Ha tovább olvasva érteni szeretnéd ennek a bejegyzésnek a tartalmát, akkor érdemes meghallgatnod a rádióműsort, amelyben a miniszterelnök volt a meghívott vendég. Persze csak ha még nem tetted. Kétszer nem érdemes meghallgatni.
Orbán Viktor elment egy rádióba egy kellemes, baráti, ~25 perces beszélgetésre. Előre lehetett tudni, hogy semmiféle kínos kérdést nem fog kapni. A műsorvezető csupán néhányszor szólalt meg, a többi időben hagyta beszélni a miniszterelnököt, aki gyakorlatilag így szabadon kiélhette magát olyan értelemben, hogy mondhatott szinte bármit és bárhogyan, ami valamelyest kapcsolatba hozható a nem túl konkrét kérdésekkel. Túl nagy érdemi információtartalma nem volt a beszélgetésnek. Kapott viszont a hallgató rengeteg egymásnak-örülést, egymásnak-kedveskedést, mindent-megköszönést, keresztényi tisztességet és jóságot sugalló szófordulatokat és légkört, borzasztóan egyszerű, "Ki korán kel, aranyat lel" típusú bölcsességeket, lezárásként pedig egyszerűségében az iméntivel vetekvő saját konklúziót Orbán részéről: "Nem csak jól, hanem szépen is kell élni.".
Miután kb. 5 perc után kezdtem gyanítani, hogy nagyjából semmi érdemlegeset nem fogok hallani, azon kezdtem gondolkozni, hogy tulajdonképpen mire való ez az egész. Én nem azt várom, hogy egy kormányfőnek minden beszélgetése (TV-ben, rádióban) hihetetlenül tartalmas legyen, vagy hogy minden újságíró és műsorvezető lényegre tapintó, húsbavágóan fontos kérdéseket tegyen föl, érzékeny és kritikus pontokra világítson rá. Megvan a helye a könnyedebb beszélgetéseknek is. De csak akkor (!), ha vannak másmilyenek is, sőt, azok vannak többségben. Hiszen egy kormányfő nagyon sok embert érintő, és nagyon sokszor kritikus fontosságú dolgokkal foglalkozik, ez a szakma tehát többségében nem könnyed beszélgetéseket kell, hogy indukáljon. Egy miniszterelnöknek (véleményem szerint) alapvetően nem az a dolga, hogy jól elbájcsevegjen nyilvánosan, de gyakorlatilag baráti társaságban. Mégis ez történik, másfajta beszélgetései Orbánnak gyakorlatilag nincsenek. A magyar miniszterelnök szinte kizárólag olyan helyzetekben jelenik meg a médiában (leszámítva azt az évi néhány sajtótájékoztatót, amelyeken újságírók is kérdezhetnek), amelyekben nem érheti kellemetlenség, amikor igazán nem kell megvédenie semmiféle álláspontot senkivel szemben, amikor szabadon eljátszhat bármilyen szerepet, szabadon tetszeleghet, szabadon bölcselkedhet.
Az ilyen szereplések gyakorlatilag színészi teljesítmények. Céljuk, hogy a szereplő szimpatikussá váljon a társadalom bizonyos rétegének a szemében. Hogy súlytalan, tartalmatlan és végtelenül leegyszerűsített bölcselkedésekkel, nyájas, tisztelettudó és kedveskedő stílusban egy politikus eljátssza azt a szerepet, amit a biztos választói elvárnak tőle: a jó keresztény embert, aki tisztességes, becsületes, alázatos, szavahihető és bölcs. Továbbá az erős vezetőt, aki magabiztos, megbízható, állhatatos, kemény jellem. Ez a szerep, amit Orbán Viktor magára vállal 1-1 ilyen interjú alkalmával. Megteheti, hiszen ő a rendező, a főszereplő, és rajta kívül csak mellékszereplők vannak. Legalábbis ezekben a helyzetekben. Más helyzeteket pedig nem nagyon vállal fel. Érthető módon, hiszen nagyon speciális körülmények kellenek, hogy valaki ne essen ki ezekből az ideális szerepekből, még akkor is, ha olyan tehetséges ebben, mint a miniszterelnök.
Gondoljunk csak bele, milyen illúzióromboló lenne, ha valaki, miután Orbán előadta, hogy "most, hogy már minden jó volt, mindenkinek volt munkája, növekedett a fizetése, nőtt a GDP, az emberek lényét a növekedés, gyarapodás töltötte be... jött a koronavírus...", rákérdezne, hogy mégis hogy érti azt, hogy "minden jó volt", miközben tízezrek élnek emberhez méltatlan körülmények között Magyarországon (lásd pl. L. Ritók Nóra és az Igazgyöngy Alapítvány munkássága); a társadalom egy jelentős része funkcionális analfabéta, és legtöbbször teljességgel értelmetlen közmunkából tartja el magát, a helyzetéből való kitörés esélye nélkül; a közbeszéd színvonala soha nem látott mélységeket ér el; a magyar emberek átlagos egészségi állapota szörnyűséges, ahogy az egészségügyi rendszer is sok sebből vérzik; a gyerekek hihetetlenül túl vannak terhelve egy olyan tekintélyelvű iskolarendszerben, amely kevéssé gondolkodni, sokkal inkább adatokat bemagolni tanítja meg őket; a társadalomban a vagyoni különbségek arcpirítóan nagyok; a világ pedig egy ökológiai katasztrófa kellős közepén van, nyakán a globális éghajlatváltozás beláthatatlan következményekkel járó, és egyelőre kezelhetetlennek tűnő problémájával. És még hosszan sorolhatnám.
Vagy gondoljunk bele abba, milyen lenne, ha valaki rávilágítana, hogy egy önmagát kereszténynek tartó ember GDP-ben méri a "jót" és arról beszél, hogy az emberek lényét a gazdasági növekedés hatja át. Nem vagyok keresztény, de néha elgondolkozom, vajon mit szólna ehhez Jézus Krisztus (vagyis mit szól, ha létezik valahol), ha hallaná a GDP-növekedés már-már szentséggé emelését, vagy a gazdasági növekedésről szóló dicsszólamokat. Vajon milyen kapcsolatban van mindez az ő egykori tanításaival és cselekedeteivel, illetve az annak nyomán született szentírással? Vajon nem jogosan felmerülő kérdések ezek egy kereszténynek mondott kultúrában. És ha igen, akkor miért nem merülnek fel egy legfőbb politikai vezetővel szemben pl. egy keresztény rádióban? Úgy látszik, hogy erre valamiért nem nagyon van igény, mert ha lenne, akkor az a masszív szavazótábor nem lenne olyan stabil, mint amilyennek tapasztaljuk. Úgy látszik, nem kell az intellektus, nem kell az érvelés, nem kellenek érdemi viták. Színház kell, és az is lehetőleg úgy, hogy ne tűnjön annak. Orbán pedig ebben jó.
A miniszterelnök a beszélgetés végén még megköszönte az érte szóló imákat, és az "Isten fizess meg" szófordulattal búcsúzott. Bennem efféle szavak hallatán mindig 100 és 100 dolog rémlik fel a múltból és a jelenből. Felrémlik egy állami pénzekből milliárdokkal kitömött gazdasági holdudvar; felrémlik számtalan gyűlöletkampány, amely ellenségekké nyilvánított másként gondokozók porba tiprásáról szólt és amely végletesen kettészakította a magyar társadalmat; felrémlik a közpénzből (is) kiépített kormányzathoz köthető médiabirodalom, a Fidesz-propaganda TV-nek beillő magyar közszolgálati televízióval az élen, vagy a kormányhirdetésekkel fenntartott "ingyenes", szégyenletes politikai bulvárlap, amit emberek millióihoz juttatnak el nap, mint nap; felrémlik az a rengeteg, más pártok képviselőitől érkező, érdemi válasz nélkül hagyott kérdés a parlamentben; Felrémlik egy köztársasági elnök, aki bár egy alkotmányjogászt váltott ezen tisztségben, nem tudta helyesen leírni az "állam" szót, nem ismerte az "ártatlanság vélelme" kifejezést, egykori szakdolgozata kapcsán plagizálási botrányba keveredett, soha, egyetlen parlamenti döntéssel szemben nem élt a jogával, hogy azt ne írja alá, hanem visszaküldje a parlamentnek újratárgyalásra, és akit mindezek ellenére (vagy éppen ezért) vaskosan megtapsolt a parlament kormánypárti többsége; felrémlik Orbán, amint kritika nélkül alkudozik olyan országok vezetőivel, amelyekben a legalapvetőbb emberi jogokat is semmibe vevő rendszerek működnek; eszembe jut a 2008-as Orbán Viktor, aki "puccsnak" nevezte az akkori kormány Paks II.-vel kapcsolatos titkosítási döntéseit, majd kormányra kerülve az "új" Paks II.-vel kapcsolatos szerződések 30 éves, éppen most pedig a Budapest-Belgrád vasútépítés szerződéseinek 10 éves titkosítását rendelte el; Sokáig folytathatnám még, de nem fogom. Nem tudnék felsorolni mindent, amit az elmúlt egy évtizedben történt. A lényeg csak annyi, hogy finoman szólva nem vagyok meggyőződve ezen mondatok őszinteségéről, és komolyan vehetőségéről.
Van, ami sokkal jobban kifejezi a mai magyar valóságot, mint a fenti interjú.
VERS és DAL
