A Vaiana (vagy külföldiül Moana) című mese az amerikai rajzfilmgyártás egyik legújabb terméke. A napokban megnéztem, hát írok róla pár szót.

A felszínen: szép, kalandos, elvarázsló, vicces, akciódús, HappyEnd-es. Akinek ennyi elég, az most hagyja is abba, és ne olvassa tovább ;).

Félreértés ne essék, nem az a célom, hogy szapuljak egy alkotást, hanem az, hogy rávilágítsak egy nagyon gyakori és veszélyes jelenségre, aminek a jelen rajzfilm csupán egy ("jó") példáját adja. Olyan jelenségről van szó, ami gyakoriságánál és kulturánkba való könnyed belesimulásánál fogva észrevétlenül suhan át az elménken, idegpályáinknak csupán némi kellemesen izgató érzületet okozó ingerlésével. Bármiféle érzelmi és gondolati viharosság csak akkor jelentkezik, ha szembefordulunk ezzel a könnyed szellemi áramlattal, hogy komolyabban szemügyre vegyük.

De miről is van szó? A forgatókönyvről, ami nagyjából a következő lépésekből áll: vegyünk valami (nyugati szemmel) egzotikus népet; ragadjuk meg az érdekes kultúrális külsőségeit; válogassunk néhány alkalmas szereplőt a mitológiájából; tegyük mellé a történelmének egy, a saját szájunk íze szerint értelmezett és átalakított verzióját; tartalmilag heréljük ki a kulturáját és a történelmét, csupán a felszínes elemeket meghagyva; majd az egészet öntsük le rengeteg kalanddal, látvánnyal, szentimentalizmussal; végül kerekítsünk az egészből egy jól megérdemelt HappyEnd-et. Ez körülbelül így is sikerült nekik. De akkor most menjünk kicsit mélyebbre.

A mese a polinézekről szól, ami egy gyűjtőfogalom, számos népet foglal magában. Polinézia a Csendes-óceán déli és középső részének hatalmas területein elszórtan elhelyezkedő kb. 1000 szigetből áll, amit az emberiség Délkelet-Ázsiából kiindulva csupán az elmúlt ~3200 évben vett birtokba Szamoától a Pitcairn-szigeteken át a Húsvét-szigetig.

A polinézek (érthető módon) valóban kiváló hajósok voltak fejlett navigációs ismeretekkel és képességekkel, valamint a tetoválás is megjelenik bizonyos népeinél (pl.: szamoaiak), ahogy azt a film is megmutatja. Ezekkel az elemekkel még nincs is semmi baj, a történelmi hitelesség ott kezd végérvényesen elveszni, amikor a természettel harmóniában élő, konfliktusmentes, boldogan továbbhajózó népeket mutat be a mese. A történelmi valóság ezzel szemben az, hogy a már meghódított szigetekről való továbbhajózást leginkább a túlnépesedés és az ezzel járó erőforrásszűkösség motiválta, ami nem kevés konfliktussal járt, nem is beszélve arról, hogy a szigetek egykori élővilágának jelentős része pusztulásra volt ítélve. Az egyik legismertebb példa minderre a Húsvét-sziget tragédiája, amelynek lakói végletesen felélték erőforrásaikat, történetük végén pedig, faanyag híján elmenekülni sem volt lehetőségük az eltartásukra már képtelen szigetről (az esetet részletesen tárgyalja Jared Diamond az Összeomlás c. könyvében). A híres szobrok ezért többé nem a Húsvét-sziget népének dicsőségét hirdetik, hanem a felelőtlen emberi tevékenység okozta katasztrófa szimbólumává váltak. (Megemlítendő, hogy azért jó példa is akad az erőforrások túlhasználatát időben felismerő és a húsvét-szigetihez hasonló katasztrófát elkerülni képes népre: Tikópia szigetén.)

Megjelenik a filmben egy "Földanyaszerű" istenség, aki a mitológia szerint a szigeteket alkotta, és akit az ember magára haragított azzal, hogy "ellopta a szívét", amiért a természet pusztulásnak indul, amit csak az állíthat meg, ha az említett "szívet" visszaszolgáltatják. Ennek megvalósítása érdekében azonban (sok más kaland után) legfőbb kihívásként egy pokoli lávaszörnnyel kell megküzdeniük hőseinknek, akiről végül kiderül, hogy maga az Istennő az. Én ebben a nem túl bonyolult szimbolikában a természettel cudarul bánó (és lelke mélyén ezért nagyon is frusztrált) nyugati ember bűntudatát és a jóvátétel iránti vágyát látom kifejeződni a maga módján. Az ellopott "szív" vélhetően a bűnbeesést, a természettel való harmónikus együttélés megtörését jelenti. A végkifejlet természetesen tipikus hollywood-i: hőseink mindenkivel megküzdve megmentik a világot a pusztulástól, és onnastól kezdve mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.

Lehet azt mondani erre, hogy ez végülis csak egy mese, ami miért is ne lehetne kicsit szebb, mint a valóság?
Ezzel a hozzáállással nem az a bajom, hogy ne lehetne indokolt időnként enyhíteni a néha kíméletlen valóságon, és nem naturalisztikus módon a gyerekek képébe tolni a szörnyűségeket. Ezt természetesen lehet és kell is időnként. Viszont itt nem csupán enyhítésről van szó, hanem egy totális félremagyarázásról, csúnyábban mondva hazugságról, és nem csak egyetlen mesében, hanem tipikusan a legtöbb gyerekeknek és felnőtteknek szóló tömegkultúra-termékben. Ez viszont számomra azt jelenti, hogy egész egyszerűen kulturális méretekben nem tudunk vagy nem akarunk szembenézni a valósággal, cukros sziruppal leöntünk mindent, ami kicsit is kellemetlenül érinthetne és gondolkodásra késztethetne bennünket. Tulajdonképpen kultúrális hazugságokkal mossuk át a gyerekek és felnőttek agyát nap-mint-nap, aminek meg is látszik az eredménye (illetve az eredménytelensége), ha arra gondolunk, hogy az emberiség, vagy szűkebben véve a nyugati világ (ami a globalizáció által ma már kb. mindenhol ott van), mennyire sikeres az egyre égetőbb erkölcsi, ökológiai és gazdasági válságainak a megoldásában. Semennyire, ugyanis még a probléma felismerésével is problémái vannak, inkább kellemes hazugságokkal próbálja elvonni a saját figyelmét a valóságról.

Rajtunk múlik, hogy a biztos HappyEnd-et ígérő, látvényos kalandokat, a mindent túlélő hősöket, a csöpögős szentimentalizmust választjuk-e, vagy inkább a valóságot. Minden nap meg kell hoznunk ezt a döntést saját magunk és gyermekeink nevében is!

[FB-on elindult egy beszélgetés erről a blogbejegyzésről, aminek keretében az egyik kommentelő írt olyan, általam is pozitívan értékelhető szempontokat a filmmel kapcsolatban, amelyek hozzátartoznak a teljes képhez, úgyhogy most (utólag) idemásolom őket, idézve az említett FB-kommentet:
"Nekem például kifejezetten tetszett a történet végén, hogy nem egy egyszerű gonoszt kellett legyőzni, hanem valójában az volt a "gonosz", akit meg akartak menteni. Ez több szempontból is elgondolkodtató: 
1. nem olyan egyszerű meghatározni, hogy ki/mi számít jónak és gonosznak, és nem feltétlenül az a megoldás, hogy elpusztítjuk;
2. itt a történetben az Anya Természetről volt szó, aki a rossz hozzáállás, gondatlan bánásmód miatt vált az ember ellenségévé, azaz egy másik komoly üzenetet is hordoz: a környezetvédelem az emberek érdeke, mert végső soron ők fognak pórul járni."]

*Kép forrása: media.mackoviahracky.sk