A Zöld Egyenlőség podcast május 13-i ADÁSÁBAN a 3D-nyomtatás technológiájáról, annak környezeti vonatkozásairól volt szó. Az elhangzottakkal kapcsolatos kritikám olvasható az alábbiakban.

Kozmo-lokalitás

A beszélgetésben a 3D-nyomtatás környezeti fenntarthatóság felé mutató tulajdonságaként volt értékelve, hogy általa lehetővé válik tárgyak sokaságának lokális előállítása. A lokalitás viszont nem csupán az adott termelő tevékenység egy bizonyos részére értelmezendő, hanem a teljes életciklusra az alapanyagok beszerzésétől kezdve az elhasználódott termék ártalmatlanításáig vagy újrahasznosításáig. Így nézve pedig a 3D-nyomtatásnak néhány fontos ponton erős hiányosságai vannak.

Igaz, hogy a tudás (akár globális) megosztásához nem szükséges nagymértékű anyagmozgatás, és a szellemi termékek nyílt felhasználását preferáló kultúra kiterjesztése elméletileg megadhatja a lehetőséget, hogy bárki hozzáférjen ahhoz a tudáshoz, amely a 3D-nyomtatás esetében szükséges a kívánt tárgyak elkészítéséhez. A lokalitás azonban a hagyományos értelmében ezen a ponton mindenképpen sérül, ugyanis mégiscsak egy külső függőséget jelent egy helyi közösség számára az, hogy ő maga nem birtokolja és nem is képes előállítani (legfeljebb másoktól megszerezni) azt a tudást, ami a használati tárgyai elkészítéséhez szükséges. Itt kisebb nagyobb alkatrészek és kész termékek millióiról lehet szó, amelyeknek a 3D-nyomtató számára értelmezhető specifikációja komoly mérnöki, tervezői munkát igényelhet. Hagyományosan például egy vályogház vagy egyszerű fémeszközök gyártásához szükséges tudás nagy részét képes volt birtokolni az adott közösség (lásd: paraszti kultúra, kovácsmesterség). Ugyanez a 3D-nyomtatás esetében nehezen elképzelhető.

Még nagyobb kompromisszumnak tűnik az alapanyagok kérdése. Már az emlegetett hagyományos műanyag vagy az azt helyettesítő növényi-alapú, lebomló "műanyagok" előállítása is nehezen működhet lokálisan, hát még ha a sok száz vagy ezer különböző anyag felhasználásával szeretnénk tárgyakat nyomtatni, ami egy bizonyos bonyolultsági szint felett szükségszerű lesz. Többek között például a különböző fém-alapanyagok és az azokból előállított ötvözetek, illetve kémiai vegyületek termelése nem látom, hogy lokálisan megoldható lenne, márpedig ha a használati tárgyaink jelentős részének helyi nyomtatása a cél, akkor nyilvánvalóan nem lehet ezek nélkül megúszni a dolgot (tisztán kukorica-alapú bioműanyagból nem lesz mobiltelefon, de még egy serpenyő sem).

További jelentős kompromisszumnak látom magának a 3D-nyomtatónak a szükségességét, ami - akárhogy nézzük - egy high-tech eszköz, így a legyártása, illetve adott esetben a javítása aligha képzelhető el a helyi közösség saját erejéből. Tehát mégha a rendelkezünk is az eszköz inputját jelentő tervekkel a nyomtatandó tárgyakat illetően, magával a nyomtatóval nem, azt mindenképpen be kell szereznünk, így nagy mértékben függünk majd annak gyártójától, ami vélhetően nem egy helyi kis- és közepes vállalkozás lesz. A technológia emberléptékűsége ezen a ponton komolyan csorbul.

Eszköz vagy megoldás?

Örültem, amikor elhangzott a beszélgetésben, hogy a 3D-nyomtatást nem megoldásként, hanem eszközként érdemes tekinteni, ami szolgálhatja a fenntarthatóságot, ha jól használjuk. Az is belátható, hogy ez a technológia rendelkezik azirányú potenciállal, hogy anyag és energiatakarékosabb módon állítsunk elő tárgyakat, eszközöket. Csakhogy ha ezen, környezeti szempontból potenciálisan pozitív tulajdonságok megtárgyalásánál nem megyünk jócskán tovább, akkor (attól félek, hogy) a dolog lényegét hagyjuk figyelmen kívül. Ugyanis ilyen potenciál az emberiség modern történetének számos újításában benne rejlett, azok használata által viszont az esetek döntő többségében, végeredményben nem az élő környezet iránt aggódók reményei váltak valóra.

Emblematikus példája ennek a számítógépek elterjedésének és a papírhasználatnak az összefüggése, ami a "papírmentes iroda paradoxonja" néven híresült el. A Zöld Egyenlőség szerkesztői, de bizonyára a hallgatói számára is jól ismert a történet, miszerint az elektronikus adattárolás lehetőségének széles körű elterjedésétől egyesek azt várták (remélték, jósolták), hogy az nagyrészt kiváltja majd a papírhasználatot, így kevesebb természeti erőforrásra lesz szükségünk a mindennapi életünk működtetéséhez. Ennek viszont épp az ellenkezője történt, ugyanis a számítógépek széleskörű használatát a hagyományos nyomtatók elterjedése is követte, így egyrészt lehetővé vált nagy mennyiségű adat kényelmes és gyors tárolása, másrészt annak hatékony papírra vetése (nyomtatása), végeredményben a papírhasználat radikális növekedését eredményezve.

Megpróbálva elfogulatlanul és némi távolságtartással rátekinteni a 3D-nyomtatás technológiájára, felmerül a kérdés, hogy vajon nem hasonlít-e a helyzet a példában szereplőhöz, illetve ha mégis, akkor milyen alapon számítunk ez esetben eltérő kimenetelre? A 3D-nyomtatás esetében is arról van szó, hogy egy technológiával valamit hatékonyabbá, egyszerűbbé, vagyis több ember számára elérhetővé teszünk. A kérdés tehát végülis az, hogy ezek az emberek, ezzel az új eszközzel a kezükben mit is fognak csinálni. De akkor máris nem a technológiáról magáról beszélünk, hanem szemléletről, célokról és motivációról.

"Csakis akkor", avagy mi a motiváció?

A 3D-nyomtató nyomán vízionált, környezetileg fenntartható, kozmo-lokális termelés kapcsán feltételül van szabva, hogy a tárgyak előállítása csakis akkor történik meg, amikor szükség van rájuk, ahogy anno a számítógépek és hagyományos nyomtatók esetében is remélhettük, hogy a papírra vitel csakis akkor történik meg, ha szükség van rá. Látva az utóbbi példa nem túl régi kudarcát ilyen szempontból, belátható, hogy ez egy radikális szemléletváltást igényel.

William Stanley Jevons kétkedő ábrázata dereng fel homályosan a háttérben, ha egy, a korábbiaknál hatékonyabb technológiától várjuk bizonyos természeti erőforrásoknak a korábbinál kíméletesebb használatát. Az általa leírt séma (az ún. Jevons-paradoxon, ami a visszapattanó-hatás egy speciális esete) az eredeti eset (a brit szénfelhasználás változása a gőzgép fejlesztése nyomán) óta számtalanszor beigazolódott különböző technikai újítások kapcsán. Azt kellene tehát kimutatni a 3D-nyomtatás esetében, hogy mitől és hogyan fog ez másként alakulni.

A 3D-nyomtatást próbálgató emberekben én inkább látom a technológia szerelmeseit, mint a környezet és az élővilág iránt aggódó embertársaimat, vagyis a motiváció a benyomásaim szerint egyelőre nem egészen az, ami a beszélgetésben reményként fogalmazódott meg. Az ennek nyomán létrejövő tech-klubok számomra nincsenek közelebb az ökológiai fenntarthatóságra törekvő helyi közösségekhez, mint egy sakk-klub vagy a régi autó gyűjtőinek műhelyei.

Summázva a fentieket, a fő állításom az, hogy a 3D-nyomtatás sem különbözik jelentősen bármely más technológiától, amelyben van/volt potenciál az ökológiai válságból való kilábalás tekintetében. Mindegyikről gondolkodva gyorsan eljutunk arra a pontra, hogy az új technológia önmagában nem sokat számít, minden azon múlik, hogy azt milyen gondolatiság, szemlélet, célok és motivációk mentén használjuk. Ez utóbbi változását pedig még egy 3D-nyomtatóval sem lehet előállítani.

Képek forrásai: media.makeameme.org, images.prismic.io