Régről ismerni egy óvoda vezetőjét, aki segít, hogy a gyerekemet felvegyék akkor is, ha a szabályok szerint az nem lenne lehetséges? Vagy fordítva: egy óvoda vezetőjeként segíteni a régi jó ismerősnek, hogy a gyermekét felvegyék hozzánk? Megjavíttatni az ismerős szakival a mosógépet és nem kérni számlát, mert úgy mindenki "jobban jár"? Vagy a másik oldalról szakiként nem adni számlát, hogy "olcsóbban" kihozzuk a dolgot. Jegyet szerezni egy teltházas koncertre azáltal, hogy ismerem a szervezőket? Jó álláshoz juttatni egy barátomat a kapcsolataim révén? Tanárként magánórákat adni számla nélkül?

Ezek és ehhez hasonló esetek nap-mint-nap megtörténnek, általában nem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget. Tudjuk, hogy nem teljesen szabályos eljárások, de többet jelent számunkra az, hogy segítsünk valakinek, akit kedvelünk, szeretünk, akivel jóban vagyunk: egy barátnak, közeli ismerősnek, családtagnak vagy közeli rokonnak (és persze saját magunknak).

De akármennyire is természetesnek gondoljuk a fentieket, felmerül a kérdés, hogy vajon nem ugyanezen szociális mechanizmus révén alakulnak-e ki olyan jelenségek, amiket viszont már nem tartunk olyan természetesnek, sőt, erősen sérelmezünk, vagy éppenséggel elítélünk. Például gondolhatunk itt a politikában általánosan tapasztalható korrupcióra, sikkasztásra és egyéb, lopásnak minősülő dolgokra. Éljük bele magunkat egy pillanatra a politikai elit egyik tagjának a helyzetébe. Vannak komoly médiacégekkel rendelkező ismerőseink. Az egyik szívességből médiafelületeket biztosít számunkra (a párt számára, amelynek országgyűlési képviselőjelöltjei vagyunk) kedvező áron mondjuk a választások idején. Cserébe, miután a sikeres kampánynak (is) köszönhetően bekerültünk a parlamentbe, az adótörvényekben hagyunk néhány kiskaput, amelyet kihasználva a támogató médiacég elkerülhet pár 10 vagy 100 millió forint adóbefizetést.

Helyezkedjünk most vissza eredeti szerepünkbe (vagyis nem vagyunk többé magas rangú politikusok, csupán egyszerű állampolgárok). Később fény derül a fenti esetre, olvassuk az újságban, hogy egy politikus (akit akár mi is megszavaztunk), hogyan enged a gazdasági lobbinak, hogyan szolgál ki gazdasági érdekcsoportokat a szabályozások, törvények megfelelő alakításával, becsapva ezzel az embereket, és megrövidítve az államkasszát. Felháborodunk, szitkozódunk, káromkodunk. De álljunk meg egy pillanatra, és próbáljuk meg lehetőleg objektíven összehasonlítani a korábban semmiségnek értékelt mindennapi cselekedeteket ezzel a felháborító politikai üggyel az "elkövető" egyén szempontjából.

Törvényesség szempontjából nézve, ahogy a példának vett politikai ügy, úgy a fenti, mindennapos esetek egy része is törvény-, vagy legalábbis szabálysértő. Szakiként vagy magántanárként számlaadás nélkül dolgozni adóelkerülés, a törvény bünteti (ha fény derül rá). A törvényszegés/szabálysértés súlyosságát illetően tehetünk különbséget, de azért óva intenék mindenkit attól, hogy ennek okán most hirtelen megnyugodjon, hogy a saját "súlytalan" törvénysértései/szabályszegései semmiségek a politikusok "súlyos" eseteivel szemben. Ugyanis egyáltalán nem egyértelmű, hogy ez a különbség nem csupán a lehetőségek különbözőségéből és/vagy az "ügyességbéli" eltérésekből fakadnak. Magyarán szólva egyáltalán nem tartom biztosnak, hogy aki a kapcsolatai révén állásba juttatja egy ismerősét, az nagyobb lehetőségekkel a kezében nem juttatna vezető gazdasági vagy politikai pozícióba ugyanígy valamely hozzátartozóját vagy barátját, illetve aki "kisemberként", vállalkozóként számlaadás nélkül dolgozik, az nem élne a lehetőséggel, hogy "ügyesen" némi pályázati pénzhez juttassa egy kedves ismerősét, vagy saját magát. Ezt persze nem tudjuk biztosan megmondani, hogy mi történne. Mindenesetre én azt a vicces mondást, hogy "A korrupció az, amiből engem kihagynak." csak félig tartom viccnek.

Megvizsgálhatjuk ezeket az eseteket a szerint is, hogy attól függetlenül, hogy törvénytelenek, vagy sem, okoznak-e kárt bárkinek. A politikai példánál egyértelmű, hogy egyrészt a demokratikus működés korrumpálásáról, másrészt az államkassza csorbításával a közszolgáltatások működtetésére, a társadalom és a "közjó" érdekében elköltendő anyagi forrásokat csökkentéséről van szó. Ez nyilván mások (a társadalom nagy részének) kárára történik. Viszont a "mindennapos" tettek esetében sincs ez alapvetően másként. Például az óvodába való bejuttatással valaki mástól vesszük el a helyet, aki esetleg szabályosan került volna be. A számlaadás mellőzéséből származó adóelkerüléssel is az a pénz lesz kevesebb, amit a "közjó" érdekében lehetne/kellene elkölteni. (Az ettől függetleníthető kérdés, hogy az "állam" hogy bánik a rábízott pénzzel, vagyis valóban a közjó érdekében költi-e el. Ha nem tartjuk bűnnek a kis adóelkerülést, mondván, hogy úgysem érdemes adózni, hiszen az állam rosszul költi el azt a pénzt, akkor ilyen alapon a nagy adócsalásokat sem ítélhetjük el.) Szóval itt megintcsak a rossz mértéke (mekkora kárt okozunk és hány embernek) lehet különbség, ami a fent már leírtak miatt itt sem egyértelmű, hogy nem csupán a lehetőségek különbségéből fakad.

Viszont most félretéve az előzőeket, vizsgáljuk meg ezeket a jelenségeket egy teljesen más nézőpontból: az evolúció oldaláról, az emberben lévő, "belénk kódolt" tulajdonságok, jellemvonások, hajlamok alapján. Az ember, történetének döntő részében kis közösségekben élt, vagyis a szociális közegét legfeljebb néhány száz embertársa jelentette. A feladatmegosztás, az együttműködés, az egységes világnézettel rendelkező koherens közösség evolúciós előnyként hozzájárult sikeres fennmaradásához. Érzelmi, gondolkodásbéli, viselkedési hajlamaink ezekhez a körülményekhez, ehhez a közeghez idomultak a sok 10.000 év alatt, és ezt természetesen az elmúlt párezer év (amióta erősen hierarchizált, sok millió embert magában foglaló társadalmakba szerveződünk) sem írta felül. Sokkal inkább arra vagyunk tehát "behuzalozva", hogy a közeli, személyes ismerőseinkkel alakítsunk ki együttműködést, velük működik természetes módon az oda-vissza segítségnyújtás. A társadalmi szinten való gondolkodás kétség kívül lehetséges, ahogy a hosszú távú is, képesek vagyunk rá, de ne csodálkozzunk azon, hogy "ösztönösen", automatikusan nem ez jön belőlünk. Nem ez jön belőlünk akkor sem, ha tanárok, akkor sem, ha szakmunkások, és akkor sem, ha politikusok vagyunk. És tulajdonképpen részben ennek a megnyilvánulásait láthatjuk a fenti példákban, különböző szinteken. Csányi Vilmos, az "Íme, az ember" című könyvében adja például a politikai korrupció jelenségének humánetológiai nézőpontból való elemzését.

A fenti érveléssel sem azt nem akarom mondani, hogy mind mennyire "bűnösek" vagyunk, sem azt, hogy pl. a politikai korrupció felszámolása reménytelen vállakozás. Viszont azt szeretném vele elérni, hogy gondolkozzunk el azon, hogy mennyiben különböznek a saját cselekedeteink azokétól, akiket élesen bírálunk, és sokszor a dolgok "elrontójának" tartunk, továbbá, hogy "számoljunk" az ember evolúciós örökségével, a hajlamainkkal, érzelmi és gondolati alapbeállítottságunkkal és az ezekből fakadó korlátainkkal, annak érdekében, hogy reális, működőképes megoldásokat tudjunk kitalálni társadalmi, gazdasági és ökológiai problémákra, és ne csodákat várjunk. Konkrétabb javaslataim között pl. az alábbiak szerepelnek:

• ne tegyünk olyat a saját életünkben, amit más (kisebb vagy nagyobb) volumenben másoktól nem fogadunk el
  a szeretteink, barátaink, hozzátartozóink támogatása és segítése ne abban nyilvánuljon meg, hogy a szabályok kijátszásával valamiféle előnyt kovácsolunk a számukra, hanem próbáljuk ezt úgy tenni, hogy az összhangban álljon a nagyobb "közösségünk", a városunk lakóinak, hazánk állampolgárainak, vagy akár a teljes emberiségnek az érdekeivel
• ha emberekre bízunk fontos döntéseket, akkor az lehetőleg ne egyetlen, vagy néhány ember legyen, sokkal inkább egy csoport, valamint követeljük meg a teljes átláthatóságot, hogy ne egyszemélyes döntések szülessenek, amiknél nagyobb a valószínűsége a fent említett hajlamaink kifejeződésének, hanem a kölcsönös ellenőrzésen alapuló demokratikus, vagy akár konszenzusos döntések
• a hatalmat minél inkább próbáljuk elosztani, sose adjunk túl nagy hatalmat egy szűk csoport kezébe

*Képek forrásai: ak5.picdn.net, med.stanford.edu