hogy a népesség esetleges csökkenését ellensúlyozza a fejenkénti fogyasztás növekedése.

A népesedéssel foglalkozó sorozatunk következő részében megpróbáljuk érzékeltetni a népességrobbanás okozta problémák jelentőségét, ismertetjük azok megoldási lehetőségeit, illetve írunk majd az ezekkel kapcsolatban felmerülő aggályokról, valamint felvillantunk néhány kevéssé ismert, de reménykeltő példát is a népességnövekedés visszafogása terén.

[írta: Pauló Gergely; lektorálták: Horváth Attila, Sümegi Albin]

Képek forrásai:

• 4.bp.blogspot.com
• cmsadmin30.convio.net
• ccafs.cgiar.org

[Ez az írás a ReGeneráció csapata népesedéssel foglalkozó sorozatának első része. A második rész ITT nézhető meg, illetve ITT olvasható, a harmadik pedig ITT olvasható.]

A termékenységi ráta

A népességgel, népesedéssel kapcsolatos egyik első fogalom, ami fel szokott merülni: a termékenységi ráta. A pontos számolási mód ismertetésénél fontosabb, hogy megértsük a mérőszám jelentését. Ez azt fejezi ki egy adott év adatai alapján, hogy a szülőképes korú, tehát 15 és 49 év közötti nőknek életük során átlagosan várhatóan hány gyermekük fog születni.

Ha ez az érték tartósan 2,1 körül van, akkor a népességszám állandósul, ha az alatt, akkor csökken, ha pedig fölötte, akkor növekszik. A népességtartó érték azért nem pont 2, mivel a számolásból például kiesnek azok a lányok, akik nem érik meg a szülőképes kort.

Az érték ráadásul az eltérő gyermekhalandóság miatt országonként különböző lehet, a 2,1 vélhetőleg egy globális átlag, alacsony gyermekhalandósággal bíró országok esetében kisebb lehet ennél. A termékenységi ráta értelmezhető régiókra, országokra, vagy akár az teljes emberiségre is. Ez utóbbi esetben az országok közötti eltérések kiátlagolódnak.

Az emberi népesség a történelem során

A történelem során az emberi népesedés a következőképpen alakult. Az emberiség történetének messze leghosszabb, több 100.000 évet felölelő, vadászó-gyűjtögető időszakában becslések szerint néhány millió ember élt csupán a Földön, annak ellenére, hogy már ekkor is szinte az egész bolygót benépesítettük.

Az első nagyobb ugrást a mezőgazdasági forradalom indukálta, időszámításunk kezdetére kb. 170 millióra növelve az emberiség lélekszámát. Ezután sokáig nagyjából az exponenciális görbe mentén nőtt a népesség: 1804-ben érte el az 1 milliárdot, 1927-ben a 2 milliárdot, 1960-ban a 3-at, 1974-ben pedig a 4 milliárdot.

Ezt követően az exponenciálisnak tűnő görbe kezdett laposodni, nagyjából lineáris növekedést mutatva napjainkig: 1987-ben 5 milliárdan lettünk, 1999-ben 6 milliárdan, 2011-ben 7 milliárdan, és ma már csupán néhány évre vagyunk attól, hogy a globális népesség elérje a 8 milliárd főt.

A tendenciák alapján megjósolható, hogy 2100-ig valamikor tetőzni fog a népességszám, de hogy pontosan mikor, és milyen értéknél, azt nem tudjuk biztosan. Mindenesetre ennek nagyon nagy jelentősége van a globális problémáink megoldása terén, de erről majd később.

A demográfiai átmenet

A népesedési görbe jobb megértése kapcsán fontos megismerkedni a demográfiai átmenetnek nevezett jelenséggel. Ez a fogalom olyan tendenciózus folyamatot jelöl, amely bár időbeli eltolódásokkal és kisebb különbségekkel, de minden országban, kultúrától és vallástól függetlenül végbemenni látszik. A pontos okokat illetően vannak kérdések és viták, mint modell, jól használható a nagyívű tendenciák leírására és a népesedéssel kapcsolatos előrejelzésekre.

A folyamat nagy vonalakban a következőképpen zajlik. Kezdetben a termékenységi ráta és a halandóság (vagy mortalitás) egyaránt magas, így a népességszám nagyjából állandó, esetleg kis mértékben növekszik. Később a mortalitás rövid idő alatt nagymértékben csökken, de a termékenységi ráta csökkenése csak jóval később követi azt, ezért a népesség ezen a ponton gyorsan növekszik.

A folyamat végső szakaszában a termékenységi ráta erősen csökken, majd a születési és halálozási arányok egy alacsony szinten stabilizálódnak, aminek eredményeképpen a népességszám nagyjából állandósul, vagy kis mértékben csökkenni kezd. A demográfiai átmenet folyamata tehát az egész világon végbemenni látszik, viszont a különböző országok különböző fázisokban vannak.

Az európai országok döntő többsége, illetve néhány dél-kelet ázsiai ország, mint Japán és Dél-Korea, a folyamat végén tartanak, tipikusan fogyó népességgel. Számos országban a termékenységi ráta nagymértékű csökkenése már nagyrészt végbement, de a népesség stabiliálódása még időbe telik. Igaz ez olyan nagy népességű országokra, mint Kína és India, valamint - talán sokak számára meglepő módon - a Közel-Kelet számos, vallási értelemben erősen konzervatív országára is, mint amilyen Irán és Szaúd-Arábia.

Vannak azonban még országok, amelyek viszonylag a folyamat elején járnak, és a népesedési rátájuk még mindig nagyon magas, épphogy csak csökkenésnek indult. Ilyen országokat leginkább Afrikában találunk: Niger, Szomália és Nigéria jó példák erre.

Csökkenő termékenységi ráta - lineárisan növő népesség?

Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan nőhet tovább a világ népessége évről-évre nagyjából ugyanannyival (kb. 80 millió fővel), ha a termékenységi ráta világszerte erősen csökkenő tendenciát mutat. Ez a látszólagos ellentmondás egyrészt abból fakad, hogy a várható élettartam növekedése kitolja a halálozásokból fakadó népességfogyást.

Másrészt a rendszer nagyfokú tehetetlenségéből, ami azt jelenti, hogy a gyors népességnövekedés fázisa után a társadalmon belül a gyerekek, a szülőképes kor előtt állók aránya nagyon magas. Így mégha nekik átlagosan nem is fog annyi gyermekük születni, mint a szüleiknek, nagyszüleiknek, ez az ő generációjuk életének első felében még folyamatos és nagymértékű népességnövekedést fog eredményezni.

Ennek az az oka, hogy az életük vége felé járók kis aránya miatt a születések száma egy darabig még jóval meg fogja haladni a halálozásokét. A népesség stabilizálódása tehát kitolódik. A számokból konkrétan az látszik, hogy miután egy országban a termékenységi ráta a népességtartó szint alá csökken, még 30-40-50 évnek is el kell telnie, mire a népesség stabilizálódik, vagy fogyásnak indul.

Japánban például 1975-re 2 alá csökkent a termékenység, a népesség mégis csak 2010 után kezdett el csökkenni. Kínában a '90-es évek első fele óta, Franciaországban pedig már 1980 óta 2 alatti a termékenységi ráta, a népesség viszont mindkét országban még mindig növekszik, egyre lassuló ütemben.

A harmadik ok pedig egész egyszerűen az, hogy nagyobb globális népességszám esetén kisebb arányú növekedés is lehet abszolútértékben ugyanannyi, mint egy korábbi kisebb népesség esetén egy nagyobb arányú növekedés. Magyarán pl. egy 4 milliárdos népesség évi 2%-os növekedése abszolút értékben pont ugyanannyi, mint egy 8 milliárdos népesség 1%-os növekedése.

A népesedéssel foglalkozó sorozatunk következő részében lesz szó az azzal kapcsolatos tévhitekről, a népességszám és a környezetterhelés közötti összefüggésekről, az ebből adódó globális környezeti és etikai problémákról, és azok lehetséges megoldásáról is.

[írta: Pauló Gergely; lektorálták: Horváth Attila]

Linkek, források:

• Népességi, népesedési adatok, statisztikák, diagramok, grafikonok globális szinten és országonként
• A demográfiai átmenetről: gepeskonyv.btk.elte.hu

Képek forrásai:

• un.org
• upload.wikimedia.org
• i.ytimg.com
• worldometers.info

[Ez az írás reakció Bese Gergő atyának a 777blogon 2021. szeptember 26-án megjelent ÍRÁSÁRA.]

Nem vagyok vallásos, de egy katolikus papról nekem is vannak olyan elképzeléseim, hogy nem skatulyáz be, nem bélyegez meg embereket, nem politikai oldalakban gondolkozik, és nem fröcsög mindenféle megalapozatlan bírálatot általa nem ismert emberekre. Nos, ezek az elképzelések most mind erősen megcáfolódtak az általam eddig nem ismert Bese Gergő atya írása révén. Nézzük, mit is vetett "papírra" ő, és mi a problémám az állításaival.

"Ne pártoskodjatok!"

Rémlik valami ilyesmi mondat abból a bizonyos könyvből, amit egy katolikus pap általában sokra becsül. Ennek ellenére az atya nem átallja a környezetvédőket azonnal számító, álságos baloldali propagandistáknak beállítani, akiket csak a szavazatok megszerzése és a hatalomvágy vezérel. De mindez nem elég, egy laza tekintélyre való hivatkozással egy füst alatt le is kommunistázza mindegyiket a szokásos ostoba és tartalmatlan paradicsom-hasonlattal (javaslom egyébként a dinnyét, az sokkal jobban fekszik az atya által minden bizonnyal nagyra tartott politikus uraknak is). Jelentem, a valóság ennél (bármit is mond Nógrádi György) sokkal bonyolultabb és sokkal kevésbé pártpolitika-ízű. A természeti környezet állapotáért aggódó, szélesedő társadalmi réteg meglehetősen diverz, nem lehet őket 1-1 politikai ideológia táborába besorolni.

De ez még nem is a legfontosabb kritikám itt. Ami még súlyosabb, hogy hogyan állhat emberek egy csoportjához ilyen megbélyegző módon egy katolikus pap? Ismeri netán személyesen azokat, akikről beszél? Nyilvánvalóan nem. Az a küldetése egy papnak, hogy politikai meggyőződés szerint ítélje meg az embereket, akik a szemében állítólag mind Isten gyermekei? Nyilvánvalóan nem. Akkor mégis mi ez az egész?

Az EU és a környezetvédelem "költségei"

A következő bekezdést olvasva erősen olyan érzésem lett, mintha ezeket a gondolatokat már hallottam volna, nem egyszer, és nem is kétszer. EU? Klímavédelem felkorbácsolt hullámai? A magyarok fizetik meg az "árát"? Hát ez azért erősen hajaz a jelenlegi kormány kommunikációjára. Amivel persze lehet egyetérteni úgy is, hogy közben valaki nem elkötelezett politikai pártok irányába (ez gondolom alapelvárás is egy papnál), mégis nagyfokú jóhiszeműség kellene ahhoz, hogy ezt feltételezzem. Nade mégha így is van, vagyis vagy magától jutott ezekre a gondolatokra, vagy autonóm, önállóan gondolkozó emberként egyszerűen egyetért ezekkel, akkor is megfelelően alá kell támasztani ezeket a gondolatokat. Ez viszont sajnos neki nem sikerült, ahogy természetesen a jelenlegi kormánypártnak sem szokott. De ez is csak véletlen egybeesés lehet.

Szóval az első probléma az indoklással, hogy a környezet védelme alapvetően nem pénz kérdése. A környezet megvédése nem egy termék, ami le lehet venni a polcról, és meg lehet vásárolni, csak az a kérdés, hogy ki fizeti ki az árát a kasszánál. A környezetet az embertől, az ember hatásától kell megvédeni (mitől mástól?), az ember okozta terhelést kell csökkenteni. Ennek a hatásnak a mértéke azon múlik, hogy hányan vagyunk, fejenként mennyit fogyasztunk és mennyire környezetkímélő technológiával állítjuk elő az elfogyasztott javakat. A technológiát lehet fejleszteni, amihez persze pénz is kell, de ez önmagában sosem oldotta és sosem fogja megoldani a környezeti problémákat. A "hányan vagyunk" és a "fejenként mennyit fogyasztunk" kérdés pedig egyértelműen nem fogható fel termékvásárlásként, aminek valaki megfizeti az árát és kész. Ez egyrészt az életünk nagy horderejű döntésein múlik (lásd pl.: családtervezés), és az értékrendünkön, ami például azt jelenti, hogy többet és többet akarunk-e fogyasztani, vagy éppen, hogy próbáljuk mérsékelni a fogyasztásunkat (igen, kevesebb vásárlásról, kevesebb pénz elköltéséről beszélek).

"Kína, USA, India, Brazília, Oroszország által okozott problémák..."

A másik gond az indoklással, hogy nincsen Kína, USA, India, Brazília, Oroszország által okozott probléma. Kínai, amerikai, indiai, brazil és orosz (meg persze magyar) EMBEREK által okozott problémák vannak. Személyesen, egyes emberként hozunk döntéseket (pl. hogy mit vásárolunk meg, és mit nem), és a mindennapi termékdek döntésből áll össze a teljes kép, a teljes terhelés, amit a környezetre gyakorlunk, mint emberiség. Zöldrefestés gyanánk a Meki adhat papír szívószálat a kólája mellé, de nem ő dönt helyettünk arról, hogy bemegyünk-e, és megvesszük-e egyáltalán azt a kólát. Ez rajtunk múlik. A világ legnagyobb szennyező cégeire hárítani a felelősséget nagyon-nagyon félrevezető. Nyilván megvan az ő felelősségük is, de ne vegyük már ki a képletből, hogy mégis mi, fogyasztók vagyunk, akik megveszik a termékeiket, ezzel életben tartva őket, támogatva a termelő vagy szolgáltató tevékenységeiket és gerjesztve a termékek/szolgáltatások előállításával járó környezetterhelést! Gyártana a CocaCola annyi műanyag palackot és cukros löttyöt, ha nem vennénk meg a boltban? Kitermelne annyi kőolajat a Shell, ha nem mennénk olyan sokat autóval és repülővel? Kivágnának annyi fát az IKEA beszállítói, ha nem vásárolnánk olyan sokat náluk? Elhárítani az egyén felelősségét egy súlyos önfelmentés.

Kik ezek a tüntetők?

Nem tudom, hogy inkább cinikus, vagy inkább nevetséges azzal bírálni a klímaváltozás elleni érdemi lépéseket sürgető tüntetőket, hogy a demonstráció idejében valaki nem tudott elég gyorsan haladni az autójával. Rájuk lőcsölni a plusz üzemanyagfogyasztást, ami a dugóban való tötymörgés jelentett a kedves atyának, hát, a legostobább és legdemagógabb politikai szereplők kommunikációját idézi. Nyilván a klímatüntetők kényszerítették abba az autóba Bese Gergőt, és nyilván a dugó okozta plusz üzemanyagfogyasztás a fő probléma a klímaváltozás kapcsán. Még véletlenül sem az, hogy pl. azok az emberek ott a dugóban mind autóban ültek akkor reggel. Ilyenfokú önfelmentést egy átlag hívőtől sem várnék, nemhogy egy atyától.

De ez még csak egy szimpla ostobaság volt. Ami súlyosabb, az az, ahogy ez az ember, aki magát katolikus papnak mondja, hogyan áll másokhoz, akiket nyilvánvalóan nem ismer nemhogy személyesen, de még távolról sem. Ő tudja, hogy ezek csak mutogatni akarják magukat. Ő tudja, hogy a tüntetők gyorséttermi kaját esznek, dohányoznak és isznak az első adandó alkalommal. Ő tudja, hogy a nutellájukkal szelfizgetnek és instára posztolgatnak minderről. Az atya mindent tud mindenkiről, nem is kell hozzá mégcsak a kocsijából sem kiszállnia, miközben "a maga részéről mindent megtesz" a klímaváltozás megállításáért.

Az persze nem fordul meg a fejében, hogy az az üzemanyag, amit legutóbb a kocsijába tankolt, nagy valószínűséggel jelentős részben pálmaolajból van a kötelezően előírt "bioösszetevők" miatt, amely szabályozás ellen esetleg éppen ezek a bizonyos, bosszúságot okozó klímatüntetők igyekeznek tenni. Ahogy az sem, hogy ha már "minden tőle telhetőt megtesz" a klímaváltozás megállításáért, akkor akár felülhetett volna egy buszra is, a helyett, hogy (vélhetően egyedül saját magáért) egy több tonnás gépet mozgat fosszilis energiával a dugóban. Vagy ne adj Isten részt vehetett volna a klímasztrájkon, mint a teremtett világ védelmezője, és akkor talán beszélgetve megismerhette volna ezeket az autóban ülve jól beskatulyázott és felcimkézett embereket.

Szóval vajon ilyen hozzáállással fogja Bese Gergő atya a jézusi útra vezetni a híveket? Ezek lennének ennek az útnak a fő ismérvei? Nem hívőként is erős kétségeim vannak. Javasolnám tehát a leírt gondolatok átértékelését és némi önreflexiót. Nemcsak az atyának, hanem a 777blog ilyen tartalmakat like-oló olvasóközönségének is.

Magyarországon alig foglalkozik szervezet dedikáltan a népesedés kérdéseivel az ökológiai válság kapcsán. Az egyik ismert ilyen civil szervezet a Bocs Alapítvány, amely azon túl, hogy üdvözítő módon egy méltatlanul elhanyagolt problémakörrel foglalkozik, sajnos hibáktól, megalapozatlan állításoktól és csúsztatásoktól terhes álláspontot közvetít. Az egyik cikkük kritikáját adom ebben a blogbejegyzésben.

A Bocs Alapítvány az "A WWF vakon hibáztatja a magyarokat?" című írásában próbálja cáfolni a WWF azon állítását, miszerint ha mindenki úgy élne a Földön, mint a magyarok, akkor több, mint 2 bolygóra lenne szükségünk, hogy az emberiség életvitele hosszú távon fenntartható legyen. Az alább következő kritika csak a cikk olvasása után érthető.

Kezdem azzal, amivel egyetértek a cikkben megfogalmazottakkal:

• Egyetértek azzal, hogy egy ország lakóinak életmódjához hozzátartozik a népesedés is, ugyanúgy, mint pl. a fogyasztási szokások.
• Jónak tartom azt a megközelítést, hogy egy ország részesedését az ökológiai rendszer túlterhelésében a lakosságra vonatkozó ökológiai lábnyom és az ország biokapacitása (vagyis az országhatárokon belül, megújuló módon rendelkezésre álló erőforrások, és "szennyezés semlegesítő képesség" becsült értéke) összevetésével mérjük meg.

Folytatom azzal, ami szerintem az írásban félrevezető, hibás, inkorrekt.

Bár - ahogy írtam - egyetértek azzal, hogy hiba a népességszám alakulását nem figyelembe venni, nem egy nép felelősségének tekinteni, ha az ökológiai terhelést vizsgáljuk, ugyanúgy hiba a népességszámot kiemeltnek tekinteni az IPAT-formula 3 tényezője (népességszám, fejenkénti gazdasági teljesítmény [~fogyasztás], technológia milyensége) között. Mindezt részletesen kifejti a ReGeneráció csapatának EZEN videója, az abban elhangzottakat nem ismétlem meg itt. További hiba a másik két fő tényezőt (fejenkénti fogyasztás, technológia milyensége) lefixálva, azoktól függetlenül tekinteni a népességszámot, hiszen a három tényező nem független egymástól, az egyik változása a többi változását is eredményez(het)i. Együtt hatnak, csak együtt tekinthetőek. A Bocs Alapítvány cikke azt sejteti, mintha a népességszám alakulása lenne a döntő, aminek a befolyásolásával önmagában megoldható lenne az ökológiai válság. Ez erősen félrevezető.

A biokapacitás (egyébként értelmes koncepciójának) felhasználásával is vannak gondok. Ezt írja a cikk:
"Teljesen életidegen számítgatás az országokat nem a saját területükhöz viszonyítani, amely fölött rendelkeznek, és amelyhez alkalmazkodnak."
Ez azért egy erősen irreális képet sugall, minthogyha az országok terhelése a határokon belül maradna, ami nyilvánvalóan nincs így. A magyarok által elfogyasztott erőforrások jó része a határainkon túlról érkezik, ahogy pl. termékeink nagy része a Távol-Keleten készül. Cserébe persze az országhatárokon belül rendelkezésre álló erőforrások egy részét nem mi, hanem más országok lakói használják fel (lásd: exportált termékek). A globalizált gazdaságban ez mindennapos. Így sajnos nem nagyon jelent korlátot az országoknak az, hogy a határaikon belül korlátozottak az erőforrások, hiszen nincsenek rákényszerítve, hogy csak azokat használják fel. Hatványozottan igaz ez a nyugati világ anyagilag gazdag országaira, amilyen Magyarország is, akik a globális gazdaság egyenlőtlen viszonyainak köszönhetően nagy mértékben kizsákmányolják az anyagi értelemben szegényebb országok erőforrásait és emberi munkaerejét. Kár tehát arra utalgatni, mintha egy globalizált gazdaságban bármely ország, így pl. Magyarország alkalmazkodna a határain belül fellelhető erőforrások szűkösségéhez, hiszen ez nyilvánvalóan nincs így.

De térjünk rá az írás legsúlyosabb hibájára: az önkényesek kijelölt viszonyítási pontokra. Miért az 1961-es magyarországi állapothoz viszonyítunk, és az azóta hazánkban végbement folyamatokat várjuk el más országoktól? Magyarország 1961-ben már bőven túllépte a biokapacitását, túlhasználta az erőforrásait, szemben egy halom harmadik világbéli országgal, vagy hogy mást ne említsek: Kínával. A nyugati országok (köztünk hazánk) lényegesen korábban érték el ezt a problematikus állapotot, mint az utóbb említett országok. Milyen alapon mentjük fel Magyarország 1961 előtt élő lakóit az ökológiai válság kapcsán, és várjuk el a világ többi részétől, hogy 1961-től kezdve akkor is ugyanúgy csökkentsék az ökológiai lábnyomukat és népességüket, mint hazánk, ha a demográfiai átmenet és az ökológiai lábnyom változásának folyamatában ők még jelentős csúszásban vannak hozzánk képest. Ez egy durván kettős mérce, igazságtalan és inkorrekt elvárás. Ugyanez igaz arra is, hogy a magyarok ökológiai lábnyomának változását az 1980 körüli évekhez, a valaha volt legnagyobb értékhez viszonyítja a cikk, amihez képest nem meglepő módon csökkenés következett be. Az 1980 előtti időszak, mialatt mi a "csúcsra" értünk ebben a tekintetben, el van felejtve? Bezzeg a többi ország miért nem követte a mi 1980-tól látható "példamutató" tendenciánkat? Ez az önfelmentő érvelés iskolapéldája.

Szóval ha már a biokapacitás és az ökológiai lábnyom arányát használjuk az érvelésünkben, legyünk már igazságosak és korrektek, és az abszolút értékeket nézzük, ne pedig egy önkényesen kiválasztott évhez viszonyított eltérést. Így pedig egészen más eredmény jön ki. A magyarok majdnem másfélszeresen túllépik hazánk biokapacitását, úgyhogy ha mindenki úgy élne, mint mi, semmiképpen sem oldódna meg az ökológiai válság, szemben a cikkben megfogalmazott állítással, miszerint: "Ha mindenki valóban úgy élne, mint a magyarok, akkor az emberiség már kilábalt volna az ökológiai válságból.".

A summázott tanulság a cikkel kapcsolatban az, hogy az ún. tényeket továbbra is lehet úgy önkényesen összeválogatni, hogy látszólag bizonyítsák az előre eldöntött konklúzióinkat. Csak éppen nem érdemes.

Források:

• biokapacitás és ökológiai lábnyom országonként: https://data.footprintnetwork.org/#/
• népesedési adatok országonként: https://www.worldometers.info/world-population/population-by-country/

Ajánlott videók, cikkek:

• ReGeneráció: Népesedés I. - A lassuló robbanás: népesedés - alapfogalmak, tendenciák
• ReGeneráció: Népesedés II. - A népesség szerepe a környezeti válságban és kapcsolódó tévhitek
• ReGeneráció: Népesedés III. - Megoldások a népesedés visszafogására, ellenvetések és jó példák

[Ez az írás a ReGeneráció csapata népesedéssel foglalkozó sorozatának harmadik, befejező része. Az első két rész videó formájában ITT és ITT nézhető meg.]

A népesedéssel foglalkozó sorozatunk előző részében a népességszám és a környezetre irányuló terhelés közti összefüggések mellett a népesedéssel kapcsolatos tévhiteket tárgyaltuk. A népesedés témáját lezáró jelen bejegyzés pedig a népességrobbanás jelentőségének megvilágításán túl szól majd a lehetséges megoldási, mérséklési lehetőségekről, bizonyos aggályokról ezek kapcsán, valamint felvillant néhány kevéssé ismert, de reménykeltő példát is.

A földi ökoszisztéma, vagyis az élővilág degradációját a természetes élőhelyek felszámolásától kezdve, a különböző típusú szennyezéseken át a klímaváltozásig ez az írás nem hivatott részletesen bemutatni. A tendencia és az aktuális állapot, vagyis az ökológiai válság mértéke számos forrásból, számszerűsíthető, egzakt adatok alapján jól megítélhető. A folyamat viszonylag könnyen fogyasztható áttekintéséhez ajánljuk a 2009-es Otthonunk, illetve a 2020-as Egy élet a bolygónkon című filmeket. De nézzük most a népesség jelentőségét mindebben.

Ha visszamegyünk csupán 100 évet a történelemben, akkor elmondhatjuk, hogy egészen odáig, az emberiség történetének több százezer éve alatt sohasem volt még csak negyedannyi sem a Föld népessége, mint ma. Ahogy az előző részben levezettük, a népességszám nem önmagában oka a környezeti válságnak, hanem az IPAT-formulában szereplő másik két tényezővel együtt hatva. Ebből persze a másik irányból közelítve az is következik, hogy a népességszám a környezetterhelés három fő tényezőjének egyikeként minden globális problémára nagyon nagy hatással van.

A "zöld forradalom"-ra és Gandhi-ra hivatkozás

A "zöld forradalom" a 20. század második felében lezajlott radikális változás a mezőgazdasági termelés terén. Alapvetően az iparszerű, gépesített, kemizált mezőgazdaság elterjedését jelenti, ami többek között az élelmiszertermelés volumenének ugrásszerű emelkedését eredményezte.

A környezeti válság szempontjából félrevezető azzal érvelni, hogy lám-lám a "zöld forradalom" révén milyen sok ember számára vagyunk képesek élelmiszert termelni. Ugyanis ez csak az ember nagyon szűk életben maradási szempontjait tekintő érv, ami minden mást figyelmen kívül hagy. Hogy 7-8 milliárd ember számára termelünk élelmet, az az ökológiai rendszer nagyon súlyos degradációjával jár, hiszen ehhez a természetes élőhelyek nagyon nagy részét kell kisajátítanunk, és radikálisan átalakítanunk. Ráadásul mindez rengeteg szennyezéssel jár azokon a területeken is, amelyek még nincsenek bevonva a mezőgazdaságba, illetve jelentős mértékben hozzájárul a klímaváltozáshoz, természetesen a többi emberi tevékenységgel együtt.

Mahatma Gandhit idézni a helyzet súlyosságát és a népesség jelentőségét illetően szintén félrevezető. Az indiai függetlenségi harc szellemi atyja a 20. század első felében mondhatta:

"A világ erőforrásai elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki szükségleteit, de nem elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki mohóságát."

Gandhi viszont egyrészt minden elismerendő eredménye és bölcsessége mellett nem volt humánökológus, másrészt a halála óta India népessége nagyjából négyszeresére, a Földé pedig háromszorosára nőtt. Szóval még ha fel is tennénk, hogy igaza volt, amikor ezt állította, a szavai akkor sem lennének automatikusan érvényesek a mai állapotokra.

Közvetett, szelíd módszerek, és a bennük rejlő potenciál

Az élelmiszertermelés volumenének növelése vagy a mértékletesség biztosan nem elegendőek önmagukban az ökológiai válságból való kilábalásra. A népességgel mindenképpen foglalkozni kell, de a jó hír az, hogy ebben a méltatlanul elhanyagolt tényezőben hatalmas potenciál rejlik. Ahogy az előző részben, a tévhitek leleplezésénél említettük, a népességnövekedés visszafogása és visszafordítása semmiféle erőszakos cselekedetet, vagy emberekre kényszerített durva, életidegen szabályozást nem igényel. Kipróbált, kultúrától függetlenül kiválóan működő, közvetett, szelíd módszereink vannak a tudatos családtervezés elősegítésére, amelyek a tapasztalatok szerint mindig maguk után vonják az átlagos gyerekszám, vagyis a termékenységi ráta csökkenését.

A családtervezés elősegítése a fogamzásgátlási módszerek elérhetővé tételét, a családtervezéshez szükséges ismeretek átadását, az ezirányú tudatosság növelését, a családoknak, de azon belül is elsősorban a nőknek való egészségügyi és mentálhigiénés segítségnyújtást jelenti. A legtöbb, gyorsan népesedő országban az a helyzet, hogy ha a nőknek lenne lehetősége eldönteni, hogy hány gyermeket hozzanak a világra, akkor az jóval kevesebb lenne, mint amennyinek valójában életet adnak. Ezért ha megteremtődnek a nőknek a saját testük fölött való rendelkezés jogi és praktikus lehetőségei, akkor mindez ezekben az országokban a termékenységi ráta erős visszaesését eredményezi. Az oktatás fejlesztése pedig úgy járul hozzá közvetetten ugyanehhez, hogy azok a gyerekek, akiknek van lehetőség iskolába járni és minél tovább tanulni, azoknak statisztikailag kimutatható módon átlagosan később lesz saját családjuk, és összességében kevesebb gyermekük születik. Nagyjából így működnek tehát ezek a dolgok: semmi erőszak, csupán diverz és együttműködő segítségnyújtás. Egyik országnak sem kell megszabni, hogy mit csináljon. A gyorsan népesedő országok többségében vannak olyan politikusok, akik tisztában vannak vele, hogy a további népesedés milyen problémákkal jár. A nyugati országoknak csupán segíteni kellene őket szakértelemmel, eszközökkel és anyagilag, hogy a működő módszereket elkezdjék használni.

2010 és 2014 közötti adatokra alapozott becslések szerint globálisan ~99 M nemkívánt terhesség jön létre évente, amiből ~32 M gyermek meg is születik. Ebben benne vannak az egyáltalán nem akart, illetve a későbbre tervezett gyerekek is. Ez ~40%-a az éves ~80 M-s népességnövekedésnek, ami nem kevés. Ha csupán ezek nagy részét meg tudnánk előzni a fenti módszerekkel, az már hatalmas lépés lenne a népességnövekedés visszafordításában. A tudatosság fejlesztése, továbbá a lehetőségek kibővítése mind az egészségügy, mind az oktatás terén pedig ezen felül csökkenthetné a születések számát.

Tipikus ellenvetések

Térjünk most rá a tipikus ellenvetésekre, amikor a népesedés visszafogásának szükségességéről, illetve lehetőségeiről van szó.

Malthus tévedése

Thomas Malthusnak, az angol klasszikus közgazdaságtan jelentős képviselőjének 1798-as, sokszor emlegetett műve, a Tanulmány a népesedés törvényéről című tömeges éhezést és nyomort prognosztizált arra alapozva, hogy míg az élelmiszertermelés volumene abban az időben legfeljebb számtani sor szerint tudott növekedni, addig a népesség mértani sor szerint, így az olló egyre jobban kinyílik, egyre több embert taszítva éhezésbe és nyomorba. Hogy ez a jóslat úgy, ahogy Malthus gondolta, nem vált valóra, tény. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a népesedéssel nincs probléma, és azt sem, hogy nem kell visszafogni és visszafordítani azt.

Malthus két dolgot nem látott előre: az egyik, hogy a népesség, a korábban tárgyalt demográfiai átmenet miatt nem fog évszázadokon át az akkor megfigyelt mértani sor szerint növekedni; a másik pedig, hogy a 20. század második felében kibontakozik a "zöld forradalom", ami az élelmiszertermelés nagymértékű növekedését eredményezi.

Ami miatt Malthus tévedése nem jó indok az ökológiai válság kapcsán, az az, hogy a jóslat csupán az emberi éhezésről és nyomorról szólt, nem az ökológiai rendszerről. Igaz, hogy a demográfiai átmenetnek és a zöld forradalomnak köszönhetően sikerült elkerülni az éhezés tömegessé válását, ennek viszont a természeti rendszerek szempontjából hatalmas ára volt: a népességnövekedés és az intenzív, kemizált mezőgazdaság jelentősen hozzájárult az élővilág nagyfokú degradációjához, így az ökológiai válság kibontakozásához.

Elfogy a nemzet?

A csökkenő népességű nyugati országokban, így hazánkban is elő szoktak jönni azok a vélemények, miszerint nem mi, hanem a harmadik világbéli országok népesednek túl, nálunk pont az a probléma, hogy csökken a népesség, ami azzal fenyeget, hogy elfogy a nemzet.

A vélemény első felével kapcsolatban az IPAT-formula elemezgetésénél láttuk, hogy a népességet önmagában nem érdemes tekinteni a környezetterhelés kapcsán, hiszen az csak a másik két tényezővel együtt értelmezhető. Ha pedig így nézzük, akkor a nyugati országok, így hazánk sem áll túlságosan jól ezen a téren. Ez alatt azt értem, hogy egyfelől nézve mi is jelentősen túlhasználjuk az országhatárokon belül rendelkezésre álló erőforrásokat, amit az országra vonatkozó becsült biokapacitás és fejenkénti átlagos ökológiai lábnyom alapján lehet megítélni. Másként tekintve a problémára: ha a Földön élő összes ember az átlag magyar fogyasztását akarja elérni, akkor arra közel sem elegendőek a bolygó megújuló módon rendelkezésre álló erőforrásai. A környezetterhelésünk szempontjából tehát szükséges a csökkentés, ami persze nem jelenti feltétlenül a népesség csökkentését, hiszen lehetne például a fejenkénti fogyasztásé is, de kétségtelenül ez is jó irányba hat.

Ha gyors ütemben csökken egy ország népessége, az természetesen, hosszabb távon nem egy pozitív tendencia, senki sem szeretné, hogy elfogyjanak nemzetünk tagjai. Viszont tragédiának tekinteni, ha a valaha volt legnagyobb létszámhoz képest csökkenés mutatkozik, egy szélsőséges álláspont, ami a végtelen növekedés fejlődésként való hibás azonosításán nyugszik, és teljességgel figyelmen kívül hagyja az ökológiai válság átfogó problematikáját, ami nem csupán a magyarok, hanem az egész emberiség és a teljes élővilág mai formájában való létezését fenyegeti. Ezért azt gondoljuk, hogy a környezet túlterheléséhez hozzájáruló országok népességfogyása egy bizonyos szinten kívánatos, és a népesség alacsonyabb szinten való stabilitását kellene megcélozni. Ha a világot népesedési versenyként fogjuk fel, annak sajnos nem lesznek győztesei, csak vesztesei.

Mi lesz a nyugdíjjal?

Amikor felmerül, hogy egy ország népessége esetleg csökkenni kezd, tipikusan elő szokott kerülni a nyugdíjak finanszírozásának kérdése egy ún. elöregedő társadalomban. Ez valóban fontos kérdés, mégis azt gondoljuk, hogy eltörpül azok mellett a súlyos problémák mellett, amit a környezeti válság következményei jelentenek. A nyugdíjproblémát lehet kezelni a gazdaság kifehérítésével, az aktív dolgozók nagyobb hozzájárulásával, a nyugdíjkorhatár emelésével vagy akár a magasabb nyugdíjak valamilyen mértékű csökkentésével. Ezek egy része bár népszerűtlen intézkedés, de tragédiát nem jelentenek. Ellenben a hatodik nagy fajkihalási hullám, amit jelenleg az emberiség okoz, a könnyen kezelhetetlenné váló klímaváltozás, vagy pl. az ún. ökoszisztéma szolgáltatások által az életünket lehetővé tevő ökológiai rendszer esetleges összeomlása nem ilyen könnyen orvosolható problémák. Továbbá a nyugdíj-finanszírozási nehézség leginkább gyorsan fogyó népesség esetén jelentkezik. Egy moderáltan csökkenő népességű országban a helyzet abszolút kezelhető, hiszen nincs olyan nagy különbség az aktív dolgozók és a nyugdíjas korúak száma között.

Világvallások és népesedés

Mielőtt rátérnénk bizonyos országok példájára a népesség-visszafogás kapcsán, érdemes szót ejtenünk a világvallások és a népesedés kapcsolatáról. A nagy világvallások által képviselt vagy közvetített értékrendekben és az azokon alapuló kulturális hagyományokban a nagy család, a sok utód egy családban tipikusan értékként jelenik meg, ahogy a gyerekszületést gyakran Isten ajándékának tekintik. Emiatt a vallási szabályok, bár egyre lazábbak ilyen szempontból, még mindig nehezen engedik meg a hívőknek a tudatos családtervezést, illetve a fogamzásgátlás legtöbb módozatát. Ezen vallások ugyanakkor azon igyekeznek, hogy csökkentsék az emberek szenvedését, és hozzásegítsék őket a boldogsághoz, a boldoguláshoz. Meglátásunk szerint azonban fontos lenne felismerni, hogy a nagy család propagálása és ez utóbbi cél között a világ mai állapotában egyre súlyosabb ellentét feszül. Ugyanis a földi élettér véges, a természeti erőforrások végesek, és az élőlények - ha tetszik, ha nem - csak egymás rovására, egymás életterének visszaszorításával tudnak sokasodni. Ma négyszer annyi ember és haszonállatai osztoznak a többi élőlénnyel ugyanakkora élettéren, mint 100 évvel ezelőtt, és nyolcszor annyian, mint kétszáz évvel ezelőtt. A népességrobbanás folyamata pedig, ahogy láttuk, még mindig nem állt meg. A Földön élő emlősfajok biomassza-arányait mutató alábbi kép jól szemlélteti, hogy mára milyen szélsőségesen leuralta az ember a bioszférát. Elég egyértelmű tünetei vannak, hogy az egyensúly súlyosan felborult, amit legalábbis nem kéne még jobban felborítani, de még inkább a helyrebillentés irányába kellene elmozdulni. Véleményünk szerint tehát szembe kellene nézni vallási gondolkodóknak, egyházi vezetőknek és hívőknek azzal az alapvető és égető kérdéssel, hogy a mai állapotok között mi szolgálja inkább az ember boldogságát és az élővilág egészségét (ami nem mellesleg egymástól elválaszthatatlan): ha továbbra is fenntartják a nagy család jóságának eszményét a családtervezés rovására, vagy ha belátják annak szükségességét, hogy a népesség ne nőjön tovább, és ehhez mérten újragondolják a hozzáállásukat a családtervezéshez.

Közismert rossz és ismeretlen jó példák

A hibásan értékelt kínai próbálkozás

Az első ország, amely tipikusan fel szokott merülni, amikor népességszabályozásról esik szó, az Kína, és az ott 1979-ben bevezetett ún. egykepolitika. Ezzel a példával azonban két probléma is van. Az egyik, hogy téves az a közkeletű elképzelés, miszerint Kínában a termékenységi ráta nagymértékű csökkenése ennek a szabályozásnak köszönhető. Ugyanis a ráta az egykepolitika bevezetése előtti évtizedben csökkent a leggyorsabban, kb. 3 egységet, a szabályozást követően pedig csupán nagyjából tovább folytatódott ez a csökkenés, ami néhány évtized alatt még bő 1 egységet jelentett. Szóval a szigorú szabályok legfeljebb továbblökték a folyamatot, de semmiképpen sem voltak annak fő mozgatórugói. A másik probléma az, hogy Kína példája nagy hatékonysággal köti össze az emberek fejében a népesedés visszafogására tett törekvéseket valamiféle fölülről jövő, erőszakos, az emberekre kényszerített szabályozással, miközben a működő módszerek esetében - ahogy azt már többször megfogalmaztuk - erről szó sincs. Kína tehát nem egy valóban működő és több szempontból sem pozitív példa.

A meglepően jó példa: Irán

Ebben az esetben is igaz tehát, hogy a jó példák a kevésbé ismertek. Iránt nem gondoljuk a legfelvilágosultabb országok egyikének, mégis ők szolgáltatták az egyik leginkább reménykeltő példát a népesedés visszafogására, bár nem kifejezetten az ökológiai válság megoldására törekedve. 1988-tól indítottak egy programot, mert megijedtek a gyors népességnövekedéstől. Elkezdtek szelíd, a társadalom számára számos egyéb előnnyel is járó módszereket alkalmazni: edukációs programokat szerveztek iskolákban, egyetemeken, médiában; tömegek számára tették ingyenesen elérhetővé a fogamzásgátlási módszereket; családtervezési tanácsadást végeztek párok számára, és kutatási tevékenységeket is finanszíroztak a témában. Mindezeket alkalmazva sikerült 6 felettiről 2 alá csökkenteniük a termékenységi rátát csupán 15 év alatt.

Mi lett volna Nigériában?

Hogy felmérjük, milyen eredménnyel járna, ha Irán jó gyakorlatát más országok is követnék, vegyük példának Nigériát, és számolgassunk egy kicsit, hogy hasonlóan hatékony intézkedésekkel nagyjából hogyan alakult volna a népessége az elmúlt évtizedekben ahhoz képest, ami a valóságban történt.

Nigériában a '80-es évek végén hasonlóan magas volt a termékenységi ráta, mint Iránban ugyanebben az időben: 6,5 körüli. Ott azóta sem történt sok minden a népesedés visszafogása terén, a ráta még mindig 5,4 körül van. Iránban 1985-től 2020-ig 77,4%-al nőtt a népesség, míg Nigériában ugyanezen idő alatt 146,7%-al. Ha sikerült volna elősegíteni Nigériában egy hasonló mértékű szelíd népességszabályozást, akkor 1985 óta, csak ebben az országban kb. 58 millió ember születését tudtuk volna megelőzni, egyúttal elérve annak minden szociális, gazdasági és ökológiai előnyét. És ne feledjük, hogy ezek a jövőbe továbbgyűrűző és folyamatosan súlyosbodó dolgok. De hozhattunk volna számos országot példának Afrikából, pl. a Nigériával szomszédos Nigert is, amely bár népességben eltörül az előzőhöz képest, a reprodukciós rátája a mai napig 7 körüli.

Mit tehet az egyén?

Végül beszéljünk kicsit arról, hogy mit tudunk tenni mi magunk a népesedésből fakadó problémák enyhítése érdekében.

Az első és legfontosabb, hogy legyünk tudatosak a családtervezést illetően. Félreértés ne essék: nem szeretnénk senkit lebeszélni a gyerekvállalásról, amire a legelemibb késztetéseink sarkallnak bennünket, és ami nagyban hozzájárulhat a boldogságunkhoz és életünk kiteljesedéséhez. Tisztában kell lennünk azonban a világunk állapotával, kilátásaival és problémáival, amikor arról döntünk, hogy hány gyermeket vállalunk, hiszen ezzel mi is hatással vagyunk minderre.

Van számos olyan nemzetközi szervezet, amely a kifejtett szelíd módszereket alkalmazza és népszerűsíti főleg a harmadik világ anyagilag szegény országaiban. Érdemes őket rendszeres pénzadományokkal támogatni, hiszen nagy hatékonysággal fordítják a működő megoldások alkalmazására a rendelkezésükre álló forrásokat. A motivációs nehézség ezzel kapcsolatban az, hogy nem számíthatunk rá, hogy rövid távon és valami kézzelfogható formában látjuk majd az eredményét a támogatásunknak, hiszen ezek nem ilyen természetű problémák. A hatás megítélése érdekében érdemes azonban betekinteni például az IPPF éves jelentéseibe. A 2017-es szerint 125 millió USD-s költségvetés mellett becslések szerint, többek között kb. 6,6 millió nemkívánt terhességet akadályoztak meg. Ez azt jelenti, hogy durván 5700 HUF költség árán tudták elérni 1 nemkívánt terhesség elkerülését. Mindez hozzáadódik a világunk alakulásához az embereknek nyújtott segítség és az ökológiai válság mérsékléséhez való hozzájárulás formájában. A támogatók jutalma pedig maga a tudat, hogy a szervezeten keresztül segítették mindezt.

Végül támogassunk olyan politikusokat, akik országos, vagy EU-s szinten foglalkoznak ezzel a problémakörrel, tisztában vannak a tárgyalt szelíd megoldásokkal, és hajlandóak lennének a rájuk bízott adóforintokból ezeket értékelhető mértékben támogatni. Ez az opció sajnos Magyarországon egyelőre fiktív, hiszen nem ismerünk ilyen politikust és törekvést, viszont reméljük, hogy előbb-utóbb valóságossá válik. Ezt tudjuk segíteni, ha felemeljük a szavunkat ennek érdekében.

[írta: Pauló Gergely; lektorálták: Horváth Attila, Sümegi Albin]

Források, ajánlott olvasmányok/néznivalók:

• globális születési és halálozási görbék időtengelyen (a jövőre vonatkozó becslés is): https://ourworldindata.org/grapher/births-and-deaths-projected-to-2100?country=~OWID_WRL
• 2019-es ENSZ-jelentés: https://population.un.org/wpp/Publications/Files/WPP2019_Highlights.pdf
• elemzés és statisztikák nemkívánt terhességekről, születésekről, abortuszról: https://www.guttmacher.org/sites/default/files/report_pdf/abortion-worldwide-2017.pdf
• Irán példájának részletes leírása: https://overpopulation-project.com/the-iranian-miracle-the-most-effective-family-planning-program-in-history/
• A Partizán népességrobbanásról szóló videójának kritikája: https://btortenetek.blog.hu/2021/05/31/a_partizan_tevedesei_a_nepesedes_es_a_klimavaltozas_osszefuggeseinek_elemzeseben
• családtervezést segítő szervezetek:
  • https://margaretpyke.org/
  • https://www.ippf.org/
  • https://www.pathfinder.org/
• IPPF 2017-es jelentése: https://www.ippf.org/sites/default/files/2018-07/APR2017_WEB.pdf
• A biokapacitás és az ökológiai lábnyom becsült értékei országonként: https://data.footprintnetwork.org/#/
• Filmek:
  • Attenborogh - Hány embert bír el a Föld
  • Attenborogh - Egy élet a bolygónkon
  • Otthonunk

Képek forrásai:

• iotzona.hu
• images-na.ssl-images-amazon.com
• ourworldindata.org
• gdn.int
• coachesacrosscontinents.org
• ourworldindata.org

Hogy mit gondolunk arról, hogy mikor/hogyan vannak RENDBEN a dolgok, szerintem jól megmutatja azokat a mélyen gyökerező kulturális meggyőződéseket, amelyek az ökológiai válság alapját képezik. Hiszen ez az alap minden bizonnyal szellemi, vagyis csupán a fejünkben létezik. A praktikus tevékenységeink, a technológia, amit használunk azok kivitelezésére, csupán következmények, ilyen formán tehát nem tartoznak a lényeghez.

Akkor van rendben egy kistelepülés, ha hetente kétszer jön valaki egy nagyméretű, fosszilis üzemanyaggal működő géppel, és az akkorra 7 cm-esre gyarapodott útszéli növényzetet visszavágja 4 cm-esre?

"Szemetel" a platánfa, mert nagy levelei ősszel beterítik a talajt körülötte? Kivágandó a nyárfa, mert szöszölő termését messze viszi a szél?

Akkor van rendben egy erdő, ha nincsenek otthagyva a kidőlt fatörzsek?

Akkor az igazi a nyár, ha szúnyogmentes?

A vadállományt el kell látni téli takarmánnyal az erdőben?

Természetesen nincs reprezentatív mintám, így nem tudom, hogy az emberek pontosan hány százaléka válaszolna igen-nel a fenti kérdésekre. Csak abban vagyok biztos, hogy nagyon sokan, túl sokan. A kérdésekkel érzékeltetni próbált vélekedések nem mesterségesen kreáltak, számtalanszor szembejöttek már velem mindennapi, spontán szituációkban.

Bármily bagatell kérdéseknek tűnnek is a fentiek (amelyek egyébként csak kiragadott példák), sajnos nagyon sokminden következik a vélelmezett igen válaszokból (ahogy a nem-ekből is sokminden következhetne). Ezek pedig a következők:

1. Szükségünk van a totális kontrollra, hogy jól érezzük magunkat. Amit nem kontrollálunk, amennyire csak lehet, azt bizonytalannak, rendezetlennek, sőt, veszélyesnek érezzük.

2. Ami az ember számára közvetlenül bármiféle kellemetlenséget okoz, annak nincs létjogosultsága. A világ azért van, hogy az ember jól érezze magát benne, így szabadon telepakolhatja olyan elemekkel, amelyek számára hasznosnak, szépnek, kellemesnek, szórakoztatónak tűnnek, és eltávolíthat belőle bármit, ami nem ilyen.

3. Nem értjük a természetet. Azt gondoljuk, hogy ami nem a saját, rendezettségről alkotott elképzeléseink szerint való, az nem működik benne, azt meg kell változtatni, helyre kell hozni. Azt gondoljuk, hogy a világ az ember közbeavatkozása révén kezdett működni, és az ember kontrollja szükséges, hogy működésben tartsa.

Semmi egyebet nem csináltam, minthogy átkonvertáltam az előbbi kérdés-válaszokat az azok alapját képező mélyebb meggyőződésekre, amelyek a világképünk alkotják. Mondanom sem kell, hogy én a magam részéről nem-mel válaszolok a fenti kérdésekre, így ezek a meggyőződések nem az enyémek. "Csak" a meghatározó többségé (ha jól sejtem), vagyis nevezhetjük mindezt összefoglalóan közvélekedésnek.

A legfontosabb, amit észre kellene vennünk, hogy ezek semmiképpen sem természettudományos igazságok, nincsenek az igazságtartalmukra tudományos, objektív, egzakt bizonyítékok (vagyis adott esetben pont a cáfolatukra vannak ilyenek), csupán szubjektív meggyőződések.

Ezek a meggyőződések a gondolkodásunk mélyrétegeiben lakoznak, többségében nem is tudatosulnak, vagyis fel sem merül bennünk, hogy másfajta meggyőződéseink is lehetnének. Amikor ezeket bárki kifejezi nekem a maga módján egy teljesen átlagos szituációban, akkor egyértelműen érezhető, hogy azt feltételezi, hogy én is így gondolom, hiszen nem is lehet másként gondolni, ezek magától értetődő dolgok, evidenciák.

A probléma az, hogy ezek a meggyőződések szépen megágyaznak azoknak a cselekedeteknek, amelyeket nap, mint nap több milliárd ember véghezvisz, és amelyek eredője maga az ökológiai válság, annak minden társadalmi és gazdasági vetületével együtt. Ez a rossz hír. A jó pedig az, hogy ennek felismerése, tudatosítása lehetővé teszi, hogy ezeket az egyébként illékonynak is tekinthető meggyőződéseket megváltoztassuk. A folyamat egyébként már régen elindult, csak éppen nem tűnik kellően gyorsnak. Hazánkban a városi méhlegelőkről szóló aktuális (sokszor sárdobálásba torkolló) diskurzus ennek apró eleme, amikor a régi és az új meggyőződések ütköznek egymással.

Úgy gondolom, hogy a mélyebb meggyőződéseink megváltoztatásához a világról való egzakt tudásunknál fontosabb a képzelőerőnk, a fantáziánk. Amit ugyanis el sem tudunk képzelni magunkról, az életünkről, a világról, az nagy valószínűséggel nem is fog megvalósulni. Úgy is meg lehet ragadni a mostani (pár ezer éve kezdődött) válságot, mint a képzeletünk válságát. Újabb jó hír, hogy a fantáziánk jól fejleszthető például szépirodalom olvasásával. Érdemes gyerekkorban elkezdeni, de sosem késő.

Itt jegyezném meg, hogy a zöld mozgalmak végtelenül ismételt mantráinak végkicsengése többségében az, hogy "szemléletváltásra van szükség". Nincs ennél unalmasabb befejezése egy előadásnak, beszélgetésnek, konferenciának. De ami fontosabb annál, hogy mi unalmas, és mi nem: észre kéne venni, hogy ez nem egy konklúzió, hanem csupán a kiindulópont. Persze, hogy "szemléletváltásra van szükség", ezzel sokat még nem mondtunk. A kérdés az, hogy mi a gyökere az aktuális szemléletnek, mi lenne helyette a kívánatos, és hogyan képzeljük az átmenetet. A többi (technológia, életvitel, szervezés, praktikus megoldások) jönni fog "magától". Pont úgy, ahogy ma nem jönnek maguktól, hiszen hiányzik az alapjuk.

Egy általam jónak tartott könyvből származó kulcsmondat kívánkozik ide:

"A világot nem régi gondolkodású emberek fogják megváltoztatni programokkal, hanem új gondolkodású emberek programok nélkül."

Ez a blogbejegyzés a Partizán youtube csatornán a napokban megjelent, "A túlnépesedés és a klímaváltozás kapcsolata", avagy az "Ökofasizmus és 11 milliárd ember" című VIDEÓJÁNAK kritikája. Nagy vonalakban: a videó nagyrészt helyes alapadatokból dolgozva, azok sokszor helytelen vagy legalábbis félrevezető értelmezésével hibás konklúziókra jut. Ennek alátámasztása következik.

Az egyetlen ok? - Avagy mit mond a tudomány?

"...minden szakértő, tudós tisztában van ezzel...", "...aki kutatóként ezzel a kérdéssel foglalkozik..." Számos efféle mondat hangzik el a videóban, azt a benyomást keltve, hogy egyfajta tudományos konszenzus kerül itt ismertetésre. Konkrét nevek megjelölése és tanulmányokra való hivatkozás nélkül viszont ez önmagában nem sokat jelent. Persze érthető, hogy ez nem az a műfaj, ahol bele lehet menni konkrét tanulmányokba, viszont akkor nem is kéne feltétlenül lépten-nyomon ilyen, számomra tekintélyelvűséget sugalló állításokat tenni. De lépjünk túl ezen, nem ez a fontos.

Nagyobb probléma az, hogy a tudomány egyáltalán nem mond olyasmit - ami a videó talán legfőbb állítása - hogy a népesedésnek semmi köze nincsen szűken véve a klímaváltozáshoz, tágabban pedig az ökológiai válsághoz (megjegyzés: a videó általában a klímaváltozásról beszél, de időnként mintha azonosítaná azt az ökológiai válsággal, ami nem korrekt: az utóbbi a befoglaló, tágabb értelmű fogalom). Épp ellenkezőleg: az emberiség környezetterhelésének fő tényezőit a humánökológia (amely talán a legilletékesebb, interdiszciplináris tudományág ezen a területen) az ún. IPAT-formula segítségével írja le. Az emberiség környezetterhelésének három fő tényezője, amelyek közül egyiket sem lehet kiemelni (vagyis ugyanolyan fontosak): a népességszám, a fejenkénti fogyasztás, és a technológia környezetterhelő mivoltát mutató tényező. A klímaváltozás kapcsán (ami a környezetterhelésünk egy részterülete) értelemszerűen ugyanezek a tényezők számítanak. [Az IPAT-formula elemzését adja a ReGeneráció csapatának EZEN videója.]

Fontos, hogy a három tényező EGYÜTT HATVA mutatja meg a környezetterhelésünk mértékét, tehát önmagában egyik sem tekinthető AZ EGYETLEN OKNAK, amely bármilyen típusú környezetterhelés mögött húzódik. És akkor itt el is jutottunk az EMBER egyik gondolkodásbéli jellemvonásához, amiből egyúttal a videó egyik alapvető tévedése is származik. Arról van szó, hogy szeretünk mindenféle jelenséget, amit a világban tapasztalunk, megpróbálni egyetlen okra visszavezetni, vagyis úgy gondolkodunk, hogy valami vagy AZ OKA a jelenségnek, vagy NEM OKA neki. Pedig valójában a legtöbb jelenség mögött nem egy, hanem számos ok húzódik, amelyek együtt hatva okozzák azt.

Ha átállítjuk az gondolkodásunkat ennek megfelelően (tudom, hogy nem könnyű), akkor az alábbiakra jövünk rá a konkrét témánkat illetően:

• az, hogy a népességszámból nem lehet egyenesen következtetni a környezetterhelésünk (azon belül a klímaváltozás) mértékére, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a kettő között nincs összefüggés; hogy nincs erős korreláció a népességszám és a klímaváltozás között, az csak annyit jelent, hogy más tényezők is szerepet játszanak (a fejenkénti fogyasztás és a technológiára vonatkozó mutató)
• nem kell választanunk pl. a fejenkénti fogyasztás és a népességszám közül egyet, ha azt akarjuk megfejteni, hogy "mi okozza" a klímaváltozást, hiszen azt nem egyvalami okozza, hanem mindkettő ott van a tényezők között, sőt még van egy harmadik is

Említésre méltó, hogy a Nature magazin egy cikkére hivatkozik a videó, viszont hibásan értelmezi azt. A cikk ugyanis nem azt állítja, hogy a népesedés nem fontos tényező az ökológiai válság szempontjából, csupán azt, hogy nem az egyetlen, és hogy a növekedés már régen nem exponenciális.

Kifejezetten demagógnak és erősen félrevezetőnek számít a Nicolas Cage filmjei és a medencés halálozások közötti korrelációt felmutató hasonlat. Az, hogy vannak olyan (esetleg vicces) esetek, amikor az erős korreláció csupán a véletlen műve, és nincs szó kauzalitásról, még nem jelenti azt, hogy minden korrelációt kidobhatunk a kukába. Azt jelenti csupán, hogy óvatosnak kell lennünk az ok-okozati viszony feltételezésével még erős korreláció esetén is, mert előfordulhatnak félrevezető véletlenek. De ezzel a példával ettől még semmit nem bizonyítottunk a népesedés és a klímaváltozás összefüggéseinek kapcsán.

Gulyás Márton tévedése itt abban áll, hogy bár a klímaváltozásnak nem AZ OKA a népesedés (ebben idáig igaza van), de nagyon is szerepel az okok között. Az egyik fő ok a három közül.

[Megjegyzés: a bengáli éhínségről szóló rész is jól mutatja, hogy mennyire hajlamosak vagyunk AZ OKOT keresni minden mögött. Mintha választanunk kéne, hogy az 1943-as időjárási szélsőségek, vagy a brit adminisztráció okozta-e a szörnyűséget, és nem tudnánk elképzelni, hogy mindkettő szerepet játszott benne. Itt egyébként a Márton által hivatkozott tanulmány sem ezt állítja, csupán annyit, hogy a brit adminisztráció döntései IS közrejátszottak a dologban. Az EGYETLEN OKRA való átkonvertálást a videó készítői hajtották végre, vélhetőleg saját maguk számára is észrevétlenül.]

Malthus tévedése

Valóban, Thomas Malthus jóslata (szerencsére) nem vált valóra. Tévedett, mert túl egyszerű következtetést tett, és nem látott (a 18.század végén nem is nagyon láthatott) előre két dolgot: az egyik az, hogy a népesség (a demográfiai átmenet miatt) nem tud évszázadokig exponenciális ütemben növekedni, a másik pedig, hogy a 20.század második felében kiépül majd az iparszerű, gépesített mezőgazdaság, ami jelentősen megnöveli az élelmiszertermelés volumenét.

Ugyanígy nincs igazuk azoknak (ha vannak ilyenek), akik a jelen folyamatokat egyszerűen továbbvetítve, az ökológiai válság szükségszerű megoldhatatlanságát hangoztatják csupán a népesedésre alapozva. A képlet nem ilyen egyszerű.

De kérdezem: hol következik mindebből az, hogy a népesedésnek egyáltalán semmi kapcsolata nincsen a klímaváltozással és az ökológiai válsággal? Hol következik ebből az, hogy nem segítene ez utóbbiak megoldásában, ha kevesebb embert kéne ellátnunk a Föld erőforrásainak segítségével fenntartható módon? Sehol. Mindebből csupán az következik, hogy a népesség nem az egyetlen tényező, és csupán azt tekintve nem lehet egyszerű jóslatokat tenni, illetve hogy csupán azzal foglalkozva nem lehet megoldani az ökológiai válságot. De ettől még azzal IS foglalkozni kell, ugyanolyan komolyan, mint a másik két tényezővel.

Meglehetősen félrevezető a videóban kiragadott példa arra, hogy a népesség csökkenése mellett akár még nőhet is a környezetterhelés. Az azt sugallja ugyanis, mintha a népesség csökkenése maga, oka lenne a környezeti terhelés növekedésének, ami nyilvánvalóan nem igaz. Azt, hogy bizonyos nyugati országokban a népesség csökkenésével párhuzamosan megnőttek a fogyasztási lehetőségek a kialakuló fogyasztói társadalom "vívmányaként" (és ezzel éltek is az emberek), ostobaság lenne a népesség csökkenésének tulajdonítani. Hogy egy gazdasági rendszernek van tehetetlensége, és bizonyos szegmensek teljesítménye (pl. a tömegközlekedésé) nem tud egyenes arányban csökkenni a népesség csökkenésével, igaz. Viszont elfelejteni megemlíteni, hogy a gazdaság más szegmenseiben (pl. az élelmezésben, vagy az egyén számára külön legyártott bármiféle termék esetén) viszont a népességszám csökkenésével szinte egyenes arányban csökken a termelés és így környezetterhelés is, finoman szólva félrevezető. A példából fakadó korrekt konklúzió tehát az lett volna, hogy a népesség csökkenése nem von maga után automatikusan hasonló mértékű terheléscsökkenést egyrészt a rendszer bizonyos szegmenseinek tehetetlensége miatt, másrészt a visszapattanás miatt, ami a népességszám változásától függetlenül, pl. a fogyasztói szokásaink megváltozásából fakadhat (a visszapattanó hatásról a ReGeneráció EZEN videójában beszéltünk).

"Túlnépesedés" önmagában valóban nincs

Szintén a fentiekből következően abban igaza van a Partizánnak, hogy "túlnépesedésről" önmagában nem beszélhetünk, hiszen a népességszám, mint tényező, egymagában nem sokat mond a környezetterhelésünkről. Ugyanis azt a másik kettő is ugyanúgy befolyásolja, vagyis kis népességszám esetén is lehet magas a környezetterhelés (ill. nagy mértékű a klímaváltozás), ha a további befolyásoló tényezők értéke nagy, és magas népességszám esetén is lehet alacsony a környezetterhelés, ha a másik két tag megfelelően alacsony. Természetesen annak, hogy a valóságban milyen mértékben lehet csökkenteni, illetve növelni egyik vagy másik tényezőt, erős korlátai vannak: belátható például, hogy a fejenkénti fogyasztás nem csökkenthető egy bizonyos szint alá, hiszen vannak létszükségleteink.

De ismétlem: ez továbbra sem jelenti azt, hogy a népességszámnak semmi köze ne lenne a környezetterhelés és így a klímaváltozás mértékéhez.

Önjelölt próféták és hollywood-i filmek

Nem javasolt sem az önjelölt próféták végtelenül leegyszerűsített és demagóg üzenetei, sem a hollywoodi filmek narratívája és sugallatai alapján képet alkotni a valóságról. Ez utóbbiak, amelyek az embert időnként "fertőzésnek" állítják be, vagy tipikusan egy fölülről ránk kényszerített, erőszakos és/vagy technológiai "megoldást" vízionálnak a népesedés visszafogására, borzasztó naiv elképzeléseket tükröznek, leginkább a kulturális berögződéseink ostoba kivetülései csupán. Nem sok közük van ahhoz, hogy a tudomány révén valójában mit tudunk a népesedés és az ökológiai válság összefüggéseiről, illetve, hogy a népesedés visszafogására milyen közvetett, szelíd és működő módszereink vannak.

Rasszizmus, népcsoportok elnyomása, kasztráció, ökofasizmus

Markáns vonulata a videónak, hogy a népesedés miatti aggódást és az ezzel való érdemi foglalkozást a rasszizmussal, bizonyos népcsoportok elnyomásával állítja párhuzamba, történelmi és szemléleti példákat emlegetve. Ez utóbbiak létezését eszem ágában sincs kétségbe vonni, viszont ezt a fajta általánosítást összességében nagyon igazságtalannak és félrevezetőnek tartom. Ugyanis azt sugallja, hogy aki komolyan aggódik a népesedés mértéke miatt (ami, ahogy fent megmutattam, valóban AZ EGYIK fő tényező a körmünkre égő ökológiai válság és klímaváltozás terén) az megbélyegezhető azzal, hogy rasszista, hogy kasztrációt támogatna, hogy valamiféle szélsőséges ideológia híve, stb. Ez borzasztó káros a témával foglalkozó emberek megítélésére nézve.

Szelíd, közvetett módszerek

Mintha Gulyás Márton gondolkodását áthatná az attól való félelem, hogy a népesedés visszafogására törekvés mindenképpen arra fut ki, hogy embereket, embercsoportokat megsértünk, fölülről rájuk erőszakolunk valami durva szabályozást, esetleg fizikai erőszakot alkalmazunk velük szemben. Pedig a vége felé ő is elmondja majdnem pontosan azt, ami ezen a téren a vállalható, valódi, nem erőszakos és hatékony módszer. Csakhogy ezt mintegy mellékesen említi meg, mintha nem sok jelentősége lenne az ökológiai válság mérséklése terén. Kissé ellentmondásos is, hogy egyáltalán felhozza ezeket, hiszen előzőleg kijelentette, hogy nincs semmi okunk aggódni a népességnövekedés miatt, ugyanis annak semmi köze a klímaváltozáshoz.

Nade miről is van szó? Hát arról, hogy nem kell senkit kasztrálni, nem kell senkinek törvényileg megszabni, hogy hány gyereke lehet. Mindezek helyett elegendő elérhetővé tenni a fogamzásgátlást azok számára, akiknek jelenleg nem áll rendelkezésükre, a családtervezés mikéntjéről felvilágosítani őket, elősegíteni, hogy a gyerekek iskolába járhassanak, hogy a nők saját maguk rendelkezzenek a testük felett, hogy eldönthessék, hány gyermeket szeretnének, hogy minél tovább tanulhassanak és dolgozhassanak (az anyagi függetlenség érdekében is). Ezek a törekvések mind egytől-egyig, közvetett módon maguk után vonják a termékenységi ráta csökkenését, országhatároktól, kultúrától, vallástól függetlenül. Ez a "nagy titok", ez a tudomány álláspontja, a tapasztalat, amit már csak alkalmazni kéne széles körben.

Gulyás Márton is támogatólag beszél minderről, és egyértelművé teszi, hogy mindennek mennyi egyéb, számára is kívánatos pozitív hozadéka van/lenne (társadalmi egyenlőség elősegítése, életminőség javulása, stb.). A kérdés csak az, hogy miért nem ez a videó fő mondanivalója? Miért ötször annyi időben foglalkozik a videóban önjelölt celebek ostoba gondolataival, és szomorú, de messze nem általános történelmi példákkal, mint ezen szelíd módszerek tárgyalásával.

Ez részben persze abból a tévedéséből fakad (amit igyekeztem leleplezni), hogy a népesedésnek nincs köze az ökológiai válsághoz és a klímaváltozáshoz. Ha belátjuk ezt a tévedést, és felismerjük, hogy milyen fontos visszafogni a népesedést, akkor elgondolkozhatunk, hogy a népesedéssel kapcsolatos előrejelzések vajon mennyire írhatók felül, mennyire befolyásolhatók? Gulyás Márton azt sugallja, miszerint a népességnövekedés mérséklődése egy természetes folyamat (lásd: demográfiai átmenet), amihez az emberi tudatosságnak, a népesedési politikának nem sok köze van (az leginkább csak ronthat a helyzeten). Ez viszont csak részben igaz, amit pont egy általa is említett példa mutatja a legfényesebben.

Irán nem éppen a legfelvilágosultabbnak tartott országok egyike. Mégis, pontosan (és kissé meglepő módon) az imént felsorolt közvetett, szelíd módszerek (egy részének) állami támogatásával sikerült nagyon gyorsan radikálisan lecsökkenteniük a termékenységi rátát. A politikai vezetők megijedtek a gyorsan növő népességtől (okkal), és elkezdték támogatni ezeket. Ami pedig Iránban sikerrel jár, az nagyon sok országban sikerrel járhatna. [Az iráni példa részletei ITT olvashatók.]

Országok összehasonlítása: "Többet fogyasztunk-e, mint amennyien ti vagytok?"

Rossz a kérdés, ami megint abból fakad, hogy mindenképpen ki akarunk választani 1 tényezőt, ami A FONTOS, ami IGAZÁN SZÁMÍT. Csakhogy nincs egy ilyen tényező, ahogy azt már láttuk. Világos, hogy különböző országok különböző mértékben járulnak hozzá pl. a klímaváltozáshoz. Ez természetes, hiszen nagyon különböző méretű, népességű, fogyasztású, és különböző technológiát alkalmazó államokról van szó. Csakhogy nemigen van értelme országhatároknak ezen a téren. Csupán ilyen alapon gondolkozva a miniállamok (Vatikántól kezdve Andorráig) versenyeznének a klímabajnok címért, ami nyilván nonszensz. Egyértelmű, hogy ezzel nem fogtuk meg a problémát, ha országokat mindenképpen össze akarunk hasonlítani, akkor valamilyen módon arányosítani kell, "közös nevezőre" kell hozni a őket.

Ha minden ország azt a szempontot hangoztatja, ami őt tünteti fel kedvező színben (India az egy főre eső fogyasztást, az USA a népességszámot), abból csak esztelen egymásra mutogatás lesz. E helyett ajánlok egy sokkal értelmesebb és egzaktabb megközelítést. Érdemes abból kiindulni, hogy egy országnak (a határain belül) mennyi természeti erőforrás áll rendelkezésére megújuló módon. Ennek kifejezésére használható az ún. biokapacitás mutató. Ezt egy főre vetítve és összevetve az ország lakosainak átlagos ökológiai lábnyomával, megtudhatjuk, hogy az adott országban az emberek, átlagosan milyen mértékben használják túl az erőforrásaikat.

Ez az összehasonlítási mód abból indul ki, hogy egy ország lakóinak azzal az erőforrásmennyiséggel kell(ene) gazdálkodniuk, ami az országhatárokon belül, megújuló módon rendelkezésre áll (ez attól függetlenül működik, hogy esetleg pl. egy magyar ember praktikusan, részben legalábbis nem a saját országának erőforrásait használja fel, hanem pl. Kína, Németország, stb. erőforrásait). Vagyis ha sokan vannak egy országban, akkor kevesebb jut egy főre, ha kevesebben, akkor több. Nagy előnye ennek a megközelítésnek, hogy nem teszi lehetővé 1-1 tényező önkényes kiemelését, hanem azok együttes hatásával számol, ahogy az a valóságban is működik.

A becsült értékek EZEN az oldalon böngészhetőek. Itt kiderül, hogy pl. Dél-Korea lakosai átlagosan nagyobb mértékben használják túl az erőforrásaikat, mint az USA lakói, vagy éppen az, hogy bár Indiában az egy főre eső ökológiai lábnyom töredéke a románnak, Románia mégis kevésbé használja túl a saját erőforrásait, mint India.

A kapitalizmus a fő bűnös?

Szintén hibás kérdésfeltevés, hogy a háztartások/emberek vagy az ipar/vállalatok okozzák-e a klímaváltozást. Az igazság itt is félúton van, ugyanis ezek nem egymástól függetlenül működnek. Nincs ipari termelés, és vállalati profitfelhalmozás a fogyasztói döntések nélkül, avagy nincs kínálat kereslet nélkül. De persze, hogy az adott terméket hogyan állítják elő, illetve hogy mennyiben generálnak mesterségesen fogyasztást, abban nagy felelőssége van a vállalatoknak is. Szóval itt sem kell választani: nincs fő bűnös, a rendszer működésének végeredményét együtt okozzuk.

Az adódó konklúzió, hogy a kapitalizmus rendszere a FŐ OK, több helyen sántít. Igaz egyrészt (ami a videón elhangzik), hogy az emberiség eredendően nem tekinthető szükségszerűen környezetpusztítónak, hiszen ismerünk olyan (nagyrészt letűnt, általunk elpusztított) emberi kultúrákat, amelyek tudtak nagyjából harmóniában élni a természettel. Az viszont nem állja meg a helyét, hogy csak a kapitalizmus vitt el minket a természeti környezet végletes degradációjáig. A Húsvét-szigeteken például biztosan nem jött létre kapitalista rendszer, mégis felélték a természeti erőforrásaikat, mégha hatásuk - pl. technológiai limitációik miatt - lokális is maradt. De a 20. századi kommunista rendszerek működése sem volt kevésbé környezetkárosító, mint a jelenlegi.

Konklúzió

A fentiek alapján egyrészt kijelenthető, hogy a népesedés nagyon is számít, és ebből következően nagyon nem mindegy, hogy a globális népességszám mikor és milyen értéken tetőzik majd. Néhány százmillió (vagy akár milliárd) ember ide vagy oda, jelentősen befolyásolja az esélyeinket az ökoszisztéma megóvása és a minőségi emberi élet biztosítása terén. A minél korábban és minél alacsonyabb értéken való tetőzés elősegítéséhez pedig ezeket a szelíd módszereket kellene skálázni, ami pedig csupán anyagiak és elhivatottság kérdése (hiszen a tudás, a módszer rendelkezésre áll), ráadásul nem is kellenek hozzá óriási összegek 1-1 állam költségvetéséhez képest. Rasszizmusról, elnyomásról, embergyűlöletről, erőszakról, mások hibáztatásáról szó sincs.
Kicsit másként: alacsonyabb népességszám esetén nagyobb eséllyel tudunk a fogyasztásunk kordában tartásával és a technológia környezetterhelésének csökkentésével egy egészséges(ebb) ökológiai rendszert örökül hagyni az utódainknak.

Ez lett volna a kívánatos és korrekt konklúziója a Partizán videójának. Szerintem. Vitatni persze ér, de - ha egyetértesz - terjeszteni is ;).

Végezetül had rángassak ide egy (talán) közismert ábrát, ami szembetűnően mutatja, hogy az ember mára mennyire ledominálta az élővilágot a bolygón (a százalékos értékek az egyes élőlény-csoportok biomassza-mennyiségének arányát mutatják). Nehéz ebben nem végletes aránytalanságot és így súlyos problémát látni.

[Tárgyi tévedés a videóban (bár nem esszenciális, de ha már észrevettem, megemlítem): elhangzik a következő állítás: "...ma is másodpercenként 18,2 ember születik meg." Ezzel szemben a valóság az, hogy évente kb. 140 millió ember születik a Földön, ami másodpercenként átlagosan ~4,4-et jelent. A videó készítői valószínűleg az 1000 főre eső éves születések számával keverték ezt össze, ami valóban 18 körül van.]

Ajánlott tartalmak:

• a ReGeneráció videói a népesedés témájában (a harmadik, záró résszel még adósak vagyunk):
  • A lassuló robbanás: népesedés - alapfogalmak, tendenciák
  • A népesség szerepe a környezeti válságban és kapcsolódó tévhitek
• A ReGeneráció videója a visszapattanó hatásról (ami szintén kapcsolódik):
  • Az energiahatékonyság javítása - Csapda vagy a környezetvédelem Szent Grálja?

*Képek forrásai: i.redd.it

Ágoston Balázsnak a Magyar Nemzet online felületén megjelent, "Korlátolt sötétzöldek" című írására kell reagálnom annak elkeserítő tartama miatt, amely az LMP-s Ferenczi István, "Benzingőzbe fojtaná a budapestieket a Fidesz?" című, ugyanott megjelent cikkére adott válaszként született.

Kezdjük azzal, hogy a rövidke cikk a következő jelzőket és kifejezéseket alkalmazta: "korlátolt sötétzöldek", "intoleráns és nevetséges utópisták", "elviselhetetlenül modoros mozgalmi zsargon", "demagóg hablatyolás", "korlátolt, kíméletlen osztályharcos hevület", "nokiás dobozos gyurcsányista sáskahad", "megszállott gyűlölet", "kivillan a vörös gimnasztyorka", "biciklibolsevista életmódszekta", "sötétzöldnek álcázott vörös felfogás", "beteg elgondolás", "fenyegető utópiák", "irracionális", "tenyérbe mászó pimaszság", "az utópisták messianisztikus mániáikból kifolyólag kirekesztők, intoleránsak", "közveszélyesek", "szemellenzős, minden ízében komolytalan ökölrázás", "Gyurcsány tehetségtelen és jellemtelen bábja", "nevezett marionett-figura ostoba ágálása", "szánalmas vita", "kívül sötétzöld, belül vörös baloldali törpepárt mérgeseket toppantva rúgkapál", "egzotikus asztaltársaság", "csökkentett értelmű terv", "gyermeteg ötlet", "baloldali törpepárt zavaros gondolatvilága", "műkedvelő amatőrök".

Nos, ezen jelzők számát és terjedelmét összevetve a cikk teljes hosszával máris szembetűnik, hogy a szerző elsősorban nem a témára, és nem Ferenczi érveire kívánt reagálni, hanem kacifántos, cikornyás módon minősíteni akart. Ez egy jól ismert kommunikációs fogás: ha nincsenek érvek, jönnek a minősítések, a megalázó, megszégyenítő jelzők, a lekicsinylő, hitelteleníteni próbáló kifejezések. Azonban ezek csak addig hatnak (ha hatnak), amíg rájuk nem ismerünk, amíg észre nem vesszük, hogy milyen semmitmondó, tartalmatlan, tiszteletlen mocskolódások, amelyek csak gyűlöletkeltésre, a másikkal szembeni indulataink felhorgasztására valók, a helyett, hogy az intellektusok, gondolatok, érvek találkozását, vagyis valós vitát segítenének elő. Világos, hogy ezekkel a cikk írója még semmit, de semmit nem mondott a témát illetően, viszont elvágta a lehetőségét is annak, hogy értelmes, érdemi párbeszéd alakuljon ki.

A jelenségről magáról

Mivel a cikk láthatóan elsősorban nem érvelés gyanánt született, ezért a témához kapcsolódó néhány mondat előtt a írás nagy részét kitevő tartalmat, mint jelenséget boncolgatom egy kicsit. Általános mintákra igyekszem rávilágítani, ami segítheti az olvasót más, hasonló hangvételű írások értelmezésében és megítélésében is. Nézzük hát, mi mit jelent, minek mi a célja a cikkben.

• A valamely politikai párttal, más politikusokkal, illetve ideológiákkal való "felcímkézés" (pl.: "gyurcsányista", "bolsevista", "vörös", "osztályharcos hevület") véleményétől, érveitől függetlenül beskatulyázza az embert. Célja, hogy a társított, sokak számára negatív megítélésű emberekhez és eszmékhez hasonlóan ítéljünk meg valakit, így annak érvei ennek tükrében hiteltelennek tűnjenek.
• Más jelzők azt az érzetet próbálják kelteni, hogy a másik egy jelentéktelen, a társadalom perifériáján mozgó, szűk szubkultúrának a képviselője, akinek a véleményét csupán néhány szélsőséges, kis létszámú csoport tagjai osztják, így az megfontolásra sem érdemes ("sötétzöld", "biciklibolsevista életmódszekta", "vörös baloldali törpepárt", "egzotikus asztaltársaság", "utópisták messianisztikus mániái").
• Olyan jelzők használata, amelyek azt sugallják, hogy a másik véleménye, álláspontja, elképzelése messze elrugaszkodott a valóságtól, az csak a mesékben létezik, teljesen komolyan vehetetlen ("nevetséges utópisták", "irracionális", "szemellenzős, minden ízében komolytalan"). A vitapartner érveinek elbagatellizálásáról van szó, továbbra is ellenérvek nélkül ("csökkentett értelmű terv", "gyermeteg ötlet", "műkedvelő amatőrök").
• Jelzők, amelyek azt ültetik el az ember fejében, hogy a másik véleménye veszélyt jelent rá, és a többi "normális" emberre nézve ("fenyegető utópiák", "kirekesztők", "intoleránsak", "közveszélyesek", "beteg elgondolás", "megszállott gyűlölet"). Ha pedig félelem költözik belénk, akkor automatikusan elzárkózunk, eltávolodunk a másik gondolataitól, mert hirtelen a másik megértésének helyébe önmagunk védelme lép, mint cél.
• Külön irritáló és ellentmondásos számomra, ha valaki csillogtatni próbálja műveltségét, és vélt vagy valós cikornyás fogalmazási képességeit, miközben a legalapvetőbb elvárást, az értelmes és tiszteleten alapuló vitakultúra nyomait sem képes felmutatni az írásában. Attól, mert valaki olvasta a Gullivert ("A polémiának nagyjából annyi értelme volt, mint Lilliput és Blefuscu ellenségeskedésének a tojás vastag."), még nem lesz igaza az érvelésben. Továbbá attól, mert valaki képes válogatott jelzők halmozásával embereket egy szánalmasra, nevetségesre és lenézendőre fantáziált (a valóságban egyébként nem létező) csoport tagjainak beállítani ("...bukszusok és leanderek fedezékében pulóveres-szandálos, meg nem értett alanyi költők motyogjanak posztmodern haikukat, nem is azért, hogy genderszakos androgün ifjak vegán szójalattét kortyolgatva keseregjenek a világ folyásán..."), még semmi értékelhetőt nem mondott magáról a témáról. Érdemes az érvekre (vagy azok hiányára) figyelni, nem a körítésre, mert ez utóbbi lehet ugyan megkapó vagy vicces (főleg, ha nem értünk egyet a vitapartnerrel), de sosem releváns, így mindig félrevisz.

A fentiek mind-mind jól ismert manipulációs technikák (ajánlom ezek mélyebb tanulmányozására két amerikai szociálpszichológus méltán híres könyvét: az A rábeszélőgép címűt). Nem állítom, hogy a szerző egytől-egyig tudatosan alkalmazta őket, de ez nem változtat a lényegen: céljuk az, hogy olyan érzéseket, benyomásokat alakítsanak ki bennünk valakivel szemben, amelyek nyomán jelentősen csökken az esélye, hogy komolyan vegyük a véleményét, érveit megfontoljuk. Érdemes tehát ezeket elkerülni, hatásuk alól kivonni magunkat, ami leginkább a megértés által lehetséges.

De akkor a témáról végre: érvek vannak-e?

A cikkben azért van néhány érvnek tekinthető kijelentés, ezekre most reagálok. Álláspontom természetesen vitatható.

• Dugódíj és az autósok terhei
  A dugódíj létjogosultságáról természetesen lehet vitatkozni, de semmiképpen sem mindent ütő érv, hogy "az autósok amúgy is sokat fizetnek a közlekedésért", hiszen egyrészt ezen terhek rendre olyan költségeket fedeznek (ha fedezik őket egyáltalán), amelyek jórészt az autósok miatt merülnek föl, másrészt közel sem alkalmasak arra, hogy kompenzáljanak minden negatív következményt, amit az autós közlekedés okoz. Nézzük, hogy mire is valóak a szerző által felemlegetett adók és egyéb terhek.
  • Felelősségbiztosítás: ennek - mint tudjuk - semmi köze a környezetterhelés, az egészségkárosodás elkerüléséhez vagy kompenzálásához, illetve az autók által elfoglalt közterületek méretéhez, így kár ebben a témában felhozni.
  • Gépjárműadó: ezt valóban elvileg az úthálózat karbantartására, illetve fejlesztésére szedik, de így sem kompenzálja semmilyen szinten a zöld területek elvesztéséért, az egészségkárosodásért, a forgalom- és zajterhelésért az azt elszenvedő lakosságot.
  • Az üzemanyagot terhelő jövedéki adó eredeti céljának sincs köze semmiféle, gépjárművek okozta terhelés csökkentéséhez, vagy annak kompenzálásához (ennek piaci szabályozó, illetve feketegazdaság-visszaszorító funkciója volt/van). Azt sincs okunk gondolni, hogy az ebből származó adóbevételt az állam ilyesmire fordítja, hiszen (tudtommal) nincs ez sehol deklaráltan kifejezve.
  • Az ÁFÁ-t megint csak ne hozzuk ide, az nem specifikusan a gépjárműveket, vagy az üzemanyagot érinti, hanem majd minden forgalomban lévő terméket a piacon, így nyilvánvalóan nem fog semmiféle, autóhasználatból fakadó kárt csökkenteni vagy kompenzálni.

Látszik tehát, hogy bőven vannak olyan költségek (a klímaváltozáshoz való hozzájárulást még meg sem említettem), amelyeket nem fednek le az autóval/autózással kapcsolatos adók/terhek sem. Ráadásul pl. az autózásból fakadó légszennyezést semmiféle adófizetéssel nem lehet megszüntetni, ez alapvetően nem pénz kérdése.

• "...az autózás nem passzió, hanem nagyon sok embernek mindennapi szükséglet. Realitás, amivel szemben lehet ugyan fenyegető utópiákat gyártani, de..."
  Fölösleges lerögzíteni ebben a vitában, hogy márpedig ennyi embernek és ilyen mértékű autóhasználat szükséges és elkerülhetetlen. Nyilván vannak olyan helyzetek, amikor nemigen van más opció, de messze nem ilyen egyszerű a képlet. Több autóút megépítése a tapasztalatok szerint több autós közlekedőt és nagyobb forgalmat generál. Pest megyében 2010 óta több, mint 35%-al nőtt a személyautók száma. A (költői) kérdésem az, hogy az új autótulajdonosok előtt vajon hogyan közlekedtek? Valahogyan megoldották, vagyis nekik (legalábbis) - úgy néz ki - mégis lenne más lehetőség (nem mondom, hogy feltétlenül kényelmesebb/gyorsabb). Továbbá minél több az autóút, minél jobban beépül a város (nyilván elsősorban a zöld övezetek rovására), az annál élhetetlenebb, annál rosszabb a levegője, így annál többen akarnak kiköltözni onnan az agglomerációba az egészségesebb lakókörnyezet reményében. Viszont ez a lépés - mivel onnan általában még kevésbé opció a tömegközlekedés - még több autós forgalmat generál, így az ördögi kör bezárul. Ez egy lefele tartós spirál, amiből nincs kiút, ha tovább súlyosbítjuk a helyzetet a régi, meghaladott koncepciók mentén. Az is nyilvánvaló, hogy a tömeg- és a biciklis közlekedés fejlesztése vonzó alternatívává teheti azt az autósok számára. A szükséglet pedig nem az, hogy mindenképpen autóba üljünk, hanem hogy eljussunk oda, ahová szeretnénk. Ha ez megvalósítható autó nélkül, akkor máris kevesebb autóra és autóútra van szükség. Szóval a lényeg, hogy ebben a dinamikus rendszerben az autósok száma messze nem egy változtathatatlan konstans érték.
• "A leendő híd az autósok, a gyalogosok, a biciklisták és a tömegközlekedés számára egyaránt új közlekedési lehetőséget nyújt majd, jelentősen csökkentve a belső városrészek forgalmát, mely így többfelé oszlik meg."
  Hogy a forgalom alakulására pontosan milyen hatással lenne a Galvani híd megépítése, az közel sem olyan triviális, ahogy a fenti mondatból tetszhet. A Ferenczi által idézett Vitézy Dávid is összességében forgalomnövekedéssel számol, persze szerinte így is csökkenne a belváros terheltsége. Számos tapasztalat mutatja viszont, hogy hosszabb távon az autózás "kitölti a rendelkezésre álló teret", vagyis előbb utóbb a belvárosban is visszaállhat a jelenleg tapasztalható forgalmi szint. Ráadásul egyes vélemények szerint az a veszély is fennáll, hogy az M0-s forgalom egy része átterhelődik a Galvani hídra, így annak nem csak a belváros áttevődő forgalmával kell majd megbirkóznia, amit így már nem fog elbírni.
• "Nyilvánvaló ugyanis, hogy a nagy áteresztőkapacitású Galvani híd mellett előbb-utóbb szükség lesz az albertfalvi átkelőre is, és még délebbre sem lenne haszontalan egy még újabb híd építése, ahogy Budapest északi részén, Aquincumnál is régóta esedékes a hídverés."
  Híd, híd és még több híd. A szerző láthatóan abban a közkeletű (de már azért sokaknál oszladozó) tévedésben él, hogy minden városszervezési probléma megoldható újabb építkezésekkel. Ez a vélekedés több ténynek a nyilvánvaló figyelmen kívül hagyásából fakad. Az egyik az (amit már említettem), hogy pl. az autós forgalom hajlamos kitölteni a rendelkezésre álló teret, vagyis ha növeljük az utak számát, szélességét, azt előbb-utóbb az autók száma, illetve az azokkal megtett távolság is követni fogja, így a forgalom csillapítását végső soron, gyakran nem sikerül ilyen módon megoldani. A másik az, hogy minden építkezés valami más építésének, vagy éppen meghagyásának rovására valósul meg. Véges térrel rendelkezünk, főleg a zsúfolt fővárosban: nincs tehát olyan, hogy végtelenül bővítjük a legkülönbözőbb kapacitásokat bármiféle negatív következmény nélkül. Nincs olyan, hogy utakat is bővítünk, lakóparkokat is építünk, ipari parkot is építünk, de meghagyjuk a természeti területeket és parkokat is. Valamelyik csökkenni fog, és ezek a Galvani híd esetében is nagyrészt a még létező zöld területek lesznek, nem véletlenül tiltakoznak a pestiek például a ferencvárosi Kiserdő miatt. És a korlátok terén messze nem csak a területről van szó, hanem például a levegő minőségéről, a forgalom generálta zajról, és még számos tényezőről. Attól, mert a szerző "jótékonyan" elfelejt szót ejteni ezekről a súlyos szempontokról, azok még nem szűnnek meg létezni.

Néhány megjegyzés a végére

Az autósok ellen?
Ne legyen már "autósok elleni uszításnak", az "autósokat büntető, megbélyegző" hozzáállásnak kijelentve, ha valaki az autós közlekedés segítésén túl más szempontokat is felhoz a témában. Vegyük már tudomásul, hogy egy várostervezés esetében sokféle szempont, sokféle nézőpont van, amelyek mind-mind legitimek és figyelembe veendők.

"Majd a rendszerszemléletű szakértők megoldják."
A városfejlesztés tipikusan nem olyan kérdésekről szól, amit egyszerűen és 100%-ban rábízhatunk valamely terület szakértőire, hogy ők majd kitalálják, hogy mi a jó megoldás, a nélkül, hogy megkérdeznénk a leginkább érintetteket: a lakosokat. Azon egyszerű oknál fogva van ez így, hogy egy szakértő nem tudhatja jobban, hogy mit szeretnének az emberek, mint ők maguk. Erre sosincs egzakt, tudományos válasz, ezt tőlük kell megkérdezni. Ami munkát a politikusoknak szakértők bevonásával el kell végezni, az az, hogy felvázolják a lehetséges alternatívákat (amelyek között nem szabad, hogy kizárólag nagy és még nagyobb építkezések szerepeljenek, hanem az építés helyett pl. zöld területek meghagyásának, vagy akár valaha beépített részek zöld területté való visszaalakításának is szerepelnie kell), azok pozitív és negatív következményeit minél részletesebben és reálisabban. Ezen túl pedig (amennyire lehet) az emberekre kell bízni a döntést, hiszen - ne feledjük - az ő közös ügyeik azok, amiről itt szó van.

"Hozzáértő városvezetés, értelmes javaslatokkal előálló ellenzéki pártok híján ez a feladat is a magyar államra hárul."
A kormány szélsőséges központosító törekvéseinek megideologizálásához kiváló mondat. Csakhogy ez abszolút nem egy legitim cél, márcsak a szubszidiaritás elve szerint sem (amit a magyar kormány az EU-ban megkövetel, viszont belföldön semmibe vesz). Továbbá ahhoz, hogy kiderüljön, hogy mely koncepció vagy javaslat az értékelhető, először mocskolódás helyett érveket kellene felmutatni, ami a jelen tárgyalt írásnak legfeljebb nyomokban sikerült.

A nemzetiről és keresztényiről

Az egykor szebb napokat is megélt Magyar Nemzet nevű, köztudottan kormányközeli sajtóorgánum önmagát nem csak a nevében szereplő, hanem a "keresztény" jelzővel is összekapcsolhatónak tartja. A kérdésem az, hogy mi köze ennek a náluk megjelent írásnak a nemzethez és a kereszténységhez? Lehet-e nemzeti az, aki ilyen stílusban, ilyen lenéző és megalázó módon szól a vele egy nemzetbe tartozó másik emberhez, illetve emberről? Akkor is, ha esetleg semmiben sem ért vele egyet. Ugyanígy: mondanak-e a keresztény eszmék bármi olyasmit, hogy helyes megaláznunk, mindennek elmondanunk valakit, akivel netán nem értünk egyet? Tanít-e a kereszténység minden tiszteletet nélkülöző megnyilvánulásra bárkivel szemben, vagy bárkinek a nyilvános megszégyenítésére érdemi párbeszéd helyett? Ezen kérdések megválaszolását az olvasóra bízom.