A kísérlet

Gyakran elhangzó érv az ökológiai kis és közepes gazdaságokból származó élelmiszerekkel szemben, hogy túlságosan, megfizethetetlenül drágák. Tény, hogy ezek magasabb áron érhetőek el, mint a konvencionális, nagyüzemi mezőgazdaságból származó társaik, de vajon pontosan, számszerűsítve mit is jelent mindez? Nos, rászántunk egy hónapot, és kipróbáltuk, feljegyeztük, kiszámoltuk.

Bár ez nekünk nem volt túlságosan nagy vállalás, mert amúgy is nagyon nagy részben biopiacról, kis- és közepes méretű gazdaságokból származó termékeket fogyasztunk, abból főzünk és legtöbbször saját magunknak készítjük az ételt, ritkán eszünk étteremben, és ritkán veszünk fő étkezésekhez kész ételeket. Annyival kellett csupán kiegészíteni ezt a kisérlet kedvéért, hogy megszámoljuk, hogy 1 hónap alatt, ketten pontosan hány fő étkezést (reggelit, ebédet és vacsorát) főzünk saját magunknak ezekból az organikus alapanyagokból, szigorúan odafigyeljünk, hogy tényleg minden alapanyag biogazdálkodásból származzon, és pontosan vezessük, hogy mire mennyit költünk. Mi sem tudtuk a végeredményt előre, hiszen sosem vezettük ilyen precízen a költéseinket, és nem számoltuk a belőlük fedezett étkezéseinket.

Az eredmények

Egy hónap alatt ketten 55 reggelit, 51 ebédet és 57 vacsorát készítettünk és fogyasztottunk el (amelyek organikus alapanyagokból készültek), ami összesen 163 étkezés. Ez idő alatt húsra, tejtermékre, zsírra, tojásra 88.050 Ft-ot, míg zöldségekre és gyümölcsökre 30.120 Ft-ot, vagyis összesen 118.170 Ft-ot költöttünk. A kettő hányadosából adódó, 1 étkezésre szánt átlagos összeg majdnem pontosan 725 Ft volt.

Ez egy átlagos érték, valószínűleg az ebédekre mennyiségüknél és összetételüknél fogva többet költüttünk, mint a másik két fő étkezésre. A eloszlást úgy tippelném, hogy az ebédek lehettek 1000 Ft, a reggelik és vacsorák pedig 600 Ft körüliek. Ízlelgessük, viszonyítgassuk ezeket a számokat egy kicsit. Nekem az 1000 Ft-os ebédárról a "legoccóbb", legrosszabb alapanyagokból dolgozó kínai éttermek jutnak eszembe. Nem hiszem, hogy sok helyen meg lehet ebédelni ennyi pénzért ma Budapesten. A 600 Ft-ból pedig a legolcsóbb, vacak péksütikből is kb. 2-3 darabra futja, ami talán egy átlagos reggeli, gyors kajálásnak a mennyisége.

Amit nem vettünk számításba:

• az ételek elkészítéséhez használt fűszereket, mert egyrészt a kisérlet egy hónapja alatt nem kellett újat venni ezekből, másrészt olyan kis mennyiségek (pl. 3 csipet só, egy kávéskanál bors, stb.) kellettek az ételekhez, hogy ezek árát elhanyagolhatónak ítéltük
• a fő étkezések között fogyasztott italokat, gyümölcsöket, esetleg édességeket, hiszen mi kifejezetten arra voltunk kíváncsiak, hogy a fő étkezésekre mennyit költünk. Továbbá ezek a kisebb, napi fogyasztások nem képezik jelentős részét a táplálkozásunknak, nagy részük akár el is hagyható.

Mi főztünk

Természetesen hozzá kell tenni ezekhez az eredményekhez azt az anyagi szempontból jelentős körülményt, hogy mi magunknak főztünk, és nem készen vásárolt, vagy éttermekben felszolgált ételeket fogyasztottunk. Utóbbiak árában ugyanis a szolgáltatás ára jelentős részt képvisel. Szóval ha valaki konvencionális mezőgazdaságból származó alapanyagokból főz saját magának, az még ennél is jóval kevesebb pénzből kijöhet.

A főzés kapcsán továbbá felmerülhet valakiben, hogy igen-igen, de ezzel sok időt "veszít" az ember, így ezt is bele kell kalkulálni ebbe a történetbe. Ezzel kapcsolatban egyrészt azt gondolom, hogy a ételkészítést kissé természetellenes, vagy legalábbis számomra furcsa "időveszteségnek" tekinteni. Számomra ez sokkal inkább természetes része, rituáléja az életnek, ami sok jó érzést ad az embernek a mellett, hogy így tudja biztosítani magának, hogy a megfelelő alapanyagokból és a megfelelő módon elkészített ételeket fogyaszthassa. Így ezt nem tartom egy kiiktatandó időtöltésnek. Persze lehet másként gondolni/érezni, ez némileg szubjektív. Időfelhasználás tekintetében nálunk ez nagyjából úgy szokott lenni, hogy átlagosan heti 3 alkalommal sütünk/főzünk nagyobb adagokat (kb. 1,5-2 óra), ami így egész hétre kitart. Ehhez társulnak még kisebb "kaja-összedobások" reggeli illetve vacsora végett, amik nem tartanak tovább 15-20 percnél. Napi egyet lehet számolni ezekből. Szóval heti szinten kb. 7 órát töltünk a konyhában, ami fejenként kevesebbet jelent, mert nem mindig együtt csináljuk. Szóval per fő, kb. 5 óra lehet ez a mennyiség egy héten.

Konklúziók

Majdnem teljes egy hónap alatt kb. 120.000 Ft-ból kihoztuk kettőnk fő étkezéseit. Egy átlagos, 30 napos hónapra számolva ez 130.000 Ft. Két, jövedelemmel rendelkező emberre számolva ez azt jelenti, hogy (adókedvezmények nélküli) minimálbér esetében a fizetésük kb. 66%-át, (szintén adókedvezmények nélküli) "szakképzett minimálbér" esetén kb. 50%-át, a 2019. január és április között számolt átlagos magyar nettó bér (237.300 Ft) esetén pedig 27%-át költenék egészséges, etikus, a nagyüzeminél kevésbé környezetterhelő, és a tőkekoncentrációt visszaszorító forrásból származó élelmiszerre. Az utóbbi érték egyébként csalóka, hiszen az átlagbér nem azt jelenti, hogy az emberek fele ténylegesen keres is ennyit. Ezt a bérek mediánja fejezi ki, ami Magyarországon az átlag bér kb. 73%-a (173.229 Ft), aminek pedig 38%-át kellene bioélelmiszerre fordítani. Egy 2-3 gyermekes család esetén ezek a százalékértékek ráadásul nagyjából kétszereződnek.

A fentieket annyiban festenek a valóságnál rosszabb képet az anyagi lehetőségekről, hogy a családi adókedvezmények és a szociális juttatások (pl.: családi pótlék) nincsenek beleszámolva, továbbá mivel meglehetősen gyakori hazánkban a "nem hivatalos", "zsebbe kapott" jövedelem, ezért a tényleges fizetések némileg magasabbak lehetnek (ez utóbbi mértékét nehéz megbecsülni).

Látható, hogy ténylegesen minimálbért, vagy "szakképzett minimálbért" kereső, 2-3 gyerekes szülők esetében gyakorlatilag lehetetlen az általunk vásárolt bioélelmiszerekkel ellátni a családot. Hogy ez reálisan beleférjen, ahhoz az átlagbér fölötti jövedelemmel kell rendelkezni. Gyermekeket nem nevelő, medián, vagy átlagbért kereső emberek esetében ez már nem irreális, bár azért nem is tűnik egyszerűnek. Az átlagbér fölötti jövedelemmel rendelkező, de gyermeket nem nevelő, vagy az átlagbér másfél-kétszeresét kereső, gyermekes családok esetén viszont mindez már reális opció, és tulajdonképpen döntés kérdése, hogy hajlandóak-e a fizetésük kisebb részét rászánni arra, hogy megfizessék az élelmiszerek valódi árát, elérve ezzel a fent felsorolt előnyöket, illetve hajlandó-e a konyhában eltölteni heti 5 órát, hogy mindezt megvalósítsák. Ez számukra egyáltalán nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. Ez esetben inkább az tűnik irreálisnak, ha valaki azt várja, hogy a fizetésének 10%-a elegendő legyen a megfelelő forrásból származó, egészséges élelmiszereknek a beszerzésére.

Hozzáteszem, hogy ha valaki a fenti költségeket túl magasnak tartja (anyagi lehetőségeihez mérten jogosan, vagy nem jogosan), akkor jelentősen csökkentheti ezeket úgy is, hogy továbbra sem a nagyüzemi mezőgazdaság termékeit választja. A közösség által támogatott mezőgazdaságból (CSA-rendszerek, "zöldségkosár" rendszerek) származó termékek is rendelkeznek a fenti kedvező tulajdonságokkal, és jelentősen olcsóbbak lehetnek a budapesti biopiacoknál. Kistermelői, bio-hoz közel álló vagy "minősítetlen" biotermekek is elérhetőek jóval alacsonyabb áron.

*Képek forrásai: 12.kerulet.ittlakunk.hu, lokal.hu

A tudomány szűkebb és tágabb értelmezése

Szűken értelmezve a tudomány egy módszertan a világ jelenségeinek vizsgálatára, megismerésére és leírására, amely reprodukálható megfigyeléseken, méréseken alapul és logikai úton következtetve tesz állításokat a világ működésére vonatkozóan. Tömören összefoglalva egy szigorú módszertan, amellyel a "hogyan?" kérdésre kereshetjük a választ.

Tágabb értelemben bele lehet venni a tudomány definíciójába azt a folyamatot (ami tulajdonképpen egy párbeszéd), amely során a tudomány művelője, az ember tudományos eredményekre jut, vagy éppen korábbi eredményeket cáfol meg. Ez egy mára nemzetközivé vált párbeszéd, ami publikálásokból, kritikákból, értékelésekből, egymás munkájának hitelesítéséből áll. A nemzetközi tudományos közösség szűrőin keresztüljutott munkák tekinthetőek hiteles és elfogadható eredménynek a tudomány művelői számára.

A tudomány segítségével modelleket építünk a világ működésére vonatkozóan, amelyek összhangban vannak az adott időpontig megfigyelt és mért valóssággal. Ezek a modellek időről-időre korrekcióra szorulnak, amint valamely újabb mérés/megfigyelés ellentmond a korábbi modelleknek. A tudománynak tehát természetes része az önkorrekció.

A tudomány köntösébe bújt szubjektum

Bár a tudomány fenti (nem teljesen precíz) definiálását - azt hiszem - a legtöbb azt művelő ember nagyjából elfogadná, mégis sokan közülük (is) beleesnek abba a hibába, hogy nem veszik észre, amikor átlépik a határt a tudomány művelése és a tudomány eredményeinek szubjektív felhasználása között. Ennek pedig az a következménye, hogy tudományként aposztrofálnak olyan dolgokat is, amelyeknek a tudományhoz semmi közük nincsen. A tudomány illetékessége odáig terjed, hogy magyarázatokat ad a világ jelenségeire, válaszol a "hogyan?" kérdésre. Hogy a tudományos módszer által birtokunkba került eredményeket, tudást mire és hogyan használjuk fel, az viszont már egyértelműen kívül esik annak kompetenciáján. Ez a mi, szubjektív döntésünk.

Ennek tisztázása, a határvonal precíz meghúzása látszólag apróság, valójában viszont hatalmas jelentősége van abban, hogy hogyan gondolunk a világunkra, a kultúránkra, az életünkre, és mivé formáljuk, merre irányítjuk azt. A technológiákhoz való hozzáállásunk egy kiváló példa erre a határvonal-elmosásra. A különböző eszközök és technológiák kifejlesztését és alkalmazását legtöbben a tudomány eredményének tartják, pedig ez egy súlyos tévedés. A tudomány eredményei nem eszközök és technológiák, hanem a világ jelenségeit leíró magyarázatok és modellek. Ezen magyarázatok és modellek segítségével, azok felhasználásával persze készíthetünk eszközöket, de ezek már semmiképpen sem a tudomány eredményei, hanem az emberi szubjektumé, ami úgy döntött, hogy a tudomány eredményeit erre használja fel. Nagyon fontos ennek felismerése, hogy valóban és érdemben el tudjunk gondolkozni azon, hogy mi következik a tudomány eredményeiből és mi az, ami belőlünk következik, a mi saját, szubjektív döntéseinkből. Hozok néhány példát, hogy érzékeltessem ezt a különbségtételt:

• a fizika tudományának hatókörébe tartozik annak vizsgálata, hogy a rádióhullámok miként terjednek a térben, viszont semmiféle tudományos eredmény nem mondja azt, hogy nekünk ennek felhasználásával mobiltelefonokat kell készítenünk és használnunk
• tudományos vizsgálódás tárgya, hogy miként, milyen sebességgel lehet elhagyni a Föld légkörét, de ennek meghatározása semmiképpen sem indukálja, hogy nekünk űrhajót kell építenünk és a Marsot kell célba vennünk vele (persze azt sem, hogy nem kell): csupán lehetővé teszi, és ez hatalmas különbség
• a genetika tudományának eredménye az a tudás, hogy a gének milyen szabályok szerint öröklődnek, hogyan kombinálódnak, hogyan hatnak egymásra, valamint mikor és hogyan fejeződnek ki, de a genetika semmit nem állít arról, hogy az embernek meg kell-e változtatnia a kukorica növény génállományát, hogy az bizonyos kártevők ellen ellenanyagot termeljen, vagy sem

Máshonnan közelítve a tudomány alapvető tulajdonsága, hogy értéksemleges. Azok a döntések viszont, amelyek arra vonatkoznak, hogy a tudomány eredményeit mire és hogyan használjuk fel, szubjektívek és az értékrendünket tükrözik.

Szubjektum nélküli tudomány nincs

Még eggyel tovább lépve a fenti gondolatok mentén, azt is egész nyugodtan állíthatjuk, hogy a tudományból, illetve annak műveléséből (ami nélkül a tudomány persze egy halott dolog, mert senki nem működteti) elméletileg sem lehet teljesen kivenni a szubjektivitást (csupán minimalizálni). Ugyanis ha más nem is, az, hogy mit kutatunk, mit teszünk a tudományos módszer tárgyává, biztosan egy szubjektív döntés eredménye lesz, és tükrözni fogja a értékrendünket.

Mi ennek a jelentősége?

Ezen a ponton felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy oké-oké, ezt tisztáztuk, de mégis mi ennek a jelentősége, ha van neki egyáltalán?

Az én meglátásom szerint nagyon is van és nem is kicsi. Ugyanis addig, amíg ne ismerjük fel egyértelműen a határt a tudomány és a szubjektív döntéseink között, és olyan dolgokat is a tudomány köntösébe bújtatunk, amelyek a saját döntéseink eredményei, addig egyrészt nem is igazán látjuk, hogy mi áll szabadságunkban, milyen döntéseket hozhatunk, másrészt a saját, döntésünkkel járó felelősséget, illetve - ami ezt megelőzi - a döntésünk mérlegelését és igazolásának követelményét könnyen lerázzuk magunkról a tudományra, az objektivitásra, a racionalitásra, és hasonló dolgokra hivatkozva. Ez praktikusan azt jelenti, hogy tudattalanul, de radikálisan beszűkítjük a választási lehetőségeinket, és a döntéseinkért gyakorta nem vállaljuk a felelősséget, hiszen nem is igazán eszmélünk rá, hogy ezek a mi döntéseink.

Javaslom az olvasónak, hogy figyelje meg, hogy embertársai (vagy akár saját maga ;)) hogyan gondolkoznak például a technológiák használatáról, szét tudják-e választani a tudományt az annak eredményeire épülő technológiáktól, illetve gondolják-e, hogy a tudomány semmilyen szinten nem kötelez minket semmilyen technológia kifejlesztésére és használatára, vagy a mai módon való használatára (sőt, valójában rengeteg esetben óva int attól)? Vajon mennyire gondolja azt bárki, hogy tudományos eredmények birtokában racionálisan lehet arra jutni, hogy egy technológiát akár ne használjunk?

A fejlődésmítosz

Van egy jelenség, amit én "fejlődésmítosznak" hívok és a kultúránk (a nyugati kultúra) alapvető és téves meggyőződéseként tartok számon. Ez abban áll, hogy a "fejlődést" egyértelműen és messzemenőkig pozitív értelemben használva azonosítjuk a technológiai fejlődéssel, és mindezt a hozzáállást egy objektív és racionális elképzelésnek tartjuk. A fejlődésmítosz hívei (bár ők nem híveknek gondolják magukat, és hevesen tiltakoznának, hogy az elképzelésüket mítosznak bélyegzem) - a kultúránk tagjainak többsége - tulajdonképpen elképzelni sem tudja, hogy ezt lehet másként gondolni, hogy ez nem magától értetődő, objektív, racionális hozzáállás. Egyébként ez a két jellemvonása teszi a fejlődésmítoszt (a többivel egyetemben, mert hogy nem ez az egyetlen) kulturális meggyőződéssé.

Pedig ha egy kicsit is elkezdünk magunkban azon gondolkozni, hogy a "fejlődés" mit foglalhat magában, akkor arra jutunk, hogy számos dolgot, ami nem technológia (az emberek szociális és érzelmi igényeinek kielégítését; társadalmi igazságosságot; egy egészséges, élhető, értelmes és fenntartható élet lehetőségét; pozitív jövőképet, stb.), és tulajdonképpen a technológiát nem is egyértelműen. Ha az ember elkezd kételkedni a fejlődésmítoszban, akkor nagyon hamar egészen abszurdnak látja majd azt. Végignézve a történelmünkön, eszébe jut, hogy lehet-e fejlődésnek nevezni, amikor egy technológiailag fejlett kultúra elpusztít a Föld színéről kvázi minden más, az övétől eltérő kultúrát? Lehet-e fejlődésnek nevezni azt, hogy a technológiailag fejlett kultúra olyan mértékben népesedik túl, hogy végletesen felemészti a bolygó erőforrásait, az ökológiai rendszert szinte teljesen tönkretéve, milliókat háborúra és éhezésre kárhoztatva? Most nem megyek tovább ezzel a mezsgyén, de számos kérdés jönne itt még a szembe. Csak annyit tennék még hozzá, hogy a fejlődésmítosz ijesztően erős meggyőződésnek tűnik az emberek fejében. Érzésem szerint sokan még akkor is ragaszkodnának hozzá, ha az eredményeként minden tönkremenne körülöttük és esetleg a saját, illetve az egész emberiség túlélése kerülne veszélybe általa. Szóval szerintem érdemes elkezdeni kételkedni a fejlődésmítoszban.

De mi köze is van ennek az eredeti témánkhoz? Hát az, hogy a fejlődészmítosz többé-kevésbé a fenti különbségtétel hiányának a következménye. Ez a kulturális meggyőződés tömören a [tudomány -> tudás -> technológia -> fejlődés] magától értetődőnek gondolt implikációkkal írható le. A fent leírt különbségtétel belátása pedig az utolsó két nyilacska törlését, vagy legalábbis kérdőjellé alakítását eredményezi, ami pedig a tudomány segítségével megszerzett tudásunk felhasználására vonatkozóan a mérlegelés szükségességét és az ebben való felelősségünk felismerését vonja maga után. Ezt pedig én már egyértelműen fejlődésnek hívnám.

A Vaiana (vagy külföldiül Moana) című mese az amerikai rajzfilmgyártás egyik legújabb terméke. A napokban megnéztem, hát írok róla pár szót.

A felszínen: szép, kalandos, elvarázsló, vicces, akciódús, HappyEnd-es. Akinek ennyi elég, az most hagyja is abba, és ne olvassa tovább ;).

Félreértés ne essék, nem az a célom, hogy szapuljak egy alkotást, hanem az, hogy rávilágítsak egy nagyon gyakori és veszélyes jelenségre, aminek a jelen rajzfilm csupán egy ("jó") példáját adja. Olyan jelenségről van szó, ami gyakoriságánál és kulturánkba való könnyed belesimulásánál fogva észrevétlenül suhan át az elménken, idegpályáinknak csupán némi kellemesen izgató érzületet okozó ingerlésével. Bármiféle érzelmi és gondolati viharosság csak akkor jelentkezik, ha szembefordulunk ezzel a könnyed szellemi áramlattal, hogy komolyabban szemügyre vegyük.

De miről is van szó? A forgatókönyvről, ami nagyjából a következő lépésekből áll: vegyünk valami (nyugati szemmel) egzotikus népet; ragadjuk meg az érdekes kultúrális külsőségeit; válogassunk néhány alkalmas szereplőt a mitológiájából; tegyük mellé a történelmének egy, a saját szájunk íze szerint értelmezett és átalakított verzióját; tartalmilag heréljük ki a kulturáját és a történelmét, csupán a felszínes elemeket meghagyva; majd az egészet öntsük le rengeteg kalanddal, látvánnyal, szentimentalizmussal; végül kerekítsünk az egészből egy jól megérdemelt HappyEnd-et. Ez körülbelül így is sikerült nekik. De akkor most menjünk kicsit mélyebbre.

A mese a polinézekről szól, ami egy gyűjtőfogalom, számos népet foglal magában. Polinézia a Csendes-óceán déli és középső részének hatalmas területein elszórtan elhelyezkedő kb. 1000 szigetből áll, amit az emberiség Délkelet-Ázsiából kiindulva csupán az elmúlt ~3200 évben vett birtokba Szamoától a Pitcairn-szigeteken át a Húsvét-szigetig.

A polinézek (érthető módon) valóban kiváló hajósok voltak fejlett navigációs ismeretekkel és képességekkel, valamint a tetoválás is megjelenik bizonyos népeinél (pl.: szamoaiak), ahogy azt a film is megmutatja. Ezekkel az elemekkel még nincs is semmi baj, a történelmi hitelesség ott kezd végérvényesen elveszni, amikor a természettel harmóniában élő, konfliktusmentes, boldogan továbbhajózó népeket mutat be a mese. A történelmi valóság ezzel szemben az, hogy a már meghódított szigetekről való továbbhajózást leginkább a túlnépesedés és az ezzel járó erőforrásszűkösség motiválta, ami nem kevés konfliktussal járt, nem is beszélve arról, hogy a szigetek egykori élővilágának jelentős része pusztulásra volt ítélve. Az egyik legismertebb példa minderre a Húsvét-sziget tragédiája, amelynek lakói végletesen felélték erőforrásaikat, történetük végén pedig, faanyag híján elmenekülni sem volt lehetőségük az eltartásukra már képtelen szigetről (az esetet részletesen tárgyalja Jared Diamond az Összeomlás c. könyvében). A híres szobrok ezért többé nem a Húsvét-sziget népének dicsőségét hirdetik, hanem a felelőtlen emberi tevékenység okozta katasztrófa szimbólumává váltak. (Megemlítendő, hogy azért jó példa is akad az erőforrások túlhasználatát időben felismerő és a húsvét-szigetihez hasonló katasztrófát elkerülni képes népre: Tikópia szigetén.)

Megjelenik a filmben egy "Földanyaszerű" istenség, aki a mitológia szerint a szigeteket alkotta, és akit az ember magára haragított azzal, hogy "ellopta a szívét", amiért a természet pusztulásnak indul, amit csak az állíthat meg, ha az említett "szívet" visszaszolgáltatják. Ennek megvalósítása érdekében azonban (sok más kaland után) legfőbb kihívásként egy pokoli lávaszörnnyel kell megküzdeniük hőseinknek, akiről végül kiderül, hogy maga az Istennő az. Én ebben a nem túl bonyolult szimbolikában a természettel cudarul bánó (és lelke mélyén ezért nagyon is frusztrált) nyugati ember bűntudatát és a jóvátétel iránti vágyát látom kifejeződni a maga módján. Az ellopott "szív" vélhetően a bűnbeesést, a természettel való harmónikus együttélés megtörését jelenti. A végkifejlet természetesen tipikus hollywood-i: hőseink mindenkivel megküzdve megmentik a világot a pusztulástól, és onnastól kezdve mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.

Lehet azt mondani erre, hogy ez végülis csak egy mese, ami miért is ne lehetne kicsit szebb, mint a valóság?
Ezzel a hozzáállással nem az a bajom, hogy ne lehetne indokolt időnként enyhíteni a néha kíméletlen valóságon, és nem naturalisztikus módon a gyerekek képébe tolni a szörnyűségeket. Ezt természetesen lehet és kell is időnként. Viszont itt nem csupán enyhítésről van szó, hanem egy totális félremagyarázásról, csúnyábban mondva hazugságról, és nem csak egyetlen mesében, hanem tipikusan a legtöbb gyerekeknek és felnőtteknek szóló tömegkultúra-termékben. Ez viszont számomra azt jelenti, hogy egész egyszerűen kulturális méretekben nem tudunk vagy nem akarunk szembenézni a valósággal, cukros sziruppal leöntünk mindent, ami kicsit is kellemetlenül érinthetne és gondolkodásra késztethetne bennünket. Tulajdonképpen kultúrális hazugságokkal mossuk át a gyerekek és felnőttek agyát nap-mint-nap, aminek meg is látszik az eredménye (illetve az eredménytelensége), ha arra gondolunk, hogy az emberiség, vagy szűkebben véve a nyugati világ (ami a globalizáció által ma már kb. mindenhol ott van), mennyire sikeres az egyre égetőbb erkölcsi, ökológiai és gazdasági válságainak a megoldásában. Semennyire, ugyanis még a probléma felismerésével is problémái vannak, inkább kellemes hazugságokkal próbálja elvonni a saját figyelmét a valóságról.

Rajtunk múlik, hogy a biztos HappyEnd-et ígérő, látvényos kalandokat, a mindent túlélő hősöket, a csöpögős szentimentalizmust választjuk-e, vagy inkább a valóságot. Minden nap meg kell hoznunk ezt a döntést saját magunk és gyermekeink nevében is!

[FB-on elindult egy beszélgetés erről a blogbejegyzésről, aminek keretében az egyik kommentelő írt olyan, általam is pozitívan értékelhető szempontokat a filmmel kapcsolatban, amelyek hozzátartoznak a teljes képhez, úgyhogy most (utólag) idemásolom őket, idézve az említett FB-kommentet:
"Nekem például kifejezetten tetszett a történet végén, hogy nem egy egyszerű gonoszt kellett legyőzni, hanem valójában az volt a "gonosz", akit meg akartak menteni. Ez több szempontból is elgondolkodtató: 
1. nem olyan egyszerű meghatározni, hogy ki/mi számít jónak és gonosznak, és nem feltétlenül az a megoldás, hogy elpusztítjuk;
2. itt a történetben az Anya Természetről volt szó, aki a rossz hozzáállás, gondatlan bánásmód miatt vált az ember ellenségévé, azaz egy másik komoly üzenetet is hordoz: a környezetvédelem az emberek érdeke, mert végső soron ők fognak pórul járni."]

*Kép forrása: media.mackoviahracky.sk

De nem csak magamnak, hanem a világunknak, a 7,67 milliárd embernek, neked, mindannyiunknak. Arra, hogy legyen lehetőségünk kicsit megállni és átgondolni, hogy mégis mit és miért csinálunk. Mi lehet a célja röpke életünknek, az emberi létnek, és vajon tényleg a felé haladunk-e? Ugyanis számomra ijesztő, hogy mennyien vagyunk, és milyen technológia van a kezünkben ahhoz, hogy szinte pillanatok alatt olyan átalakításokat vigyünk véghez ezen a bolygón, amit később nem, vagy csak nagyon nehezen lehet visszafordítani. Ezért kellene idő, hogy lecsillapodva, elmélyedve, alaposan megfontolva döntsük el, hogy merre tovább. Amíg még van lehetőségünk dönteni erről.

Nem vagyok hívő keresztény ember. De megvan a helye az ünnepnek (a Karácsonynak is) az életemben. Elnézést kérek minden keresztény embertől, de számomra a Karácsony nem Isten fiának, hanem egy szellemi forradalomnak az ünnepe, ami 2000 évvel ezelőtt azért csírázott ki, hogy új értékek mentén jobbá tegye a világot. Ez - így értelmezve - számomra elismerendő, és igazán jelent valamit.

De mi nem 2000 évvel ezelőtt élünk, hanem most, ebben a világban, ami sok szempontból egészen más, mint az akkori. Viszont van, ami nem változott: ma is ugyanúgy (ha nem jobban) szükség van arra, hogy segítsünk egymásnak és tegyünk a "teremtett világ" megőrzéséért, egészségben/épségben való megmaradásáért. Így hát írtam egy BEJEGYZÉST arról, hogy szerintem mik a legégetőbb és legsürgetőbb problémák jelenleg a világunkban, és hogyan tudunk tenni a megoldásukért. Olvassátok el, és cselekedjetek lehetőségeitekhez mérten!

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

*Kép forrása: pre00.deviantart.net

Ebben a cikkben elkezdtem összegyűjteni azokat a szervezeteket, amelyek a világ (szerintem) legégetőbb, legsürgősebben mérséklendő/megoldandó globális problémái ellen küzdenek, és akik az anyagi támogatásokat hatékonyan használják fel működésük során, így arra mindenképpen érdemesek. Az alábbi lista bővülni fog, amint lesz időm több területnek utána járni, több szervezet tevékenységét tüzetesen megvizsgálni. Mindezzel a nem titkolt szándékom az, hogy mindenkit arra biztassak, hogy anyagi lehetőségeihez mérten támogassa ezeket a szervezeteket (akár csak havi néhány ezer forinttal), vagy szervezzen gyűjtést a munkahelyén, iskolájában, bárhol. Minden szervezetnek a honlapján keresztül, egyszerűen módon lehet adományozni.

Népességrobbanás

Köztudott (remélem), hogy a Föld (emberi) népessége hihetetlen sebességgel növekszik. Legutóbb már ebben az évtizedben léptünk át egy újabb milliárdos határt (szám szerint a hetediket), azóta pedig (kb. 7 év alatt) újabb 670 millióval lettünk többen, ami viszonyításképpen 70 Magyarországnyi, vagy 2 USA-nyi embernek felel meg. Érdemes vetni egy pillantást a hozzávetőleges SZÁMOKRA és TENDENCIÁKRA, vagy ERRE az ábrára, ami relatívan mutatja be, hogy az egyedszámot nézve hogyan állunk mi, a haszonállataink és néhány egyéb faj.

A nélkül, hogy mélyebben belemennék, hogy egy ekkora méretű emberi népesség globálisan (és persze a legtöbb helyen lokálisan is) közvetve vagy közvetlenül milyen problémákat okoz, vagy melyekhez járul hozzá, csupán felsorolok néhányat:

• a Föld megújulni képes erőforrásait jelentősen túlhasználjuk, ami azt jelenti, hogy a "tőkénket" éljük fel, vagyis évről-évre az ökoszisztéma olyan "elemeit" használjuk el, amely nem tud pótlódni a következő évre
• folyamatosan újabb és újabb területeket veszünk el a természettől, elpusztítva az ott addig létezett élővilágot, hogy a növekvő népesség szükségleteit ki tudjuk elégíteni; ezzel az ökológia rendszer válságát, fajok ezreinek minden eddiginél gyorsabb kipusztulását, a biodiverzitás drasztikus csökkenését idézzük elő
• az óriási és gyorsan növő népesség számos országot sodor polgárháborúba, humanitárius katasztrófákba
• harmadik világ országaiból a nyugati világba történi migrációnak is ez az egyik fő oka
• közvetve (az egyre több ember fogyasztása által) jelentős mértékben hozzájárul a globális felmelegedéshez

Mi, innen Magyarországról alapvetően két dolgot tehetünk ezen, nagyon súlyos, már-már kezelhetetlen probléma megoldása érdekében:

• nem vállalunk túl sok (kettőnél több) gyereket
• támogatunk olyan szervezeteket, amelyek (főleg a harmadik világ országaiban) elősegítik, hogy mások kevesebb gyermeket vállaljanak

Ez utóbbit természetesen nem radikális módon, hanem szelíd, közvetett (de a felmérések szerint annál hatékonyabb!) módon teszik:

• elérhetővé teszik a fogamzásgátlási módszereket és megtanítják az embereket azok használatára
• oktatási tevékenységet végeznek a családtervezés fontosságával kapcsolatban
• segítenek a nőknek abban, hogy eldönthessék, hány gyermeket szeretnének (és ebben se legyenek alárendelve a férfi döntésének)
• lehetővé teszik, hogy a gyerekek iskolába járhassanak (ami közvetetten hozzájárul a várható gyermekszám csökkenéséhez)
• a fentieket elősegítő törvények létrejötténél bábáskodnak

Population & Sustainability Network

Egy londoni székhelyű ernyőszervezet, amely partnerszervezetein keresztül főleg afrikai országokban valósít meg családtervezést segítő projekteket. Az Egyesült Királyság kormányának megfelelő szerve szigorúan ellenőrzi, hogy a nekik szánt adományok pontosan arra fordítódjanak, amire az adományozó szánta őket.

International Planned Parenthood Federation

Ez egy nemzetközi szervezet, amely a lokális partnerszervezeteivel együttműködve és őket segítve a világ több, mint 150 országában segíti az embereket a szexuális és reproduktív egészség terén az alábbi módokon:

• elérhetővé teszi a fogamzásgátlási eszközöket, és segítséget nyújt azok használatában
• nőgyógyászati, gyermekgyógyászati és szülészeti kezeléseket biztosít
• segíti a HIV-fertőzött emberek kezelését és a betegséggel való együttélését
• segít elkerülni a nem biztonságos abortuszok végzését
• oktatásokat, képzéseket szervez a szexuális- és reproduktív egészség terén
• a fentiek megvalósulását segítő törvények, szabályozások létrejöttét segíti elő (pl. nők jogainak garantálása, nemi egyenjogúság, gyermekházasságok betiltása, stb.)

Eredményeik néhány adattal kifejezve: csak 2017-ben több, mint 200 millió alkalommal nyújtottak a szexuális és reproduktív egészség terén szolgáltatásokat, és becslések szerint kb. 6,6 millió nemkívánt terhességet akadályoztak meg. Minderről részletesebben az ÉVES BESZÁMOLÓJUKBAN olvashattok.

Pathfinder International

A harmadik világ legszegényebbjei közül való 20 országban tevékenykedő szervezetről van szó, amelynek hatékonyságára jellemző, hogy a költségeik 91%-a a konkrét tevékenységekre fordítódik, és csupán 9%-ot használnak fel a szervezet működtetésére és forrásteremtésre (ez egy nagyon jó aránynak számít egy ekkora szervezetnél). A fentiekhez hasonlóan az alábbi módokon segítik az embereket a szexuális és reproduktív egészség terén, holisztikus szemlélettel összekötve mindezt a megélhetés és a környezeti fenntarthatóság kihívásaival:

• családtervezést és fenntartható megélhetést segítő oktatói tevékenységet végeznek
• hozzáférhetővé teszik a fogamzásgátlási módszereket
• segítik elkerülni a nem biztonságos abortuszokból származó haláleseteket
• a HÍV-fertőzéssel való együttélésben, illetve a betegség terjedésének megakadályozásában nyújtanak segítséget
• nőgyógyászati, gyermekgyógyászati és szülészeti szolgáltatásokat nyújtanak
• segítik a szexuális és reproduktív egészséggel kapcsolatos jogok létrejöttét és kiterjesztését (pl. nők szabadásgjogai, gyermekházasságok betiltása, fogamzásgátlási módszerek használatának legalizálása és hozzáférhetővé tétele)

Esőerdők irtása, biodiverzitás csökkenése

A Földön a trópusi esőerdőkben a legnagyobb a biológiai sokféleség. Fajok tízezrei vannak, amelyek kizárólag ezeken a területeken élnek (köztük az emberszabású majomfajok többsége is). Ízelítő gyanánt, hogy képek kapjunk erről az évmilliók alatt kialakult, elképesztően sokszínű és bonyolult élővilágról, ajánlom David Attenborough, Planet Earth (Bolygónk, a Föld) című sorozatainak megfelelő epizódjait (I.sorozat (magyarul), II.sorozat (angolul)).

Minden kontinens trópusi esőerdeinek területe drasztikusan csökkent az elmúlt csupán néhány évtizedben főleg a fakitermelés, az erdők mezőgazdasági területekké való átalakítása (szója-, olajpálma-termesztés vagy legeltetés céljából) és a bányászati tevékenységek miatt. Ez azt jelenti, hogy az a komplex ökoszisztéma, amely több millió év alatt kialakult, most néhány évtized alatt (szinte a szemünk láttára) válik az emberi tevékenység martalékává. Sajnos közel vagyunk ahhoz, hogy a következő generációknak már ne nagyon legyen mit megőrzniük mindebből. Továbbá a trópusi esőerdők irtása nem csak a biológiai sokféleség szempontjából kritikus, hanem azért is, mert ezeknek a "Föld tüdejének" is hívott erdőknek az elpusztítása jelentős mértékben hozzájárul a globális felmelegedéshez.

Ha úgy gondolod, hogy mindehhez nincs sok közöd, hiszen nem trópusi esőerdőkkel rendelkező országban élsz, akkor tévedsz. Ugyanis ezek a tevékenységek túlnyomórészt a nyugati világ (amelynek Magyarország is része) igényeinek kielégítésére irányulnak. Az egzotikus fákból készült bútorok többségét ezen országok állampolgárai vásárolják meg; az Európai Unió nagyüzemi állattartói tipikusan Dél-Amerikában, esőerdők helyén termesztett szójával (is) etetik az állataikat; az indonéz és maláj esőerdők helyén előállított pálmaolaj pedig az élelmiszereink nagy részében, illetve bioüzemanyagainkban is megtalálható.

De akkor mi az, amit tehetünk? A folyamat mérséklése/megállítása érdekében elsősorban fogyasztásunkat kell úgy alakítani, hogy azzal ne teremtsünk keresletet olyan termékek iránt, amelyeket esőerdőkből, vagy azok helyén állítanak elő. Ne vásároljunk egzotikus fákból készül tárgyakat, olyan gazdaságokból származó húst fogyasszunk, amelyek nem használnak szóját az állataik etetésére (pl. a bio minősítettekre ez igaz, de nem csak azokra), illetve ne vásároljunk pálmaolajtartalmú készítményeket. A másik lehetőségünk, hogy olyan szervezeteket támogatunk, amelyek hatékonyan tesznek az esőerdők védelméért (pl. az illegális fakitermelés visszaszorításával, vagy az esőerdőket védő törvények kikényszerítésével, stb.).

Borneo egykor teljes egészében trópusi esőerdőkkel borított szigete egy ijesztő példája a hatalmas mértékű erdőirtásoknak, ami főleg a fakitermelés és a mindent elborító olajpálma-ültetvények agresszív terjeszkedésének a következménye. EZEN a képen látható, hogy a folyamat milyen sebességgel és mennyire a szemünk előtt zajlik. A borneói és szumátrai erdőirtások és a pálmaolaj-probléma kapcsán főleg az emberszabású majomfajjal, az orangutánnal találkozunk. Hogy a természet- és környezetvédő szervezetek ezt a fajt tűzték a zászlajukra, annak csupán az az oka, hogy könnyebb együttéreznünk egy hozzánk genetikailag ilyen közel álló fajjal, mint sok másikkal (pl. rovarfajokkal). Fontos azonban tudni, hogy itt nem csupán az orangutánok, hanem az egész esőerdei ökoszisztéma sorsáról van szó, annak több tízezer fajával, klímaszabályozó hatásával és egyéb ökoszisztéma szolgáltatásával együtt. Az alábbi szervezetek hatékonyan és átlátható módon dolgoznak azon, hogy ezt a folyamatot megállítsák, a tevékenységük kiterjesztése pedig főleg az anyagi lehetőségeik függvénye.

Borneo Nature Foundation

Borneó déli, illetve középső területein tevékenykedő non-profit szervezet, amely az alábbi tevékenységeket végzi:

• nemzeti parki, illetve azon kívüli területeket védenek az illegális tevékenységektől (pl.: fakitermelés, pálmaolaj-ültetvények létrehozása)
• tűzoltó csapataik segítenek az erdőtüzek elfolytásában
• korábban elpuszított, letarolt területek újraerdősítésével foglalkoznak
• korábbi emberi tevékenység hatasára kiszáradásnak induló területeken segítenek a víz visszatartásában
• néhány utolsó, eddig még érintetlen területet próbálnak védelem alá vonni
• tudományos kutató munkát végeznek

Orangutan Foundation

Hol tevékenykednek: Délnyugat-Borneón, összesen több, mint 4000 km2-es területen.
Milyen tevékenységet végeznek:

• több, mint 4000 km2-nyi területet ellenőriznek, figyelnek meg és védenek az illegális emberi tevékenységektől
• sérült és/vagy árván maradt orángutánokat gondoznak, majd engednek vissza természetes élőhelyükre
• tudományos kutató munkát végeznek
• tűzoltó alakulatok képeznek ki és látnak el megfelelő felszereléssel
• letarolt vagy leégett területeken állítják vissza az eredeti növényzetet
• oktatási tevékenységeket támogatnak és folytatnak Borneón és az Egyesült Királyságban
• faipari- és pálmaolajipari cégeknek valamint helyi közösségeknek tartanak képzéseket a fenntartható erdőgazdálkodásról

Orangutan Foundation International

Dr. Louis Leakey (Jane Goodall és Dian Fossey után) harmadik "angyala", az orangutánokat kutató Dr. Biruté Mary Galdikas által alapított szervezet, amely Borneón (azon belül is főleg a Tanjung Puting Nemzeti Park területén és annak környékén) dolgozik a természetpusztítás ellen, az alábbi módokon:

• védik a nemzeti park területét és környékét az illegális tevékenységektől (fakitermelés, olajpálma-ültetvények kialakítása, stb.)
• eredeti élőhelyük elpuszítása miatt földönfutóvá vált (és gyakran sérült és/vagy árva) orángutánokat gyógyítanak és vezetnek vissza még meglévő esőerdőkbe
• esőerdei területeket vásárolnak, hogy így vonják azokat védelem alá
• pálmaolaj-ültetvények vezetőinek tartanak tréningeket arról, hogy miért és hogyan ne bántsák a földjeikre tévedt orangutánokat
• próbálnak helyreállítani korábban letarolt erdőket
• iskolákban gyerekeket tanítanak a természet megőrzésének fontosságára
• az esőerdőket védő szabályozások és törvények mellett lobbiznak
• tudományos kutató munkát végeznek (pl. indonéz egyetemisták bevonásával)

Nem vesződnék hosszas bevezetővel, ma már (sajnos) mindenki tudja, mi az a Black Friday: egy Amerikából jövő "szokás", a "karácsonyi bevásárlási szezon" (amely kifejezés önmagában egy paradoxon) kezdete, ami nagy leértékeléseket jelent a boltokban, vásárlásra éhes tömegeket a bejáratoknál, a szokás szülőhazájában pedig alkalmanként erőszakig fajuló dulakodást a legolcsóbb plazmatévéért, mobiltelefonért, játékkonzolért, sőt akár WC-papírért (bár ez a felvétel éppen dél-afrikai). De azért mi (Magyarország) is "jó" úton vagyunk, hogy felzárkózzunk. De persze mindez érthető, ugye, ha már úgyis közeledik a szeretet ünnepe? :S

Mi köze mindennek a Karácsonyhoz?

Röviden: semmi. Hosszabban: lehet találni azért összefüggést, de csak nagyon felszíneset és eltorzultat. Az, hogy tárgyak vásárlásával és ajándékozásával próbáljuk kifejezni egymás iránti szeretetünket, az már önmagában félig-meddig pótcselekvésnek tűnik, mert valójában nem ezzel kellene, de még úgy-ahogy indokolható. Nade az, hogy emberek egymást taposva ragadják magukhoz a leértékelt elektronikai kütyüket, ruhát és minden mást a nagy áruházakban, az már semmilyen szinten nem. Bár nem vagyok hívő, de ha arra gondolok ezeket a felvételeket látva, hogy alapvetően mit tanít a kereszténység az empátiáról, a szeretetről, az egyszerűségről, a mértékletességről és hasonlókról, akkor egyszerűen nem tudom elhinni hogy ezen vallás egyik (ha nem a) legfontosabb ünnepének kapcsán hogyan fajulhattak idáig a dolgok. Ez a fogyasztói társadalom jelenségeinek egy olyan szintje, ahol már szinte gondolatok sincsenek (nemhogy elvek, ugyanmár), csupán agyonmanipulált, madzagon rángatott ösztönlények röhejes viselkedései. Bármiféle eszmének a megcsúfolása ez, ami a Karácsonyhoz köthető.

Na jó, de mi a helyzet a többséggel?

Természetesen nem célom szélsőségek alapján általánosítani. Minden bizonnyal a társalomban kisebbséget képeznek azok az emberek (még az USA-ban is), akik hajlandóak ölre menni az utolsó akciós plazmatévéért, úgyhogy beszéljünk most a többségről. Sajnos a szélsőségekbe azért nem bocsátkozó többségről sem tudok túl jókat mondani. Ezek az emberek is nagyjából annyit vesznek észre pl. a Black Friday-ből, hogy olcsóbban lehet megvenni dolgokat, így igyekeznek ők is kivenni a részüket ebből, csak éppen kevésbé durva módon. A fenti hatalmas ellentmondás nemigen jár a fejükben, legfeljebb nagyon mérsékelt kritikával illetik ezt a hazánkba is beszivárgó amerikai szokást, és tágabb értelemben a karácsonyi vásárlási őrületet is.

Kultúra Anya (mármint a fogyasztói társadalomé) a füledbe suttog

Sőt, ami még rosszabb, az emberek döntő többsége még büszke is magára, okosnak tartja magát, ha pl. a Black Friday idején sikerül valami húszonnyolcadik fölösleges kütyüt olcsón beszereznie. Persze ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a sikeres ember az, aki sok pénzt keres, és azt hatékonyan, minél nagyobb mértékű fogyasztásra váltja: ez a fogyasztói társadalom egyik alapvető ábrándja. És hát a többség szépen beáll a sorba, hallgatva Kultúra Anya folyton a fülébe suttogó ösztönzésére, és nem látva ki ebből, a legalapvetőbb ellentmondásokat és visszásságokat sem képes felismerni.

Miért nem tudunk nem-et mondani?

Például azért, mert ahhoz alapvető (bár sokszor teljesen irreális) kultúrális meggyőződéseket kellene megkérdőjelezni magunkban, ami ugye sokkal nehezebb, mint beállni a sorba. Anélkül, hogy itt most különösebben kifejteném (azt majd egy hosszabb bejegyzésben), néhány ilyen kultúrális meggyőződés:

• Az ember alapvetően attól boldog, hogy sok pénzt keres, és mindent meg tud venni, amit akar. Ez egyáltalán nincs így: a fogyasztás egy bizonyos alapszintig (pl.: van hol lakni, nem fázol télen, nem kell aggódni, hogy lesz-e mit enned, stb., amin egy átlag európai ember már régen túl van), növeli a boldogságérzetet, azon felül viszont csak nagyon kevéssé, vagy egyáltalán nem járul hozzá, sőt, sok esetben az ellenkező irányba hat. Ekkor más sokkal inkább a szociális kapcsolatok, kiegyensúlyozott családi élet, szabadidő, biztonságérzet és hasonlók számítanak.
• Hogy mit veszek, és mire költöm a saját pénzemet, ahhoz senkinek semmi köze, az az én magánügyem. Ez abban az esetben lenne igaz, ha mindenkinek lenne egy kis privát világa, ahol szabadon garázdálkodhat. De mivel ez nincs így, könnyen belátható, hogy ezer szálon vagyunk hatással egymásra, más élőlényekre és a környezetünkre szinte minden cselekedetünkkel, ha akarjuk, ha nem. Minden fogyasztásunkkal a közös erőforrásokból veszünk el, ami által másoknak nyilván kevesebb fog jutni (és itt nem csak emberekre gondolok). Ez nem egy single player játék, hanem egy legalább ~7,6 milliárd szereplős, óriási, kooperatív társasjáték.
• A gazdaságnak mindenképpen növekednie kell, mert attól lesz az emberek életszínvonala magasabb. - most nem megyek bele, hogy ez miért nincs így, mert hosszú lenne
• Fogyasztáscsökkentés nélkül is lehet fenntartható világot kialakítani. - ez egy közkeletű tévhit és rákfenéje még a fenntarthatósági mozgalmaknak is, amit most szintén nem fejtek ki, hogy miért

"Én úgyis csak azt veszem meg, amire amúgy is szükségem van."

Ha a kedves olvasó most azt gondolja magában, hogy a fent leírt kritikák rá nem érvényesek, és ő amúgy is csak azt veszi meg, amire valóban szüksége van, akkor ajánlom átgondolásra az alábbi három dolgot:

• ha mindenki csak azt venné meg, amire "amúgy is" szüksége van, akkor miért érné meg az áruházaknak ez a nagy akciózás
• ha nem lett volna akció, tényleg megvette-e volna az adott terméket?
• mire fogja költeni azt a pénzt, amit az akciós vásárlással megspórolt? Vajon pl. jótékony célra fordítja, vagy azt éri el vele, hogy több szabadideje legyen (kevesebbet kelljen dolgoznia), vagy netán az előbbiek közül egyik sem, hanem egy újabb terméket fog belőle vásárolni? (megjelölhetjük a C választ? ;))

Ki is a tudatos vásárló?

Csak alapszinten, mert nem akarok mélyen belemenni itt: még mindig sok helyen elhangzik, hogy az a tudatos vásárló, aki jól megnézni, hogy hol lehet a legolcsóbban beszerezni dolgokat, és oda megy vásárolni. Slussz-passz, ennyi. Jó kis definíció, nemigaz? ;) Csak egy baj van vele, hogy ez pont az egyszempontú (ár), tudattalan vásárló definíciója. A tudatos vásárló az, aki felismeri, hogy a világ ennél sokkal bonyolultabb, a valóságban sokkal több szempontot érdemes figyelembe venni, és a szerint dönteni a fogyasztásról (vagy éppen a nem-fogyasztásról).

Mi lenne a valódi kultúra?

Véleményem szerint egyértelműen az, ha tudatosan nemet mondanánk erre a Karácsony környéki vásárlási lázra (nem csak a szélsőséges részére), és igyekeznénk arra helyezni a hangsúlyt, amit ez a vallásalapító fickó mondott és képviselt 2000 évvel ezelőtt, ha már így őt és a vallását ünnepeljük. Ezen kívül pedig például elkezdenénk megkérdőjelezni a fent felsoroltakhoz hasonló irreális elképzeléseinket a világról, akkor is, ha a többség azt bégeti, hogy "neemheelyees". De csakhogy egy jó példát is mondjak a végére: a "Ne vásárolj semmit nap!" a Black Friday alternatívájaként számomra némi valódi kultúráltság jeleit hordozza magán, mégha alapvetően "csupán" egy tiltakozó akcióról van is szó. De közel sem az egyetlenről. Rajtad áll, hogy mit választasz!

*Képek forrásai: mindennapi.hu, scontent-vie1-1.xx.fbcdn.net

Mi az a tőkekoncentráció?

A tőkekoncentráció egy gazdasági folyamat, amely során a már amúgy is nagy tőkével rendelkező szereplők még nagyobb tőkét halmoznak fel, így a gazdasági súlyuk, és a kisebb szereplőkhöz képest a relatív gazdasági súlyuk is növekszik. Másként fogalmazva az a folyamat, amely során egyre kevesebb ember (nagytőkés) kezében összpontosul egyre nagyobb gazdasági erő, aminek egyenes következménye, hogy nőnek a társadalomban a vagyoni egyenlőtlenségek.

Hogyan működik ez a folyamat?

A tőkekoncentráció egyik mozgatórugója a méretgazdaságosság. Minél nagyobb volumenű a termelés egy vállalatnál, annál inkább optimalizálható a folyamat, csökkenthető a termelés költsége, és így a termék ára is. Ez piaci előnyt jelent a kisebb szereplőkkel szemben, így azok kiszorulhatnak a piacról, illetve a nagyobbak magukba olvaszthatják őket. De a gazdasági szereplők nagy mérete nem csupán a méretgazdaságosság révén járul hozzá a tőkekoncentrációhoz. Egy tőkeerős, multinacionális nagyvállalatnak sokkal több lehetősége van csökkenteni a költségeit, és érvényesülni a piacon, mint kisebb versenytársainak, illetve visszaélhet gazdasági erejével: a drága emberi munkaerőt gépekkel helyettesíti; a termelést kiszervezi olyan országokba, ahol olcsó az emberi munkaerő, illetve (tipikusan) nem kell megfelelni szigorú környezetvédelmi és munkajogi szabályozásoknak; az adózást kiszervezi adóparadicsomokba, ahol a legkedvezőbbek a feltételek; gazdasági lobbierejét kihasználva a politikai döntéseket igyekszik a saját anyagi érdekei szerint befolyásolni. A pénz tehát - úgy néz ki - még több pénzt termel.

Hol tart ma ez a folyamat? - példák

A tőkekoncentráció folyamata és annak megfelelően a társadalmakban a vagyoni különbségek mára meglehetősen szélsőségessé váltak, amit néhány adattal szemléltetnék. Egy tanulmány szerint 2014-ben a világ leggazdagabb 1%-a birtokolta az anyagi javak majdnem felét, a felső 10% a javak 87%-át, míg a világ szegényebbik felének összesen csupán 1% jutott. Becslések szerint 2017-ben a világ leggazdagabb 8 (azaz nyolc) emberének volt összesen annyi vagyona, mint a világ szegényebbik felének (~3,7 milliárd ember). De hogy néhány konkrét gazdasági szereplőt említsek: mindennapos, hogy az IT szektor jól ismert óriásai (Microsoft, Google, stb.) felvásárolják kisebb versenytársaikat. Vagy biztosan sokan hallottak pl. a két mezőgazdasági, vegyipari, biotechnológiai óriáscég, a Bayer és a Monsanto összeolvadásáról. De számos példa található a jelenségre a Húsatlasz című, online elérhető, ingyenes kiadványban is és még sok más helyen. De talán még jobb módszer, ha valaki a saját maga által vásárolt termékek révén győződik meg ennek a folyamatnak az eredményéről: ehhez elég végignézni a termékek címkéjét, vagy rájuk keresni az interneten, hogy melyik cég gyártotta őket. Vajon hány termék nem köthető az alábbi képen szereplő élelmiszeripari óriások egyikéhez sem? 

Következmények

Feltehetően jópáran érzik/tudják, hogy ezek nem túl pozitív folyamatok. Viszont biztosan nem mindenkinek világos, hogy pontosan miért nem. Megpróbálom összeszedni azokat a szempontokat, amelyek szerint én úgy gondolom, hogy a tőkekoncentráció összességében egy meglehetősen destruktív jelenség.

I - A demokrácia ellehetetlenülése

Lehet egy országban formálisan demokratikus döntéshozatal, annak gyakorlati megvalósulását súlyos mértékben korrumpálja, aláássa, ha a társadalomban nagyok a vagyoni különbségek. Könnyű belátni, hogy hiába van jogilag mindenkinek 1 szavazata a választásokon, nem egyenlő mértékben szól bele a döntésekbe egy havi 80.000 Ft-ból élő kisnyugdíjas és egy milliárdos üzletember, akinek médiavállalatai vannak, a cégein keresztül pedig erős gazdasági lobbierővel és politikai befolyással bír. A nagyobb gazdasági hatalom legtöbbször összefonódik a politikai hatalommal és nagy vagyoni különbségek esetén ez azt jelenti, hogy a többség kezéből kicsúszik az irányítás, vagyis a demokrácia ellehetetlenül.

Mára a legnagyobb vállalatok befolyása és gazdasági ereje államokat túlszárnyaló szintre emelkedett és tovább növekszik. Arra is látszanak törekvések, hogy a nemzetközi nagyvállalatok államokkal szemben, jogi eszközökkel érvényesíthessék érdekeiket. Ennek egyik példája az EU és az Egyesült Államok közti szabadkereskedelmi egyezmény (TTIP) tárgyalásának egyik sokat vitatott pontja, az úgynevezett "befektető-állam vitarendezési mechanizmus" (ICS/ISDS), amely lehető tenné nagybefektetők számára, hogy megtámadjanak egyes európai döntéseket. Ennek elfogadásáról egyelőre nem született döntés az EU-ban, mindenesetre nagy a nyomás a nagyvállalatok részéről.

II - Munkahelyek elvesztése, kiszolgáltatottság

Nem érdemes elhinni azt a sokszor hangoztatott lózungot, hogy a "multik munkahelyeket teremtenek". Valójában pont az ellenkezője történik, ami logikailag könnyen levezethető a fent már említett méretgazdaságosságból, termelésoptimalizálásból és a költségcsökkentési törekvésből. A nagy gazdasági szereplők többek között azért tudnak olyan méretűvé válni, mert hatékonyan küszöbölik ki a drága emberi munkaerőt, vagy éppen a legolcsóbban (és ehhez általában párosulva a legrosszabb körülmények között) dolgozó emberekkel végeztetik el a munkát. Ebből következik, hogy ha ugyanazt a gazdasági tevékenységet (persze nem ugyanúgy) egy óriás szereplő helyett sok kicsi végzi el, akkor (mivel ez utóbbiaknál a termelésoptimalizáció és költségcsökkentés kevésbé valósul meg) az minden valószínűség szerint több emberi munkaerőt (és kevésbé kiszolgáltatottat) fog megkívánni. Természetesen nem 1 db multicéget kell összehasonlítani ilyen szempontból 1 db kisvállalkozással (mert ez például indukálhat téves következtetéseket), hanem 1 multit akár több száz kicsivel (amennyi helyette el tudná végezni a termékek előállítását).

További, szorosan kapcsolódó következmény, hogy ha uralják a piacot a nagy gazdasági szereplők, és a kisebbek nem tudnak érvényesülni, akkor az emberek többsége csupán alkalmazott tud lenni, ami több szempontból is egy kiszolgáltatott helyzet. Nem nagyon van beleszólása abba, hogy a termelés hogyan folyik, neki csak el kell végeznie a rá bízott feladatot. Ha leépítésre kerül a sor (mert például átszervezik a munkát egy szegényebb országba), akkor egyszerűen elbocsátható. Persze ez utóbbi bizonytalanságon munkajogi szabályokkal lehet enyhíteni, de azért nem az a jellemző, hogy ez bármelyik nagyvállalatot meggátolna abban, hogy pl. "olcsóbb" helyre vigye a termelést, ha anyagi érdeke úgy kívánja.

III - A sokféleség csökkenése, döntési lehetőségeink beszűkülése

A sokféleség csökkenése elsősorban a biodiverzitás kapcsán szokott előjönni, de nem ez az egyetlen terület, ahol ez megtörténik. A nagy gazdasági szereplők dominanciája általában magával hozza az egységesítést, a sokféleség elvesztését, vagy legalábbis a nagymértékű visszaszorulását. Ha például arra gondolunk, hogy a sok, különböző kinézetű, kínálatú és hangulatú kis étterem helyett minden sarkon McDonald's, Burger King vagy KFC van, akkor tetten érjük ezt az egységesítést. Még durvább példája ennek, hogy szinte alig van ma már egy nagyvárosban olyan vendéglátóipari egység, ahol ne lehetne kapni CocaColát. Sőt, nagyon sok helyen ugyanaz a sztenderd üdítőkínálat van, ami néhány (vagy akár egyetlen) nagy cég termékeiből áll. Ez egyrészt borzasztóan egyhangú, unalmasan egységes, másrészt döbbenetes, hogy szinte minden egyes helyen ugyanazt lehet csak választani és ugyanazt a pár céget lehet "támogatni" a pénzünkkel/vásárlásunkkal. Olyan ez, mintha a nagy cégek pénzszivattyúja be lenne kötve szinte minden üzletbe a nyugati világ városaiban. További döbbenetes példa a globális vetőmagpiac, amelynek 2 nagyvállalat fedi le közel a felét, és 7 közel a háromnegyedét. Tehát (kicsit leegyszerűsítve) a világon átlagosan 4 vetőmagból 3 hét multicégtől való, és megvásárlásuk őket gazdagítja. És ezek csak kiragadott példák, a termelés és kereskedelem szinte minden területén hasonlóakat találhatunk. Ha ez a folyamat tovább folytatódik, akkor eljuthatunk odáig, hogy alig tudok majd olyan élelmiszert választani, amit ne valamelyik globális piaci szereplő állított volna elő, alig tudok olyan vetőmagot elvetni a kertembe, amely ne valamelyik vetőmaggyártó konszern terméke lenne, alig tudok olyan ruhát vásárolni, amit ne valamelyik ruhaipari nagyvállalat gyártatott volna le Kínában vagy Banglades-ben, és alig tudok olyan húst enni, amely nem dél-amerikai génmódosított szóján nevelkedett állat húsa volna. Ez a nagyon is valós "perspektíva" elég ijesztően hat, ugyanis a döntési/választási lehetőségeink végletes beszűkülését jelentheti, és ezzel egyidejűleg a sokféleség sokszor vissza nem fordítható, végleges eltűnésével járhat. 

IV - Érzelem- és részvétmentes döntések

Alapvető emberi jellemvonás, hogy azokkal tudunk együtt érezni, azoknak tudjuk a helyzetébe igazán beleélni magunkat, akikkel egy fizikai térben mozgunk, vagy akikkel legalább valamilyen módon beszélgetünk, kapcsolatban vagyunk. Egy tőlem több ezer kilométerre élő embernek a dolgait, akit sose láttam, nehezen tudom a szívemre venni. De hogy jön ez a tőkekoncentrációhoz? Hát úgy, hogy minél nagyobbra duzzad egy gazdasági szereplő, tipikusan a döntései annál távolabb születnek meg a termelő tevékenység megvalósulásának helyszínétől. Például egy ruhaipari nagyvállalat esetében, amelynek a székhelye valamelyik európai nagyvárosban van, a felsővezetők, a döntéshozók (hát még a részvényesek) könnyen lehet, hogy sose járnak azokban a távol-keleti ruhagyárakban, ahol a cég termékei készülnek, így sosem találkoznak az ott dolgozó munkásokkal. Számukra utóbbiak csupán legfeljebb statisztikai adatok, amelyeket figyelembe vesznek a cég tevékenységének racionalizálásánál/optimalizálásánál. Ebből kifolyólag nem jár különösebb lelki válsággal számukra, ha el kell bocsátani az egyik helyről néhány száz embert, vagy rossz körülmények között "kell" dolgoztatni őket. De nem csak az emberekről van szó. Ha valaki sosem érintkezik fizikailag pl. azzal a természetes élőhellyel, amelyet a cége termelő tevékenysége negatívan befolyásol (mondjuk elszennyez), akkor az sokkal kevésbé fogja megérinteni, mintha a saját szemével látná, vagy netán az általa kedvelt helyek egyikével történne ez. Ellenben, ha egy kis cégről beszélünk, ahol a tulajdonos személyesen ismeri az alkalmazottakat, tudja, hol élnek, ismeri a családjukat, stb., akkor nem fogja olyan könnyen elintézni a lelkiismeretével, ha el kell bocsátani valakit közülük. Ha jelen van a termelési tevékenység helyszínén, akkor komolyabban veszi a termelés esetleges negatív környezeti hatását, az jobban megérinti. Ennek a pszichológiája érthető, a tőkekoncentráció pedig közvetett módon tipikusan olyan helyzeteket teremt, ahol "embertelen", érzelemmentes, részvétmentes döntések születhetnek, és ezt én egyértelműen negatív következménynek tartom.

V - Társadalmi feszültségek, polgárháborúk

Amikor különböző (főleg szegény, harmadik világbéli) országokban súlyos társadalmi feszültségekről, polgárháborús helyzetről hallunk, akkor általában a közvetlen okokról értesülünk, úgy mint: az aktuális politikai helyzet, vallási ellentétek kiéleződése, a gazdaság romló állapota, stb. A valódi okok azonban általában alapvetőbbek, mélyebben gyökereznek, hosszabb távon alakulnak ki és strukturálisak. Az egyik ilyen mélyebb ok a társadalomban a vagyoni különbségek szélsőségessé válása, ami tipikusan azt jelenti, hogy az emberek döntő többsége egyre szegényebb és szegényebb lesz, a tehetős, szűk elit réteg pedig egyre gazdagabb, a kettő közt pedig nincs átjárás, óriási szakadék tátong. Ilyen helyzetekben pedig sokszor elegendő egy relatíve apróság (egy politikai döntés, egy gazdasági szempontból nehezebb év, stb.), egy szikra, hogy a belső feszültség robbanjon, és akár polgárháborús állapotokat idézzen elő. A tőkekoncentráció tehát itt is megjelenik, mint közvetett, de alapvető kiváltó ok.

Ok, de mi a jó hír?

Idáig elég sok "rossz hírt" hoztam, negatívumot soroltam fel a tőkekoncentráció kapcsán, úgyhogy itt az ideje, hogy valami vígasztalót is mondjak. Ez a "vigasztalás" csupán annyi, hogy mindez a (fentiek szerint nagyon is destruktív) folyamat elméletileg megváltoztatható, visszafordítható. És itt jössz a képbe Te, kedves olvasó (bár azért eddig is ott bujkáltál valahol a háttérben :)). Ugyanis fent, a tőkekoncentráció mibenlétének tárgyalásánál (némileg szándékosan) kihagytam egy mozgatórugót, ami tulajdonképpen a legalapvetőbb mind közül. Ez pedig Én vagyok, Te vagy, és mindenki más, vagyis a fogyasztó. A rengeteg, minden nap meghozott, kisebb-nagyobb fogyasztói döntés nélkül egyik vállalkozás sem képes növekedni, sőt, megmaradni sem a piacon. Mi vagyunk azok, akik a vásárlásainkkal (illetve akár a vásárlások elkerülésével!), vagyis a pénzünkkel szavazunk, hogy kit támogatunk, hogy melyik vállalat, és mekkorára nőjön. És ezekre a döntésekre az esetek legnagyobb részében senki sem kényszerít minket, mi magunk hozzuk meg őket. A termékek gyártói persze legtöbbször igyekeznek kicsikarni belőlünk az ő anyagi érdekeiket szolgáló döntést (a termékeik megvásárlását), és ehhez a marketing és a reklámpszichológia széles arzenálját vetik be (továbbá a fent leírtak alapján minél nagyobb egy piaci szereplő, annál nagyobb hatékonysággal tud működni ezen a téren), de a döntést mi hozzuk meg, így ilyen értelemben mi vagyunk az irányítói a piacnak, valójában mi határozzuk meg, hogy a gazdaságban mi történik. A fogyasztásunkkal. És bár ez az erő fel van aprózva (jelenleg ~7,6 milliárd részre), érdemes tudatában lenni, hogy összességében elsöprő ereje van. A kérdés, hogy ennek az erőnek a rám eső részét hogyan és mire használom.

Megoldások

Visszagondolva az általános iskolás koromra, érdekesnek találom, hogy sok gyerekben (főleg fiúkban) van egyfajta rajongás a "nagy" (fizikai értelemben használva a szót) dolgok iránt. Szeretnek nagy repülőkrők, hadihajókról, tengeralattjárókról, épületekről, stb. beszélni, azokkal játszani, róluk fantáziálni. Én is szerettem. Mai fejemmel úgy vélem, hogy ez nagyobb mértékben kulturális vonás, mint genetikai hajlam bennünk (persze ez vitatható). A lényeg itt ebből annyi, hogy sokunknál felnőtt korban is megmarad valami ebből a rajongásból, aminek a következménye az, hogy szubjektíve túlértékeljük a "nagyságot", a nagy méretet, akár fizikai, akár absztraktabb értelemben (pl.: sok pénzt, nagy piaci részesedést, stb.). Ezért szerintem érdemes a fent leírtak (és nyilván sok egyéb, itt fel nem hozott szempont mentén) reflektálni önmagunkra, és megvizsgálni, vajon mennyiben indokolt ez a fajta "ösztönös" hozzáállásunk az értékrendünk és a világunk problémái tükrében. Az én fejemben ez a gyerekkori hozzáállás mára átfordult, a gondolkodásom és vele együtt az érzésvilágom olyan lett, hogy a "nagyon nagy", ember alkotta dolgok taszítanak, és sokkal inkább a kicsi, az emberléptékű (ami szorosan összefügg a sokféleséggel) az, amit szépnek, kívánatosnak látok. Azért tartom nagyon fontosnak az ilyen irányú önreflexiót, mert akiben valamilyen szintű elfogultság van a "nagy méretek" iránt (még ha nincs is tudatában ennek, akkor is) önkéntelenül hajlamos lesz az ebből fakadó problémákat elhárítani, "diszkontálni". Ezen gondolatmenet továbbviteleként ajánlom Ernst F. Schumacher nagysikerű, széles körben ismert könyvét, A kicsi szép címűt.

A praktikum szintjére áttérve, a tőkekoncentráció visszaszorítására célozván a tanács tulajdonképpen meglehetősen egyszerű: hacsak lehet, kis gazdasági szereplőktől vásárolj, lehetőleg olyanoktól, amelyeknél tudod, hogy a pénzed kikhez áramlik, kiknek az anyagi gyarapodását szolgálja majd. Másként fogalmazva inkább tegyél 5000 Ft-ot egy kisgazdaságot üzemeltető család büdzséjébe, minthogy 5000 Ft-al tovább gyarapítsd egy nagyvállalat milliárdos részvényesének vagyonát. Ez nem minden gazdasági szektorban tehető meg (pl. nehéz elképzelni mikrochip-eket gyártó kis, családi vállalkozást), de a legtöbb területen (mezőgazdaság, éttermek, ruházkodás, stb.) igen, ahol pedig nem, ott is van lehetőség a fogyasztás csökkentésével tenni a tőkekoncentráció ellen (pl. nem muszáj kétévente új mobiltelefont venni; és ha már mobiltelefon, abból is van azért kisebb gyártó, nem csak a legnagyobbak - lásd: FairPhone). Természetesen ezek a döntések járhatnak azzal, hogy a választott termékre némileg több pénzt kell szánni (pl. a fent említett méretgazdaságosság miatt), ha kisebb termelőtől származik, vagy adott esetben kisebb gazdasági szereplőket preferálva nem választhatunk olyan széles palettáról, de ma már régen nem azokat nevezzük (vagy nem azokat kéne nevezni) "tudatos vásárlók"-nak, akik csupán a termék árát és a saját vásárlási lehetőségeiket veszik figyelembe a fogyasztói döntéseiknél, hanem pontosan azokat, akik minél több szempont szerint mérlegelnek (a valódi ár sosem a termék pénzben kifejezett ára). Ha pedig valaki hajlandó elgondolkozni a fent leírt következményeken, és hogy azok milyen sok szálon határozzák meg a világunk alakulását, akkor valószínűleg nem lemondásként fog arra tekinteni, hogy esetleg többet kell fizetni egy-egy termékért, vagy nem választhat 35, csak 10 féle kenyér közül. Más oldalról közelítve pedig amennyiben az ember tudatában van pl. a tőkekoncentráció folyamatának (de számtalan mást is említhetnék itt), onnastól kezdve valamelyest, a maga szintjén felelőssé válik azért, amit a fogyasztásával indukál. Magyarán - a jelen témánál maradva - ha valaki a fent leírtak ellenére pl. az olcsóbb, de nagy gazdasági szereplőtől származó terméket választja, az vállalja, hogy hozzájárul a tőkekoncentráció erősítéséhez, annak minden következményével együtt. Félreértés ne essék, ezt nem rosszindulatból, vagy bírálatként írom. Egyszerűen ha akarjuk, ha nem, ezek a dolgok valahogy a fent leírt módon működnek, és ezzel a helyzettel kell kezdenünk valamit. Itt nincs helye sértődésnek, vagy ellenségeskedésnek (ellenérveknek persze lehet), ezek az érzelmek teljes mértékben irrelevánsak abból a szempontból, hogy a fenti folyamatok révén mi történik a világban, és az milyen hatással van ránk, a környezetünkre, a döntési lehetőségeinkre, és még sokminden másra, ami meghatározza az életünket.

Visszatérve egy gondolat erejéig a fenti II. pontban tárgyalt "munkahelyteremtéshez": érdemes azon is elgondolkozni, hogy tulajdonképpen munkát is egymásnak adunk, hiszen az (az a termelő tevékenység és az a megvalósító cég) fog "működni a piacon", amire van kereslet, pontosabban amire keresletet teremtünk. Valaki nekem állít elő valamit, valaki másnak (vagy éppen az előbbinek) pedig én termelek valamit. Valaki nekem szolgáltat, és én tovább szolgáltatok másnak. A rendszer önmagát működteti, és ha én úgy döntök (jópár embertársammal egyetemben), hogy egy bizonyos fodrásznál fogom vágatni a hajamat, akkor neki tulajdonképpen mi adunk munkát. Ezt csak annak demonstrálására írom le ide, hogy a döntések és a folyamat működtetése valójában sokkal inkább a mi kezünkben van, mint azt sokan gondolnák. Hogy élünk, vagy nem élünk ezzel a döntési lehetőséggel, az pedig alapvetően határozza meg a világunk milyenségét, nem csak a tőkekoncentráció által.

Hozzá kell tennem, hogy a tőkekoncentráció mérséklésére más eszközök is elképzelhetőek, mint az alulról jövő, fogyasztói megoldások. Törvényekkel is lehet(ne) többféle módon szabályozni ezeket a folyamatokat (pl. versenyjogi szabályozások; kisvállalkozások előnyhöz juttatása (pl. adózás tekintetében), jogszabályi támogatása; magas jövedelmek nagyobb mértékű megadóztatása; stb.). Viszont egyrészt a jelenlegi szabályozások legfeljebb nagyon minimális mértékben szabnak határt a tőkekoncentrációnak, és ebben a helyzetben nem is igen várható, hogy ez jelentősen megváltozzon, például pontosan a nagy gazdasági szereplők politikai lobbiereje miatt. Másrészt törvényeket megváltoztatni egy tollvonással lehet, és azok kijátszására is rengeteg szofisztikált módszer létezik. Ennélfogva ez egy jóval kevésbé stabil megoldásnak lenne tekinthető, mint az előző bekezdésben javasolt fogyasztói magatartásból származó (mindemellett - félreértés ne essék - senkit nem szeretnék lebeszélni arról, hogy ilyen oldalról is tegyen a probléma mérséklése és megoldása érdekében).

Summázás

Remélem senkinek nem az jött le ebből az írásból, hogy kipécéztem magamnak a multikat és bűnbakot csináltam belőlük. Egyáltalán nem ez volt a célom: én itt folyamatokról és következményekről írtam, amit előítélet-mentesen lehet értékelni, le lehet vonni a konzekvenciákat, és annak megfelelően cselekedni. Tisztában vagyok vele, hogy egyelőre nem tűnik reálisnak, hogy megfelelő számú fogyasztó fogja mindezt belátni és aszerint cselekedni, hogy jelentős eredményt érjünk el a tőkekoncentráció és a vagyoni különbségek csökkentésében. Viszont egy olyan problémáról van szó, ami viszonylag könnyen belátható, egyre égetőbb, és egyéni szinten, praktikusan a megoldáshoz hozzájárulni nem jelent különösebben nagy erőfeszítést. És minden 1000 forint, amit nem a tőke "sűrűsödési pontjai" felé áramoltatunk, hanem a "ritkásabb régiók" felé a gazdaságban, az hozzájárul ahhoz, hogy "visszaszerezzük" a kontrollt és a döntési lehetőségeinket a világ formálása tekintetében, hogy megőrizzük a még meglévő sokszínűséget mind az élővilág, mind a kultúra, a szokásrendszerek és életszemléletek terén, valamint hogy függetlenségről és szabadságról ne csak elméletben beszélgethessünk. Úgyhogy remélem, hogy eszébe fog jutni a kedves olvasónak, amikor a politikai korrupció miatt bosszankodik, hogy ezt milyen úton indukáljuk mi magunk is, és megpróbálja majd elkerülni ezt a jövőben; eszébe fog jutni, mielőtt betér a "Mekibe", hogy talán jobb lenne a szomszédos kis étteremben enni, ahol a tulaj áll a pult mögött, vagy amikor a TESCO-ba készül, hogy mehetne akár termelői piacra is helyette. Ha ez megtörténik, akkor meglesz az esélye, hogy előbb-utóbb egy sokkal élhetőbb világot alakítsunk ki magunk körül. Rajtunk múlik!

*Képek forrásai: i.imgur.com, 3.bp.blogspot.com, images-na.ssl-images-amazon.com

[Az alábbi cikket a blog egyik vendégszerzője, Ágoston-Papp Dorottya írta.]

Főzőversenyek (akár 7-14 éves gyerekeknek), (gyermek-) szépségversenyek, (tizenéves) youtubesztárok, hírnév és csillogás, a másik oldalon meg problémás önbecsülés, kisebbrendűségi komplexus, termékké alacsonyított testek és lelkek. Avagy mi is a bajom a sztársággal.

Mi sem természetesebb, mint, hogy mind vágyunk arra, hogy elismerjenek bennünket, szeretnénk egy kicsit jobbak lenni másoknál, hogy a királyfi majd - hiába van két szépséges nővérünk – minket, a legkisebb, de legtisztább szívű királykisasszonyt válasszon vagy épp fordítva, mind szeretnénk az a legkisebb királyfi lenni, aki bátyjait felülmúlva elnyeri a világszép királykisasszony kezét. Régen, mikor az emberek még kisközösségekben éltek, jobban meg is volt a lehetőségük, hogy valamiben úgy lehessenek a „legjobbak”, hogy ennek mások nem látják kárát. Egy közösségben volt egy „legjobb” vadász, egy „legjobb” fafaragó, egy „legjobb” szűcs vagy ács, egy „legjobb” varrónő, egy, aki a „legszebben” énekelt, egy, aki a „legfinomabb” kelt tésztát készítette, stb. Egyikkel se lett senki világsztár, de a saját közösségében elismerték érte, és ez épp elég is volt.

Ma azonban nem közösségekben élünk, hanem egyfelől atomizálódott társadalmakban, másfelől meg egy globalizált világban. Az, hogy a társadalom, sőt, nem egyszer a családok is széthullanak egyénekre és mindenkinek minden baja „egyéni szociális probléma”, azt (is) eredményezi, hogy nincs körülöttünk egy biztonságos közeg, ami dicsér, elismer, amelyben mi lehetünk a „legszebb” hangú tagja a kórusnak, vagy a „legfinomabb” mákos bejglit sütő asszonya a közösségnek. De nemcsak, hogy a megtartó, elismerő közeg hiányzik, hanem ugyanakkor a világháló egyik nagy vívmányaként a világ bármely szegletében élő emberről megtudhatsz bármit és bárkivel összemérheted magad. Ebben sok minden a segítségedre is van. A tehetségkutató show-k, az átalakítós műsorok, a főzőversenyek, a szépségversenyek, a televíziós kvízműsorok, az erőnléti és ügyességi versenyek szintén a tv-ben, de a közösségi média is. Paradox módon ezek mind azt próbálják elhitetni veled, és valamennyire sikerül is nekik, hogy mindezt te is elérheted, ugyanakkor meggyőznek arról is, hogy te úgy se leszel olyan szép, mint Miss World Hungary vagy sose fogsz olyan jól énekelni, mint az, akiben benne van az X. Az erőnléti versenyen a pizza-futár és a hobbiból edző hivatalnok méri össze magát, miért ne sikerülhetne neked is? A szépségversenyeken átlag magyar lányok méretnek össze, miért ne lehetnél köztük te is, ha keményen dolgozol? Hiszen a tehetségkutatókban se képzett énekesek versenyeznek… kasszás hölgyek és egyetemisták épp úgy vannak köztük, mint takarítók vagy titkárnők… éppenséggel bármelyik lehetnél te is… Valahogy közben mégis arról győz meg, hogy olyan sikeres, tehetséges, ügyes, erős sose lehetsz, hiszen ők Magyarország, sőt a Világ legtehetségesebb emberei.

Az, hogy elhiteti veled, hogy Te is lehetsz világsztár, nem azért baj, mert te nem érsz annyit, mint azok, akiket felkap a show business. Érsz annyit, sőt! De az hazugság, hogy odáig juthatsz, ameddig ők. Rekordidő alatt lefutni vagy úszni 1000 métert, vagyonokat érő vállalkozást alapítani a garázsodban vagy kenterbe verni a világ összes többi énekesét csak keveseknek sikerülhet. Egyfelől azért is, mert ezek annyira extrém teljesítmények, hogy csak nagyon kevés példa van rájuk, másfelől meg sokszor egy életnyi edzés, sok ezer órányi gyakorlás van mögöttük. Ráadásul két dudás egy csárdában ritkán fér meg. A média, a közízlés fog találni valamit az egyikben vagy a másikban, ami „jobbá” teszi. Te mégis hajszolod azt, hogy, ha nem is világsztár, de legalább Magyarország vagy legalább a munkahelyed legjobb embere legyél, vagy ha még az se, hát legalább a hobbidban te legyél a legjobb. A legjobb programozó, a legjobb agysebész, a legjobb kozmetikumkészítő, a legkiválóbb kutató, a legszebben szövő nő, a legszebb kötött pulcsikészítő, a legjobb szakács… Ezeknek a hajszolása megakadályoz abban, hogy értékeld azt, aki, ami vagy. Lehet, hogy nem te vagy a Bocuse d’Or szakácsverseny győztese, de te főződ a gyerekeid számára a legjobb krumplifőzeléket, akik másét meg se eszik. Nem vagy jobb színész, mint a Hollywood csillagai, de a helyi színjátszó körben idén te hoztad a legjobb alakítást. Vagy nem. De az előadás a közös munkának hála sikeres lett és szerették a nézők. Nem te vagy a Ninja Warrior győztese, de rengeteget fejlődtél idén és egy csomót erősödtél, hála a kitartásodnak. A végtelenségig lehetne sorolni, de a lényeg úgyis az, hogy az értékeid meg vannak, csak rossz mércével méred, és ez sokszor tesz elégedetlenné és frusztrálttá, és ebben nagy szerepe van annak, hogy az extrém teljesítményeket ennyire túlértékeljük.

Nem csak a nézőkben, befogadókban okoznak komplexusokat a rájuk zúduló hamis valóságok. Maguk a sztárok is megsínylik ezt, még ha nem is vallják be maguknak. Egyfelől nekik is meg kell felelni a saját maguk diktálta divatnak, sose léphetnek ki a szerepükből, mert akkor rögtön landol is a kép valamelyik bulvár újság címlapján, születik a cikiző cikk, hogy „XY elnyűtt macinacija így meg úgy”. Nyilvánosság előtt zajlik az életük nagy része, amit nem olyan könnyű feldolgozni, mint amilyennek tűnik. Ha elrontasz valamit, azt nem csak Mari néni meg néhány pletykás vénasszony fogja megtudni a faluban vagy a lépcsőházban, hanem az egész világ. Másfelől meg ugye „minden csoda három napig tart”. Azt se könnyű feldolgozni, ha eddig kellettél, most meg már nem. Sokaknak nem is sikerül, nem kevés történetet olvasni alkoholba, drogokba, végső esetben a halálba menekülő „ejtett” sztárokról.

Azt se szabad elfelejtenünk, hogy nem véletlenül alakult ki a „show business” kifejezés. Ez egy üzlet. Vagyis a legkevésbé szól tehetségek felkutatásáról és csak másodsorban a szórakoztatásról. Amiről valójában szól az a pénz, a pénz, a pénz. Nem te kellesz, nem az ember kell, de még csak nem is a tehetsége. Az kell, hogy el lehessen őt adni. Kevesen tudják, hogy a tehetségkutatók nyertesei nem csak azt a szépnek tűnő summát kapják meg a fináléban, hanem a színfalak mögött bizony komoly szerződéseket is aláíratnak velük, amely nem egyszer megfosztja őket művészi szabadságuktól, végső soron egy termékké alacsonyítja őket. A „showman”, a műsor tulajdonosa ott és akkor villoghat velük, ahol, és amikor csak szeretne, mert – a szerződés értelmében – a sztárnak ugrania, szerepelnie kell, pénzt kell hoznia a konyhára. Az ember teste és lelke egyaránt puszta árucikké alacsonyodik, ami ideig-óráig, míg eladható, kell, aztán meg, akár a megkopott, kicsorbult játékokat a gyerekek, sarokba hajítják.

Ennek, azon túl, hogy az embert megalázza, egyéb hátránya is van. Amikor sztárolunk bizonyos embereket, megnézzük őket a tévében, ugrálunk a dedikáláson az első sorban, stb., akkor vagy az ő vagy az őket menedzselő üzletember zsebébe toljuk keményen az összegeket. Amellett, hogy a milliárdos vagyonuk, luxus életük szúrja a szemünket, és keserűen igazságtalannak érezzük az anyagai javakban való bővelkedésüket, ezzel ennél sokkal nagyobb károkat is okozunk. A pénz, a tőke, ezen és a vásárlásainkon, fogyasztásainkon keresztül néhány ember kezébe áramlik, ott „koncentrálódik”. 2017-re a The Guardian felmérése szerint a világon 8 (azaz nyolc!) embernek volt akkora vagyona, mint a világ szegényebbik felének.* A pénz nem független sem a gazdasági, sem a politikai hatalomtól, nagy nyomást lehet gyakorolni vele a különböző vezetőkre. Így, végső soron saját magunkat fosztjuk meg attól, hogy a szavunk, szavazatunk ugyanannyit érjen, mint egy milliomos vagy milliárdos üzletemberé.

Azt, hogy a műsoroknak valójában nem az egyéniség, a tehetség a fontos, talán a legjobban azok a sablon forgatókönyvek példázzák, amiket egy figyelmes néző könnyűszerrel észrevehet maga is. Minden show-ban kell, hogy legyen egy szürke kisegérnek tűnő lány, akiből aztán a fináléra magabiztos, gyönyörű felnőtt nőt varázsolnak. Kötelező elem a nyominak látszó fazon is, akiből előtört a vagánycsávó, mikor énekelni kezd, épp úgy, ahogy a menő, lezser srác is, aki aztán meghatóan érzelmes számba kezd, a nézőtéren pedig szem nem marad szárazon. Kell, hogy legyen gyermekeit egyedül nevelő anyuka, akinek a lurkók szurkolnak a backstage-ben, kell, hogy legyen nagyon fiatal és nagyon idős is a kiválasztottak között, meg persze egy fiú és egy lány, akik potenciálisan, legalább a műsor néhány hetére, szerelembe eshetnek.

Nem hiszem, hogy felnőttekből sztárt csinálni megengedhető dolog lenne, de még nagyobb bűnnek tartom, amikor gyerekeket változtatnak azzá. Egyrészt azt gondolom, hogy a gyermeki pszichének még nehezebb feldolgozni azt, hogy „egyik nap még Józsika voltam a negyedik bé-ből, ma meg már Kovács Józsi mini sztárséf vagyok”. Másodszor, de nem másodsorban nagyon komoly személyiségtorzító hatása lehet annak, hogy egy gyerekből kicsi felnőttet csinálunk, elvárjuk tőle, hogy felnőttnek nézzen ki, felnőtt módjára viselkedjen, akit ráadásul egy fél ország imád, mert annyira irtó cuki a félig szemére csúszott kuktasapkában. Egy 7-14 éves gyereknek nem a kifutón, a tévében vagy az újságok címlapján a helye. És nem azért, mert én olyan maradi vagyok, hanem azért, mert nem fog átmenni egy csomó fontos fejlődési fázison, nem fog tudni megbirkózni a rengeteg ráirányuló figyelemmel, nem fogja tudni kezelni a helyzetet, hogy egyik nap még több ezer szempár szegeződött rá, másnap meg kiesett a vetélkedőből és már a kutya se ismeri fel.

Most persze ezt a cikket leginkább a tévés műsorokra hegyeztem ki, de ugyanez a folyamat zajlik le akkor, amikor egy (tizenéves) youtubert vagy bloggert konferenciákra, előadásokra, fesztiválokra hívunk és interjúztatunk látástól vakulásig. Ugyanúgy sztárt, kiválóságot csinálunk belőle, ami mind az őt nézőkben, olvasókban, hallgatókban, mind benne komplexusokat, feszültséget, elégedetlenséget szül. Nem a tehetség, a szakértelem elismerése ellen szeretnék beszélni, nem arról szeretnék bárkit lebeszélni, hogy arra érdemes embereket olvasson, tanuljon tőlük. Sőt, erre mindenkit bíztatnék is, de ne a miatt tegyünk, vagy ne tegyünk, higgyünk, vagy ne higgyünk valamit, mert XY azt mondta, hanem mert megmagyarázta, alátámasztotta a mondanivalóját. Ne emeljük piedesztálra azokat, akik értenek valamihez. Hallgassuk meg őket, tanuljunk tőlük, de ne csináljunk úgy, mintha ők lennének „az igazság” kinyilatkoztatói, az egyetlen követendő példa. Maradjanak meg bölcs, meghallgatásra érdemes embernek és ne többnek.

A legnagyobb problémám a sztársággal talán mégsem a korábban említettek, hanem az, hogy egyszerűen hamis értékeket képvisel. Egyrészt, aki sztár, az általában vagy valami olyat tud jobban, vagy annyira tudja jobban azt a valamit, hogy annak egyébként semmi jelentősége az élet szempontjából. Másrészt, a sztárság a gazdagságot, a luxust, a fényűzést isteníti, ami mind környezetvédelmi, mind etikai szempontból megkérdőjelezhető, de a gyakorlat azt is mutatja, hogy semmivel sem teszi boldogabbá az embert, mint egy szerető légkörű család, egy hivatásként megélt munka vagy egy összeszokott baráti társaság. Harmadszor, és talán ez a legfontosabb, az extrémitás, a csillogás és a luxus mellett eltörpülnek olyan értékek, mint a gondoskodás, a biztonság, a szeretet, a kitartás, az egyszerűség, a természetes szépség, az otthon, a család, a természet… és még sokáig sorolhatnánk.

Van ennek a témának még egy, elég hétköznapi vonulata is. Az, hogy mi magunk is gyakran csinálunk egymásból „sztárt”. Kinek nem ismerős az agyon dicsért eminens diák, akivel mind a tanárok, mind a szülők előszeretettel példálóznak, dicsekednek? Vagy a szomszéd gyereke, aki olyan fantasztikusan hegedül? Vagy az az ismerős, akinél nincs műveltebb sose a társaságban és ezzel mindig fel is vág (és mindig van is, aki értékeli…)? Mi is „mini sztárokat” csinálunk a gyerekeinkből, valamelyik jó fej tanárból a suliban, abból az oktatási rendszerből, amiben mi hiszünk, a plébánosunkból, aki jól prédikál, a haverunkból, aki szuperül gitározik, a sokdiplomás ismerősből… Nem sorolom tovább. Ne tegyük! Pont ugyanúgy kisebbrendűségi érzéseket, önbizalomhiányt, torzult önképet (mindkét félben!), irreális elvárásokat gerjesztünk, mint a „nagy” sztárok. Ismerjük el egymást, de teremtsünk biztonságos közeget, ahol mindenki elégnek érezheti magát.

*https://www.theguardian.com/global-development/2017/jan/16/worlds-eight-richest-people-have-same-wealth-as-poorest-50

Régről ismerni egy óvoda vezetőjét, aki segít, hogy a gyerekemet felvegyék akkor is, ha a szabályok szerint az nem lenne lehetséges? Vagy fordítva: egy óvoda vezetőjeként segíteni a régi jó ismerősnek, hogy a gyermekét felvegyék hozzánk? Megjavíttatni az ismerős szakival a mosógépet és nem kérni számlát, mert úgy mindenki "jobban jár"? Vagy a másik oldalról szakiként nem adni számlát, hogy "olcsóbban" kihozzuk a dolgot. Jegyet szerezni egy teltházas koncertre azáltal, hogy ismerem a szervezőket? Jó álláshoz juttatni egy barátomat a kapcsolataim révén? Tanárként magánórákat adni számla nélkül?

Ezek és ehhez hasonló esetek nap-mint-nap megtörténnek, általában nem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget. Tudjuk, hogy nem teljesen szabályos eljárások, de többet jelent számunkra az, hogy segítsünk valakinek, akit kedvelünk, szeretünk, akivel jóban vagyunk: egy barátnak, közeli ismerősnek, családtagnak vagy közeli rokonnak (és persze saját magunknak).

De akármennyire is természetesnek gondoljuk a fentieket, felmerül a kérdés, hogy vajon nem ugyanezen szociális mechanizmus révén alakulnak-e ki olyan jelenségek, amiket viszont már nem tartunk olyan természetesnek, sőt, erősen sérelmezünk, vagy éppenséggel elítélünk. Például gondolhatunk itt a politikában általánosan tapasztalható korrupcióra, sikkasztásra és egyéb, lopásnak minősülő dolgokra. Éljük bele magunkat egy pillanatra a politikai elit egyik tagjának a helyzetébe. Vannak komoly médiacégekkel rendelkező ismerőseink. Az egyik szívességből médiafelületeket biztosít számunkra (a párt számára, amelynek országgyűlési képviselőjelöltjei vagyunk) kedvező áron mondjuk a választások idején. Cserébe, miután a sikeres kampánynak (is) köszönhetően bekerültünk a parlamentbe, az adótörvényekben hagyunk néhány kiskaput, amelyet kihasználva a támogató médiacég elkerülhet pár 10 vagy 100 millió forint adóbefizetést.

Helyezkedjünk most vissza eredeti szerepünkbe (vagyis nem vagyunk többé magas rangú politikusok, csupán egyszerű állampolgárok). Később fény derül a fenti esetre, olvassuk az újságban, hogy egy politikus (akit akár mi is megszavaztunk), hogyan enged a gazdasági lobbinak, hogyan szolgál ki gazdasági érdekcsoportokat a szabályozások, törvények megfelelő alakításával, becsapva ezzel az embereket, és megrövidítve az államkasszát. Felháborodunk, szitkozódunk, káromkodunk. De álljunk meg egy pillanatra, és próbáljuk meg lehetőleg objektíven összehasonlítani a korábban semmiségnek értékelt mindennapi cselekedeteket ezzel a felháborító politikai üggyel az "elkövető" egyén szempontjából.

Törvényesség szempontjából nézve, ahogy a példának vett politikai ügy, úgy a fenti, mindennapos esetek egy része is törvény-, vagy legalábbis szabálysértő. Szakiként vagy magántanárként számlaadás nélkül dolgozni adóelkerülés, a törvény bünteti (ha fény derül rá). A törvényszegés/szabálysértés súlyosságát illetően tehetünk különbséget, de azért óva intenék mindenkit attól, hogy ennek okán most hirtelen megnyugodjon, hogy a saját "súlytalan" törvénysértései/szabályszegései semmiségek a politikusok "súlyos" eseteivel szemben. Ugyanis egyáltalán nem egyértelmű, hogy ez a különbség nem csupán a lehetőségek különbözőségéből és/vagy az "ügyességbéli" eltérésekből fakadnak. Magyarán szólva egyáltalán nem tartom biztosnak, hogy aki a kapcsolatai révén állásba juttatja egy ismerősét, az nagyobb lehetőségekkel a kezében nem juttatna vezető gazdasági vagy politikai pozícióba ugyanígy valamely hozzátartozóját vagy barátját, illetve aki "kisemberként", vállalkozóként számlaadás nélkül dolgozik, az nem élne a lehetőséggel, hogy "ügyesen" némi pályázati pénzhez juttassa egy kedves ismerősét, vagy saját magát. Ezt persze nem tudjuk biztosan megmondani, hogy mi történne. Mindenesetre én azt a vicces mondást, hogy "A korrupció az, amiből engem kihagynak." csak félig tartom viccnek.

Megvizsgálhatjuk ezeket az eseteket a szerint is, hogy attól függetlenül, hogy törvénytelenek, vagy sem, okoznak-e kárt bárkinek. A politikai példánál egyértelmű, hogy egyrészt a demokratikus működés korrumpálásáról, másrészt az államkassza csorbításával a közszolgáltatások működtetésére, a társadalom és a "közjó" érdekében elköltendő anyagi forrásokat csökkentéséről van szó. Ez nyilván mások (a társadalom nagy részének) kárára történik. Viszont a "mindennapos" tettek esetében sincs ez alapvetően másként. Például az óvodába való bejuttatással valaki mástól vesszük el a helyet, aki esetleg szabályosan került volna be. A számlaadás mellőzéséből származó adóelkerüléssel is az a pénz lesz kevesebb, amit a "közjó" érdekében lehetne/kellene elkölteni. (Az ettől függetleníthető kérdés, hogy az "állam" hogy bánik a rábízott pénzzel, vagyis valóban a közjó érdekében költi-e el. Ha nem tartjuk bűnnek a kis adóelkerülést, mondván, hogy úgysem érdemes adózni, hiszen az állam rosszul költi el azt a pénzt, akkor ilyen alapon a nagy adócsalásokat sem ítélhetjük el.) Szóval itt megintcsak a rossz mértéke (mekkora kárt okozunk és hány embernek) lehet különbség, ami a fent már leírtak miatt itt sem egyértelmű, hogy nem csupán a lehetőségek különbségéből fakad.

Viszont most félretéve az előzőeket, vizsgáljuk meg ezeket a jelenségeket egy teljesen más nézőpontból: az evolúció oldaláról, az emberben lévő, "belénk kódolt" tulajdonságok, jellemvonások, hajlamok alapján. Az ember, történetének döntő részében kis közösségekben élt, vagyis a szociális közegét legfeljebb néhány száz embertársa jelentette. A feladatmegosztás, az együttműködés, az egységes világnézettel rendelkező koherens közösség evolúciós előnyként hozzájárult sikeres fennmaradásához. Érzelmi, gondolkodásbéli, viselkedési hajlamaink ezekhez a körülményekhez, ehhez a közeghez idomultak a sok 10.000 év alatt, és ezt természetesen az elmúlt párezer év (amióta erősen hierarchizált, sok millió embert magában foglaló társadalmakba szerveződünk) sem írta felül. Sokkal inkább arra vagyunk tehát "behuzalozva", hogy a közeli, személyes ismerőseinkkel alakítsunk ki együttműködést, velük működik természetes módon az oda-vissza segítségnyújtás. A társadalmi szinten való gondolkodás kétség kívül lehetséges, ahogy a hosszú távú is, képesek vagyunk rá, de ne csodálkozzunk azon, hogy "ösztönösen", automatikusan nem ez jön belőlünk. Nem ez jön belőlünk akkor sem, ha tanárok, akkor sem, ha szakmunkások, és akkor sem, ha politikusok vagyunk. És tulajdonképpen részben ennek a megnyilvánulásait láthatjuk a fenti példákban, különböző szinteken. Csányi Vilmos, az "Íme, az ember" című könyvében adja például a politikai korrupció jelenségének humánetológiai nézőpontból való elemzését.

A fenti érveléssel sem azt nem akarom mondani, hogy mind mennyire "bűnösek" vagyunk, sem azt, hogy pl. a politikai korrupció felszámolása reménytelen vállakozás. Viszont azt szeretném vele elérni, hogy gondolkozzunk el azon, hogy mennyiben különböznek a saját cselekedeteink azokétól, akiket élesen bírálunk, és sokszor a dolgok "elrontójának" tartunk, továbbá, hogy "számoljunk" az ember evolúciós örökségével, a hajlamainkkal, érzelmi és gondolati alapbeállítottságunkkal és az ezekből fakadó korlátainkkal, annak érdekében, hogy reális, működőképes megoldásokat tudjunk kitalálni társadalmi, gazdasági és ökológiai problémákra, és ne csodákat várjunk. Konkrétabb javaslataim között pl. az alábbiak szerepelnek:

• ne tegyünk olyat a saját életünkben, amit más (kisebb vagy nagyobb) volumenben másoktól nem fogadunk el
  a szeretteink, barátaink, hozzátartozóink támogatása és segítése ne abban nyilvánuljon meg, hogy a szabályok kijátszásával valamiféle előnyt kovácsolunk a számukra, hanem próbáljuk ezt úgy tenni, hogy az összhangban álljon a nagyobb "közösségünk", a városunk lakóinak, hazánk állampolgárainak, vagy akár a teljes emberiségnek az érdekeivel
• ha emberekre bízunk fontos döntéseket, akkor az lehetőleg ne egyetlen, vagy néhány ember legyen, sokkal inkább egy csoport, valamint követeljük meg a teljes átláthatóságot, hogy ne egyszemélyes döntések szülessenek, amiknél nagyobb a valószínűsége a fent említett hajlamaink kifejeződésének, hanem a kölcsönös ellenőrzésen alapuló demokratikus, vagy akár konszenzusos döntések
• a hatalmat minél inkább próbáljuk elosztani, sose adjunk túl nagy hatalmat egy szűk csoport kezébe

*Képek forrásai: ak5.picdn.net, med.stanford.edu

Egyre inkább úgy gondolom, hogy a globálissá vált ökológiai, gazdasági, társadalmi problémáink valahol mind a kulturális meggyőződéseinkben gyökereznek, amelyek olyan mélyen beleivódtak a világhoz való hozzáállásunkba, hogy észre sem vesszük, hogy nem magától értetődően igazak, és tulajdonképpen átszövik gondolatvilágunkat, meghatározzák annak irányultságát, és kihatnak szinte minden cselekedetünkre. Ennélfogva meggyőződésem, hogy ezek megkérdőjelezése és tudatos felülbírálása nélkül csak a felszínt kapargatjuk a problémáink okainak feltárása és a megoldási kísérletek terén.

Az egyik ilyen kulturális meggyőződés a "nyugati" világban (így Magyarországon is) a "messiásvárás". Egy keresztény alapokon szerveződött kultúrában ez nem is tűnik különösebben furcsa dolognak, viszont azzal, hogy több mint 2000 évvel a kereszténység születés után, és nem vallási körökben is mennyire áthatja ez a gondolkodásunkat, és hogy ennek milyen súlyos következményei vannak, szerintem kevesen vannak tisztában.

Mit jelent messiást várni?

Azt jelenti, hogy várunk valakit, aki kívülről jön, megvált minket a bűneinktől, jóvá teszi azt, amit elrontottunk, megoldja a problémáinkat, és így mindenkinek lehetősége lesz üdvözülni, ehhez pedig elég csupán a megváltót követnie. Két fontos kulcsszó van az előző mondatban: a KÍVÜLRŐL és a KÖVETNI. Némileg leegyszerűsítve a dolgot arról a meggyőződésről van szó tehát, hogy mi nem vagyunk képesek magunk megoldani a problémáinkat, sőt, talán nem is a mi feladatunk mindez, hanem mindenképpen kívülről fog érkezni a segítség, egy nálunk bölcsebb létezőtől, aki irányt mutat nekünk. Nem nekünk kell átlátni, megérteni a világ működését, a folyamatokat, jelenségeket, a problémák okait, nem nekünk kell megtalálni a megoldásokat, hanem majd lesz valaki, aki ezt megteszi helyettünk, és nekünk csupán követnünk kell majd őt. Így megfogalmazva hülyén hangzik, igaz? Pedig számos esetben megnyilvánul, hogy valahol mélyen így gondolkozunk.

Az a "csodálatos" tehát ebben a kulturális meggyőződésben, hogy észrevétlenül továbböröklődve, a vallástól eltávolodott, nem hívő emberek fejében is tovább él, és rengeteg helyzetben manifesztálódik. Manifesztálódik akkor, amikor okos tudósoktól várjuk a megoldást a környezeti problémákra, akik majd kitalálnak helyettünk mindenféle szuper technológiákat, amelyek segítségével megmentjük a kihaló félben lévő fajokat, megállítjuk a globális felmelegedést, megtisztítjuk a levegőt, a talajt és a vizeket, stb. Megnyilvánul akkor, amikor a társadalmi és gazdasági problémák megoldására kemény kezű, erőt sugárzó, határozott kiállású vezetőket, politikusokat várunk (és választunk meg), akik pontosan megnevezik, hogy kiket okolhatunk (mert hát nyilván nem magunkat!) a problémákért, és hogyan kell harcolni ellenük. De megnyilvánul akkor is, amikor örülünk annak, hogy Leonardo DiCaprio felszólal a környezetvédelem fontossága mellett, megnyugodván, hogy akkor jó kezekben van az ügy. És még sorolhatnám tovább a példákat.

Nem tudom, érzékelhető-e, hogy a fenti hozzáállás mennyire kényelmes? Nagyon is az, hiszen így tekintve a dolgokat egyrészt saját magamat sokkal kevésbé kell okolnom bármi negatív folyamatért, ami a világban végbemegy, másrészt nem is kell igazán gondolkoznom, hogy hogyan működnek a dolgok, miről szólnak a problémák, hiszen alapvetően nem az én feladatom megoldani őket, valaki majd megteszi ezt helyettem, harmadrészt csupán rá kell bízni valakire az elrontott dolgok helyrehozását, nekem csak követni kell őt, és akkor az én boldogságom és lelki nyugalmam is biztosított. Nincs ennél jobb választás, ha minél gyorsabban és minél kevesebb erőfeszítéssel meg szeretnénk nyugtatni háborgó lelkünket.

De mit lehetne e helyett csinálni?

Nem csak, hogy lehet, hanem kell is valami mást csinálnunk, különben esélytelenek vagyunk a globálissá nőtt problémáink megoldása terén. Ugyanis a megváltó, akárhogy és akármeddig várjuk, úgy néz ki nem jön el, vagy legalábbis nem teljesíti kellőképpen a feladatát, mert a problémáink csak súlyosbodnak és súlyosbodnak. Ha ezt elfogadjuk, ami nyilván nem lesz könnyű, hiszen rövid távon kizökkenünk a relatíve stabil lelki állapotunkból, amit a messiásvárás biztosított számunkra, akkor a következő lépéseken kell végigmennünk, hogy közelebb kerüljünk bármiféle valódi megoldáshoz:

• be kell látnunk, hogy az, hogy mi történik ezen a Föld nevű bolygón az ökoszisztémával, milyen gazdaságot építünk és milyenek a társadalmaink, főleg és nagyrészt rajtunk, embereken múlik
• be kell látnunk, hogy minden környezeti, gazdasági és társadalmi problémát mi okozunk, így csak mi tudjuk megoldani őket, rajtunk kívül álló segítség pedig nincs
• komolyan rá kell vegyük magunkat, hogy rendesen megértsük a folyamatokat, és változtassunk azokon a dolgokon az életvitelünkben, amelyek a problémákat generálják

Utolsó megbotránkoztató gondolatom mára pedig a következő: nem lenne-e sokkal méltóbb az EMBER-hez, ha a helyett, hogy széttárja a kezét, és bambán bámul, hogy ő nem tehet semmit, vagy összeteszi a kezét és áhítatosan néz az ég felé, inkább felgyűrné az ingujjat, és felvállalná az előbb leírt alternatívát, még ha rövid távon okoz is ez némi lelki kényelmetlenséget?

*Kép forrása: wp.production.patheos.com