A koronavírus-válság lélektana

A jelenlegi koronavírus-járvány kapcsán többféle érzelmi reakció figyelhető meg. Az egyik természetesen a félelem a betegségtől, az aggódás a saját és szeretteink egészségéért és a frusztráció amiatt, hogy a dolgok kizökkentek a "normális" kerékvágásból, valamint a reménykedés, hogy ennek gyorsan végeszakad. Ez elég nyilvánvaló, nem kell magyarázni. A másik (ami az előbbivel gyakran együtt jár) egyfajta be nem vallott feldobódottság, ami abból fakad, hogy végre van egy olyan közös ügy, ami mindannyiunkat egyformán (vagy közel egyformán) érint, nem megoszt, hanem összeköt, és egységes gondolkodásra és cselekvésre késztet. Ez egyfajta összekovácsoló hozadéka az ilyen helyzeteknek, ugyanúgy megfigyelhető helyileg pl. a Duna magas vízállásánál Budapesten, amikor az emberek sétálnak a lezárt alsó rakpart mellett, napról-napra figyelik az aktuális vízállást, és bár "hivatalból" panaszkodnak, mégis éreznek valami vágyott közösségi élményt az egészben. Végre van közös téma, mindenki ugyanarra gondol, a gyerekek szaladgálnak a szülők körül a megváltozott környezetben (kevesebb autó, több gyalogos, közvetlen kapcsolat a folyóval) és izgatottan mesélik egymásnak, hogy tegnap még csak addig ért, ma meg már eddig, és találgatják, hogy vajon mi lesz holnap.

A harmadik féle érzelmi reakciót talán valamiféle válságvárásnak a beteljesüléseként tudom értelmezni. Csupán a vírusveszélyt tekintve túlzónak tűnik, és általánosításában indokolatlannak. Olyan emberek reakciója ez, akik egyébként tipikusan rendszerkritikus gondolkodásúak, és ebben a mostani válságban sem csupán a vírusjárvány által okozott egészségügyi, társadalmi és gazdasági nehézségeket látják, hanem az egész gazdasági-társadalmi-kulturális építmény összeomlása felé vezető útnak egy jelentős állomását. Ez a helyzet egyszersmind aggódást és pozitív érzésekkel vegyült izgalmakat is okoz bennük. Ez az aggódás viszont más, mint a följebb említett első, tipikus reakció esetében. Olyan aggódás ez, amit akkor érzünk, amikor valami elkerülhetetlen és előre látható kritikus szituáció jött el "végre", amelynek a kimenetele bizonytalan (lehet tragikus vagy végeredményben pozitív is), de eljövetele aligha volt elkerülhető. A pozitív izgalom érzése is különbözik bennük a duna-parti gyerekek fent leírt izgalmától. A pozitív töltete abból adódik, hogy ezek az emberek régóta úgy gondolják, hogy a világ (társadalmi, gazdasági, ökológiai) válságát éli, és volt számukra valami nehezen elviselhető abban, hogy mégsem változik tulajdonképpen semmi, a világ, az emberek mintha nem reagálnának erre. Továbbra is töretlenül és egyre gyorsulva haladtunk a szakadék felé vezető úton, és ehhez képest az, hogy most jött egy válság, amit nem lehet többé figyelmen kívül hagyni, az aggódás mellett némi megkönnyebbülésre és akár bizakodásra is okot adhat a számukra. Végre történik valami, végre kimozdult a világ a status quo-ból, és ebből akár valami pozitív is kisülhet (vagy legalábbis az eddigi meddő várakozásnál pozitívabb).

De ha már válság, és világvége-hangulat, akkor ne álljunk meg a koronavírus-helyzet elemezgetésénél, hanem menjünk egy kicsit tovább, az általános felé...

Variációk világvégevárásra

Az első a sokak számára jól ismert jelenség, ami általában vallási felekezetekhez, sokszor szélsőséges vallási szektákhoz kötődik. Ezek követői általában valamely vallási írott hagyományból kikövetkeztetett konkrét dátumra várják a világvége eljövetelét, valamiféle kataklizma formájában. Van, hogy figyelmeztetni, felkészíteni is próbálják (nem hívő, vagy más hiten lévő) embertársaikat a végre, de van, hogy csak saját köreikben összegyűlve várják a percet, ami eddig még sosem igazolta a várakozásokat (vagy a számolásba csúszott tehát hiba, vagy az adott vallási hagyomány nem megbízható, ezt mindenki döntse el magának). Jellemző ezekre a csoportokra, hogy egyfajta titkos tudás birtokosának gondolják magukat, gyakori a kiválasztottság-tudat a köreikben (valamilyen úton, tiszta és igaz hitüknél fogva csak ők fognak megmenekülni az örök kárhozattól), és bár következtetéseik gyakran aktuális, bárki számára érzékelhető, valós jelenségekre (is) alapulnak (pl. társadalmi válságok vagy természeti katasztrófák), azokat általában nem helyezik tudományos alapokra. Általában gyötrő kétségek nélkül hisznek a világvége várt időpontban történő eljövetelében, és paradox módon annak elmaradása legtöbbször nem eltávolítja őket korábbi elképzeléseiktől, hanem egyenesen fanatizálja. Ezt a jelenséget sokan, sok esetet tanulmányozva leírták már (2 könyv jut most eszembe, amelyekben biztosan olvastam példákat: a Rábeszélőgép és az Isten az agyban címűek).

A második azoknak a világvégevárása, akik azt gondolják (fent már írtam róluk), hogy a világunk alapvetően rossz irányba halad, és várhatóan súlyos válságok és akár összeomlás elé néz. Ez súlyos, rájuk nehezedő érzésvilágot jelent. Egyfajta világvége, vagy inkább összeomlás (ami nem egyenlő az előbbiek által várt kataklizmával) bár elméletileg elkerülhetőnek tűnik a számukra, nem érzik egyértelműen reálisnak, hogy a gyakorlatban mindez megvalósulhat. Legfeljebb valahol mélyen reménykednek benne, de alapvetően egyre elkeseredettebben keresik a kiutat a jelenlegi helyzetből. A legtöbben közülük tevékenyen keresik a megoldásokat, hajlandóak változtatni az életükön, nem hisznek abban, hogy a jelenlegi rendszert érdemes fenntartani, vagy hogy az megoldást jelenthet azokra problémákra, amelyek katasztrófa felé mutogatnak. Alapvető változásokat szeretnének, és próbálják embertársaikat is meggyőzni arról, hogy nagy a baj, és nekik is változtatniuk kellene.

A harmadik, ami kevésbé érthető, kevésbé látványos, kicsit megfoghatatlan, de létező és nem kevésbé érdekes: azoknak a világvégevárása, akik alapvetően nem tudnak és nem is akarnak másféle rendszert, más alapokon, máshogy működő világot elképzelni a jelenlegi helyett. Ők tipikusan a nyugati országok lakói, vagy a perifériás országok felsőbb rétegei, akik jóval kevésbé érzik saját bőrükön, a saját mindennapjaikban a különböző válságok hatását, mint a(z anyagilag) szegényebb rétegek. A saját éltük viszonylagos kényelme meggyőzi őket arról, hogy nagyjából minden jól van úgy, ahogy van, de ha ez nem is igaz, akkor sem lehetne másként. Erősen hisznek abban, hogy a jelenlegi rendszer az egyetlen valójában lehetséges utat jelenti, a létező rendszerek és világok legjobbikát. Jellemző rájuk a technológiai optimizmus, és az emberi világ lineáris fejlődéséről szóló ideológiába vetett hit (bár ez gyakran nem tudatosul bennük). Az ő világvégevárásuk nem kétségbeesésben, gyötrő érzésekben manifesztálódik, hanem paradox módon egyfajta büszkeségben. A válság jeleivel szembesülve bagatell érvekkel vagy felszínes poénokkal ütik el őket (egészen addig, amíg közvetlenül, saját bőrükön nem érzik azokat). Érzésvilágukat erősen áthatja az individualizmus és az "egyszer élünk, ezt az életünket kell kimaxolni" érzése. Az összeomlásról valahol mélyen érzik, hogy lehetséges, de ezt praktikus szinten sosem gondolják reálisnak. Büszkeségük abból a nyíltan be nem vallott kiválasztottság-érzésből fakad, miszerint ők az a generáció, akik a valaha volt legmodernebb, legfejlettebb korban élnek, minden elődjüknél magasabb életszínvonalon, és magasabb értelmi szinten. Szintén nem bevallottan, de titkon kellemetlenül érinti őket az a tudat, hogy jóval utánuk is élnek majd emberek a Földön, az ő haláluk után is ugyanúgy megy tovább az élet, lesz mozi, étterem, focimeccs, vidámpark, születés és halál. És paradox módon pont ez az az életérés, ami könnyen elviselhetővé és elbagatellizálhatóvá teszi még a világvége gondolatát is a számukra: ha pont az ő életükbe lesz vége a világnak, az bizonyítja, hogy különlegesek, hogy ők voltak a "csúcspont" az emberiség történetében, ők azok, akik kimaxolták a lehetőségeket (és egyben a véghezvitték a világ összeomlását is). Szóval ők is várják a világvégét, csak másképp: valahol mélyen szinte kívánatosnak érzik az előbbiek okán (csak nekik ne fájjon).

Kicsit elnagyolt a fenti kategorizálás? Meglehet. Viszont nem hiszem, hogy egyik leírt csoport jellemvonásaiban sem ismert magára a kedves olvasó legalább egy kicsit... :)

*Kép forrása: media.mnn.com