[Az alábbi cikket a blog egyik vendégszerzője, Ágoston-Papp Dorottya írta.]
Főzőversenyek (akár 7-14 éves gyerekeknek), (gyermek-) szépségversenyek, (tizenéves) youtubesztárok, hírnév és csillogás, a másik oldalon meg problémás önbecsülés, kisebbrendűségi komplexus, termékké alacsonyított testek és lelkek. Avagy mi is a bajom a sztársággal.
Mi sem természetesebb, mint, hogy mind vágyunk arra, hogy elismerjenek bennünket, szeretnénk egy kicsit jobbak lenni másoknál, hogy a királyfi majd - hiába van két szépséges nővérünk – minket, a legkisebb, de legtisztább szívű királykisasszonyt válasszon vagy épp fordítva, mind szeretnénk az a legkisebb királyfi lenni, aki bátyjait felülmúlva elnyeri a világszép királykisasszony kezét. Régen, mikor az emberek még kisközösségekben éltek, jobban meg is volt a lehetőségük, hogy valamiben úgy lehessenek a „legjobbak”, hogy ennek mások nem látják kárát. Egy közösségben volt egy „legjobb” vadász, egy „legjobb” fafaragó, egy „legjobb” szűcs vagy ács, egy „legjobb” varrónő, egy, aki a „legszebben” énekelt, egy, aki a „legfinomabb” kelt tésztát készítette, stb. Egyikkel se lett senki világsztár, de a saját közösségében elismerték érte, és ez épp elég is volt.
Ma azonban nem közösségekben élünk, hanem egyfelől atomizálódott társadalmakban, másfelől meg egy globalizált világban. Az, hogy a társadalom, sőt, nem egyszer a családok is széthullanak egyénekre és mindenkinek minden baja „egyéni szociális probléma”, azt (is) eredményezi, hogy nincs körülöttünk egy biztonságos közeg, ami dicsér, elismer, amelyben mi lehetünk a „legszebb” hangú tagja a kórusnak, vagy a „legfinomabb” mákos bejglit sütő asszonya a közösségnek. De nemcsak, hogy a megtartó, elismerő közeg hiányzik, hanem ugyanakkor a világháló egyik nagy vívmányaként a világ bármely szegletében élő emberről megtudhatsz bármit és bárkivel összemérheted magad. Ebben sok minden a segítségedre is van. A tehetségkutató show-k, az átalakítós műsorok, a főzőversenyek, a szépségversenyek, a televíziós kvízműsorok, az erőnléti és ügyességi versenyek szintén a tv-ben, de a közösségi média is. Paradox módon ezek mind azt próbálják elhitetni veled, és valamennyire sikerül is nekik, hogy mindezt te is elérheted, ugyanakkor meggyőznek arról is, hogy te úgy se leszel olyan szép, mint Miss World Hungary vagy sose fogsz olyan jól énekelni, mint az, akiben benne van az X. Az erőnléti versenyen a pizza-futár és a hobbiból edző hivatalnok méri össze magát, miért ne sikerülhetne neked is? A szépségversenyeken átlag magyar lányok méretnek össze, miért ne lehetnél köztük te is, ha keményen dolgozol? Hiszen a tehetségkutatókban se képzett énekesek versenyeznek… kasszás hölgyek és egyetemisták épp úgy vannak köztük, mint takarítók vagy titkárnők… éppenséggel bármelyik lehetnél te is… Valahogy közben mégis arról győz meg, hogy olyan sikeres, tehetséges, ügyes, erős sose lehetsz, hiszen ők Magyarország, sőt a Világ legtehetségesebb emberei.
Az, hogy elhiteti veled, hogy Te is lehetsz világsztár, nem azért baj, mert te nem érsz annyit, mint azok, akiket felkap a show business. Érsz annyit, sőt! De az hazugság, hogy odáig juthatsz, ameddig ők. Rekordidő alatt lefutni vagy úszni 1000 métert, vagyonokat érő vállalkozást alapítani a garázsodban vagy kenterbe verni a világ összes többi énekesét csak keveseknek sikerülhet. Egyfelől azért is, mert ezek annyira extrém teljesítmények, hogy csak nagyon kevés példa van rájuk, másfelől meg sokszor egy életnyi edzés, sok ezer órányi gyakorlás van mögöttük. Ráadásul két dudás egy csárdában ritkán fér meg. A média, a közízlés fog találni valamit az egyikben vagy a másikban, ami „jobbá” teszi. Te mégis hajszolod azt, hogy, ha nem is világsztár, de legalább Magyarország vagy legalább a munkahelyed legjobb embere legyél, vagy ha még az se, hát legalább a hobbidban te legyél a legjobb. A legjobb programozó, a legjobb agysebész, a legjobb kozmetikumkészítő, a legkiválóbb kutató, a legszebben szövő nő, a legszebb kötött pulcsikészítő, a legjobb szakács… Ezeknek a hajszolása megakadályoz abban, hogy értékeld azt, aki, ami vagy. Lehet, hogy nem te vagy a Bocuse d’Or szakácsverseny győztese, de te főződ a gyerekeid számára a legjobb krumplifőzeléket, akik másét meg se eszik. Nem vagy jobb színész, mint a Hollywood csillagai, de a helyi színjátszó körben idén te hoztad a legjobb alakítást. Vagy nem. De az előadás a közös munkának hála sikeres lett és szerették a nézők. Nem te vagy a Ninja Warrior győztese, de rengeteget fejlődtél idén és egy csomót erősödtél, hála a kitartásodnak. A végtelenségig lehetne sorolni, de a lényeg úgyis az, hogy az értékeid meg vannak, csak rossz mércével méred, és ez sokszor tesz elégedetlenné és frusztrálttá, és ebben nagy szerepe van annak, hogy az extrém teljesítményeket ennyire túlértékeljük.
Nem csak a nézőkben, befogadókban okoznak komplexusokat a rájuk zúduló hamis valóságok. Maguk a sztárok is megsínylik ezt, még ha nem is vallják be maguknak. Egyfelől nekik is meg kell felelni a saját maguk diktálta divatnak, sose léphetnek ki a szerepükből, mert akkor rögtön landol is a kép valamelyik bulvár újság címlapján, születik a cikiző cikk, hogy „XY elnyűtt macinacija így meg úgy”. Nyilvánosság előtt zajlik az életük nagy része, amit nem olyan könnyű feldolgozni, mint amilyennek tűnik. Ha elrontasz valamit, azt nem csak Mari néni meg néhány pletykás vénasszony fogja megtudni a faluban vagy a lépcsőházban, hanem az egész világ. Másfelől meg ugye „minden csoda három napig tart”. Azt se könnyű feldolgozni, ha eddig kellettél, most meg már nem. Sokaknak nem is sikerül, nem kevés történetet olvasni alkoholba, drogokba, végső esetben a halálba menekülő „ejtett” sztárokról.
Azt se szabad elfelejtenünk, hogy nem véletlenül alakult ki a „show business” kifejezés. Ez egy üzlet. Vagyis a legkevésbé szól tehetségek felkutatásáról és csak másodsorban a szórakoztatásról. Amiről valójában szól az a pénz, a pénz, a pénz. Nem te kellesz, nem az ember kell, de még csak nem is a tehetsége. Az kell, hogy el lehessen őt adni. Kevesen tudják, hogy a tehetségkutatók nyertesei nem csak azt a szépnek tűnő summát kapják meg a fináléban, hanem a színfalak mögött bizony komoly szerződéseket is aláíratnak velük, amely nem egyszer megfosztja őket művészi szabadságuktól, végső soron egy termékké alacsonyítja őket. A „showman”, a műsor tulajdonosa ott és akkor villoghat velük, ahol, és amikor csak szeretne, mert – a szerződés értelmében – a sztárnak ugrania, szerepelnie kell, pénzt kell hoznia a konyhára. Az ember teste és lelke egyaránt puszta árucikké alacsonyodik, ami ideig-óráig, míg eladható, kell, aztán meg, akár a megkopott, kicsorbult játékokat a gyerekek, sarokba hajítják.
Ennek, azon túl, hogy az embert megalázza, egyéb hátránya is van. Amikor sztárolunk bizonyos embereket, megnézzük őket a tévében, ugrálunk a dedikáláson az első sorban, stb., akkor vagy az ő vagy az őket menedzselő üzletember zsebébe toljuk keményen az összegeket. Amellett, hogy a milliárdos vagyonuk, luxus életük szúrja a szemünket, és keserűen igazságtalannak érezzük az anyagai javakban való bővelkedésüket, ezzel ennél sokkal nagyobb károkat is okozunk. A pénz, a tőke, ezen és a vásárlásainkon, fogyasztásainkon keresztül néhány ember kezébe áramlik, ott „koncentrálódik”. 2017-re a The Guardian felmérése szerint a világon 8 (azaz nyolc!) embernek volt akkora vagyona, mint a világ szegényebbik felének.* A pénz nem független sem a gazdasági, sem a politikai hatalomtól, nagy nyomást lehet gyakorolni vele a különböző vezetőkre. Így, végső soron saját magunkat fosztjuk meg attól, hogy a szavunk, szavazatunk ugyanannyit érjen, mint egy milliomos vagy milliárdos üzletemberé.
Azt, hogy a műsoroknak valójában nem az egyéniség, a tehetség a fontos, talán a legjobban azok a sablon forgatókönyvek példázzák, amiket egy figyelmes néző könnyűszerrel észrevehet maga is. Minden show-ban kell, hogy legyen egy szürke kisegérnek tűnő lány, akiből aztán a fináléra magabiztos, gyönyörű felnőtt nőt varázsolnak. Kötelező elem a nyominak látszó fazon is, akiből előtört a vagánycsávó, mikor énekelni kezd, épp úgy, ahogy a menő, lezser srác is, aki aztán meghatóan érzelmes számba kezd, a nézőtéren pedig szem nem marad szárazon. Kell, hogy legyen gyermekeit egyedül nevelő anyuka, akinek a lurkók szurkolnak a backstage-ben, kell, hogy legyen nagyon fiatal és nagyon idős is a kiválasztottak között, meg persze egy fiú és egy lány, akik potenciálisan, legalább a műsor néhány hetére, szerelembe eshetnek.
Nem hiszem, hogy felnőttekből sztárt csinálni megengedhető dolog lenne, de még nagyobb bűnnek tartom, amikor gyerekeket változtatnak azzá. Egyrészt azt gondolom, hogy a gyermeki pszichének még nehezebb feldolgozni azt, hogy „egyik nap még Józsika voltam a negyedik bé-ből, ma meg már Kovács Józsi mini sztárséf vagyok”. Másodszor, de nem másodsorban nagyon komoly személyiségtorzító hatása lehet annak, hogy egy gyerekből kicsi felnőttet csinálunk, elvárjuk tőle, hogy felnőttnek nézzen ki, felnőtt módjára viselkedjen, akit ráadásul egy fél ország imád, mert annyira irtó cuki a félig szemére csúszott kuktasapkában. Egy 7-14 éves gyereknek nem a kifutón, a tévében vagy az újságok címlapján a helye. És nem azért, mert én olyan maradi vagyok, hanem azért, mert nem fog átmenni egy csomó fontos fejlődési fázison, nem fog tudni megbirkózni a rengeteg ráirányuló figyelemmel, nem fogja tudni kezelni a helyzetet, hogy egyik nap még több ezer szempár szegeződött rá, másnap meg kiesett a vetélkedőből és már a kutya se ismeri fel.
Most persze ezt a cikket leginkább a tévés műsorokra hegyeztem ki, de ugyanez a folyamat zajlik le akkor, amikor egy (tizenéves) youtubert vagy bloggert konferenciákra, előadásokra, fesztiválokra hívunk és interjúztatunk látástól vakulásig. Ugyanúgy sztárt, kiválóságot csinálunk belőle, ami mind az őt nézőkben, olvasókban, hallgatókban, mind benne komplexusokat, feszültséget, elégedetlenséget szül. Nem a tehetség, a szakértelem elismerése ellen szeretnék beszélni, nem arról szeretnék bárkit lebeszélni, hogy arra érdemes embereket olvasson, tanuljon tőlük. Sőt, erre mindenkit bíztatnék is, de ne a miatt tegyünk, vagy ne tegyünk, higgyünk, vagy ne higgyünk valamit, mert XY azt mondta, hanem mert megmagyarázta, alátámasztotta a mondanivalóját. Ne emeljük piedesztálra azokat, akik értenek valamihez. Hallgassuk meg őket, tanuljunk tőlük, de ne csináljunk úgy, mintha ők lennének „az igazság” kinyilatkoztatói, az egyetlen követendő példa. Maradjanak meg bölcs, meghallgatásra érdemes embernek és ne többnek.
A legnagyobb problémám a sztársággal talán mégsem a korábban említettek, hanem az, hogy egyszerűen hamis értékeket képvisel. Egyrészt, aki sztár, az általában vagy valami olyat tud jobban, vagy annyira tudja jobban azt a valamit, hogy annak egyébként semmi jelentősége az élet szempontjából. Másrészt, a sztárság a gazdagságot, a luxust, a fényűzést isteníti, ami mind környezetvédelmi, mind etikai szempontból megkérdőjelezhető, de a gyakorlat azt is mutatja, hogy semmivel sem teszi boldogabbá az embert, mint egy szerető légkörű család, egy hivatásként megélt munka vagy egy összeszokott baráti társaság. Harmadszor, és talán ez a legfontosabb, az extrémitás, a csillogás és a luxus mellett eltörpülnek olyan értékek, mint a gondoskodás, a biztonság, a szeretet, a kitartás, az egyszerűség, a természetes szépség, az otthon, a család, a természet… és még sokáig sorolhatnánk.
Van ennek a témának még egy, elég hétköznapi vonulata is. Az, hogy mi magunk is gyakran csinálunk egymásból „sztárt”. Kinek nem ismerős az agyon dicsért eminens diák, akivel mind a tanárok, mind a szülők előszeretettel példálóznak, dicsekednek? Vagy a szomszéd gyereke, aki olyan fantasztikusan hegedül? Vagy az az ismerős, akinél nincs műveltebb sose a társaságban és ezzel mindig fel is vág (és mindig van is, aki értékeli…)? Mi is „mini sztárokat” csinálunk a gyerekeinkből, valamelyik jó fej tanárból a suliban, abból az oktatási rendszerből, amiben mi hiszünk, a plébánosunkból, aki jól prédikál, a haverunkból, aki szuperül gitározik, a sokdiplomás ismerősből… Nem sorolom tovább. Ne tegyük! Pont ugyanúgy kisebbrendűségi érzéseket, önbizalomhiányt, torzult önképet (mindkét félben!), irreális elvárásokat gerjesztünk, mint a „nagy” sztárok. Ismerjük el egymást, de teremtsünk biztonságos közeget, ahol mindenki elégnek érezheti magát.
