Több, mint kilenc évig dolgoztam programozóként egy multicégnél. Kb. másfél hónapja adtam be a felmondásomat, a napokban szűnik meg a munkaviszonyom. Ez a bejegyzés arról szól, hogy milyen gondolatok mentén, miért döntöttem így.

Fontos-e, hogy mit csinálunk?

Tapasztalataim szerint a szoftverfejlesztők közül sokan - tudatosan, vagy sem - abból indulnak ki, hogy alapvetően a programozói "munkaerejük" (az ezen a téren szerzett tudásuk és tapasztalatuk) az, amivel rendelkeznek, és ebből próbálják a "legtöbbet" kihozni, ami tipikusan a legtöbb pénz megkeresését jelenti. Vagyis olyan munkahelyet keresnek, ahol ezekért a "munkaerőpiaci értékekért" a legtöbbet fizetnek nekik. Hogy éppen mi az a feladat, amit el kell végezniük a munkahelyen, az másodlagos. Biztosan akad, aki gondosan kiválasztja, hogy milyen termék fejlesztésében vesz részt, de ez elég ritkának tűnik. Azok a programozók, akikkel én kapcsolatban voltam, szinte kizárólag az alapján választottak munkahelyet, hogy az adott pozíción milyen képességeket, tudást várnak el, és hogy az az állás hogy fizet. A legtöbbjük nem is igazán tudja, amikor belép egy céghez, hogy pontosan min fog dolgozni (én sem tudtam annak idején): ez az első hónapokban válik világossá a számára.

Látható tehát, hogy a "mit csinálok" szempontja meglehetősen háttérbe szorul. Pedig - mégha nem is gondolunk bele nap, mint nap - nem kicsi a tét itt az ember életének szempontjából, hiszen évi kb. 220 ledolgozott munkanapról, vagyis nagyjából 1760 munkaóráról van szó. Az életünk alváson kívüli részének legalább a felét a munkahelyünkkel kapcsolatos tevékenységekkel töltjük.

Az elszenvedett rossz?

A kultúránkból folyamatosan felénk áradó társadalmi, gazdasági és politikai üzenetek persze nem éppen arra ösztönöznek bennünket, hogy mindezen elgondolkozzunk. Épp ellenkezőleg: ideológiává összeálló alapvetéseikkel (amelyek a benne élők számára nem is látszanak ideológiának) trivialitásként kezelik, hogy ez az egyetlen felfogás, amit lehet, vagy érdemes követni. Amikor a politika rólunk "humán erőforrásként" beszél, amikor a jövedelmek mértékét, vagy a gazdaság teljesítményét azonosítja a "társadalmi jó"-val, amikor az oktatás célját a "munkaerőpiaci érvényesülésben" határozza meg, amikor a fogyasztás mértékét egyben a boldogság mértékének tartja, akkor mindig ezt az ideológiát erősíti a fejekben. Ennek még az önmagát tudománynak tartó klasszikus közgazdaságtanban is látványos nyomai vannak: a munkát "elszenvedett rossznak" tartja, amelyért az az által megszerzett jövedelem elköltése, fogyasztásra váltása kompenzál bennünket. Ha valaki most azt gondolja, hogy ő bizony szereti a munkáját, és legalább annyira ezért is jár be dolgozni, mint a pénzért, akkor persze lehet, hogy valóban így van, de azért kérdezze meg magától, hogy milyen szokott lenni a kedve hétfő reggel, és péntek délután, van-e a kettő között különbség, illetve, hogy csinálná-e szívesen magától azt a tevékenységet, amit elvárnak tőle akkor is, ha nem ez lenne a jövedelemforrása.

Bennem felmerült a kérdés, hogy valóban ilyenek vagyunk-e, vagy ilyennek kell-e lennünk, így kell-e magunkról és az életünkről gondolkoznunk? Az ébren töltött életünk fele valóban arra való, hogy elszenvedjük, és valóban a cserébe elérhető fogyasztás az, ami boldoggá tehet minket? Én ezekben ma már egyáltalán nem hiszek. Miután az ember komolyan megkérdőjelezi ezeket a kultúránkra jellemző alapvetéseket, a felmerülő kétségek egyre erősebbé válnak benne. Nekem nem nagyon volt olyan nap az elmúlt néhány évben, amikor ne gondoltam volna azt, hogy amit csinálok, amiért dolgozom, az valójában nem az én célom, hanem "kívülről" jön, az életem pedig múlik, a nélkül, hogy olyan célokkal foglalkoznék, amit igazán magaménak és fontosnak érzek.

Az sem mellékes itt, hogy tudományos vizsgálatok sora támasztja alá a fenti kétségeimet, amelyeket rendszerint "nagyvonalúan" figyelmen kívül hagyunk, amikor gazdaságról és társadalomról gondolkozunk. Most csak felsorolás szinten említek meg néhány eredményt:

• az emberek nagyon jelentős része (az Egyesült Királyságban és Hollandiában pl. majdnem 40%-a) érzi úgy, hogy a munkának, amit végez a munkahelyén, nincs semmilyen érdemi hozadéka, nem tesz hozzá semmi értékeset a világhoz
• az emberi boldogság egy meglehetősen alacsony szint (kb. megfelelő mennyiségű és minőségű étel és fedél a fejünk fölött) elérésén túl nem az anyagi helyzet függvénye, sokkal inkább múlik olyan tényezőkön, amelyek nem fejezhetőek ki pénzben: az emberi kapcsolatok minőségén, a biztonságérzeten, a pozitív jövőképen, hogy értelmes munkát végzünk-e, stb.

A soha el nem ért délibábok

Többek szájából hallottam olyan érvelést, hogy bár nem szeretik annyira a munkájukat, de most gyűjtögetnek, és amikor elég sok pénzük lesz, akkor abbahagyják, és azt csinálnak majd, amit valóban szeretnek. Én ezt nagyrészt önmagunk veszélyes hitegetésének látom, ugyanis nem ismerek egy olyan embert sem, aki ezt megvalósította volna. Ez általában egy örök délibáb marad, ami csak arra jó, hogy megindokolja számunkra, hogy miért kell ma, holnap és holnapután is olyasmit csinálnunk, amihez semmi kedvünk, de kilépni belőle mégsem vagyunk képesek.

Megélhetési kényszer?

Szintén gyakran hangzik el az az érv a fentiekkel szemben, miszerint "mégiscsak meg kell élni valamiből". Ez egyrészt persze Magyarországon is (de a harmadik világ országaiban aztán méginkább) sok emberre igaz: a társadalom egy jelentős része nem dúskál a lehetőségekben, ha szeretne kijönni a pénzéből, így aztán nem csoda, hogy nem választ olyan munkát, amelynek személyesen értelmét látja, amelyben elhivatott. Egy programozó esetében viszont, aki (legalábbis átlagban) a magyar minimálbér többszörösét viszi haza fizetésként, ez nem igazán állja meg a helyét. Ilyen jövedelem mellett igenis van mozgástér, lehet választani, hogy mit csinálunk, milyen terméken dolgozunk, milyen cégnél dolgozunk, vagy hogy heti hány órában, illetve az anyagi biztonság megteremtése után váltani is van lehetőség akár egészen más területre, ahol esetleg kisebb jövedelemért, de hozzánk, a céljainkhoz közelebb álló melót végezhetünk.

Merre evezünk a nagy közös hajóban?

Nézőpontom szerint az emberi élet jóval több annál, mint az egyén boldogulása, az egyén érdekei, preferenciái, érdeklődési körei. A párkapcsolatunk, a családunk, a baráti társaságunk, a közösségünk, a településünk, az országunk és az emberiség részei vagyunk, amely közösségekre és rendszerekre hatással vagyunk, ha akarjuk, ha nem. Az egész "nagy színjátékhoz" pedig mi is hozzáírunk egy sort az életünkkel, és nagyon nem mindegy, hogy mi is az a sor.

Egyáltalán nem azt akarom ezzel sugallni, hogy mindenkinek úgy kellene döntenie, mint nekem. Szó sincs erről. De kár és nagyon veszélyes is tagadni, hogy az, hogy mire használjuk az időnket, a lehetőségeinket, az életünket, (részben legalábbis) választás kérdése, és felelősségünk van abban, hogy hogyan választunk, nem csak a saját életünk szempontjából.

Multik és propaganda

A döntésemben nagy szerepet játszott az is, hogy vannak problémáim a multinacionális cégek működésével kapcsolatban. Ezeket nem fejtem ki itt, hiszen írtam már róluk néhány hosszú bejegyzést. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy beálltam az érvek nélkül "Fúj-fúj multik"-at skandálók táborába, kérem olvassa el pl. a TŐKEKONCENTRÁCIÓRÓL, vagy a multik ERKÖLCSÖN KÍVÜLI mivoltáról szóló írásaimat, és az azokban kifejtett érvekkel kezdjen valamit.

Abban is biztos vagyok a 9 éves multis tapasztalatom nyomán, hogy bár ezek a cégek (főleg az IT szektorban működők) szeretik magukat a tudomány hírnökeinek és élenjáró képviselőinek tekinteni, a hozzáállásuk csak nagyon-nagyon korlátozottan értelmezhető tudományosnak. A tevékenységi köreiken belül persze tudományos módszereket alkalmaznak a termékeik létrehozása, a "kutatás és fejlesztés" érdekében, viszont amint arról van szó, hogy a tevékenységüket tágabb kontextusban kellene megítélni, a létjogosultságán és a lehetséges hatásain, következményein elgondolkozni, a tudományosság súlyosan korrumpálódik, és az egész jobban hasonlít egy rosszabbfajta politikai propagandához, mint bármiféle érveléshez. Hogy ezt valaki észrevegye, elég csak ránéznie egy multicég kommunikációjára, elég meghallgatni a cég vezetőinek gondolatait a működésről, annak "jóságáról" és "nélkülözhetetlenségéről". A "bullshit" szó sem véletlenül merül fel oly gyakran ebben a világban. Mindez - ahogy én látom - alapvetően annak köszönhető, hogy a legfőbb mozgatórugó a profitorientáltság, aminek semmi, de semmi köze nincsen a tudományos gondolkodáshoz, nagyon sok esetben éppen azzal ellentétes utakra visz. Mindennek a legsúlyosabb következménye, hogy egy akármilyen piacon mozgó cég soha nem fogja igazán és őszintén megkérdőjelezni a saját tevékenységének áldásos mivoltát, akkor sem, ha tudományos eredmények sora cáfolja, vagy kérdőjelezi azt meg. Ez a jelenség az IT-szektorban a mérhetetlen és tudományosan indokolhatatlan technológiai optimizmusban, technokrata hozzáállásban nyilvánul meg.

Megemlítem, hogy arra vonatkozóan is vannak kutatási eredmények, hogy multik alkalmazottjaként rengetegen küzdenek kognitív disszonanciával a munkájukkal kapcsolatban. Nagyon sokan éreznek elviselhetetlen ellentétet az elveik, értékeik, és a munkahelyükön végzett munka céljai, jellege, vagy a munkaadójuk tevékenységének erkölcsi megítélése között. Szóval biztosan nem vagyok egyedül ezzel.

A szellemi közeg

Minden szubkultúrának megvannak a sajátosságai, az erősségei és gyengeségei: nincs ez másként a programozókkal sem. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyformák lennének, de vannak olyan jellemvonások, amelyek sokuk gondolkodására jellemzőek. Ilyen például a technológiai optimizmus (szélsőséges esetben a technológia iránti kritikátlan rajongás), ami azt jelenti, hogy bármiféle problémára technológiai megoldásokban látják a megoldást. Ennek indokolatlanságát számomra pl. az immár 150 éves ismert Jevons-paradoxon bizonyítja, amit viszont szinte egyetlen kollégám sem ismert, akivel beszélgettem ilyesmiről. Ezen egyébként nem sok csodálkoznivaló van, hiszen minden szubkultúra jellemzője, hogy a tagjai leginkább annak alapvetéseivel és szűk ismeretanyagával vannak tisztában, az IT világában pedig a technológiai optimizmus kritikája a Jevons-paradoxonnal és sokminden mással nem tartozik bele ebbe.

Ugyanilyen tipikus jellemvonás (ami persze nem csak ebben a szubkultúrában van jelen), hogy annak ellenére, hogy a tudomány iránt erősen érdeklődik, nemigen ismeri vagy azonosítja a határt a tudomány és a szubjektum között, így olyasmit is nagyvonalúan a tudományos jelzővel illet (mintegy indokolva annak létjogosultságát és megkérdőjelezhetetlen mivoltát), aminek pedig semmi köze a tudományhoz. Erről a témáról írtam már egy BEJEGYZÉST, azt nem ismétlem meg itt.

A harmadik ilyen szellemi tulajdonság a "lineáris fejlődésmítoszba" vetett hit, amit persze nem hitnek vagy ideológiának gondolnak, pedig a jellemvonásai alapján nagyon is annak minősül. A lineáris fejlődésmítosz azt az elképzelést jelenti, miszerint az emberiség története kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel tűzdelve ugyan, de végülis folyamatos fejlődés. Ennek elemezgetésébe most nem megyek bele, csak annyit említek meg, hogy véleményem szerint ez az elképzelés abból a nagyon szubjektív és összességében védhetetlen alapvetésből fakad, miszerint a fejlődés az azonosan egyenlő a technológiai fejlődéssel.

Pozitívumként említem meg a programozók szubkultúrájára vonatkozóan, hogy a munka gyakorlatias szervezésében, a praktikus problémák megoldásában az átlagnál kreatívabbnak és hatékonyabbnak tapasztaltam ezt a közeget. Én ezt a képességet nagyra értékelem, kár, hogy a célokkal, amelyek elérésére mindezt fordítják, nagyon sokszor nem értek egyet. De talán a szubkultúra tagjai sem feltétlenül (mégis csinálják), de erről már volt szó.

A halál szemszögéből

A halálhoz (is) nagyon rossz és ellentmondásos a hozzáállása a kultúránknak. Nagyjából úgy írnám ezt le, hogy a "haláltól való rettegésben" élünk, és ez - paradox módon - végeredményben rengeteg szenvedést és nem utolsósorban rossz döntést okoz nekünk az életünkben. Nálunk senki sem szeret a halálon gondolkozni, annak szempontjából megítélni az életet, pedig ez egyáltalán nem egy elszomorító vagy önsanyargató, hanem az egyik leghasznosabb és legszükségesebb dolog véleményem szerint. Tulajdonképpen a halál az, ami érvényt szerez az életünknek, ami megadja a cselekedeteink súlyát, aminek folytán van tétje annak, hogy mit teszünk az életünkben. Halál nélkül mindez nem lenne.

Érdemes tehát időnként ebből a szemszögből ránézni az életünkre, és megítélni azt, hogy az vajon jó irányba tart-e. A halál szempontjából lehet leginkább átfogóan gondolkozni az életünkről, és a rövidtávú és szűk célokon, az azokban való sodródáson túllátva irányt szabni neki. Ha ezt sokáig nem teszi meg valaki, akkor félő, hogy már késő lesz. Sokmindent, sok aktuális körülményt meg lehet szokni, és szinte megszeretni az ember életében akkor is, ha annak, ránézve az egész életünkre, sok értelmét nem látjuk. Érdemes tehát néha belegondolni, hogy ha holnap, a jövő héten, vagy a jövő hónapban érne minket a halál, akkor vajon tényleg ezzel foglalkoznék-e, amivel ma temérdek időt eltöltök, tényleg ennek van-e valóban értelme.

Henry David Thoreau-nak, a Holt költők társaságából is ismerős mondataival zárom ezt az írást:
"Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpusztítani mindazt, ami nem volt élet, hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem."