Mivel telik az időnk?

Hétköznap: alszunk napi 8 órát, utazunk a munkába (és vissza) 1-2 órát, dolgozunk a munkahelyünkön 8-at, eszünk-iszunk, tisztálkodunk, a családunkkal töltünk némi időt, vagy éppen annak ügyes-bajos dolgait intézzük, esetleg sportolunk, TV-t nézünk vagy valamely hobbinknak hódolunk tovább néhány órában. Hétvégén: vásárolunk, meglátogatjuk a vidéken élő szüleinket, elmegyünk kirándulni, vagy szórakozni (moziba, színházba, táncolni, kocsmába), eszünk-iszunk-alszunk, főzünk, füvet nyírunk, stb.

Telnek az órák, a napok, a hetek, és ha igazán átgondoljuk, alig-alig marad időnk MÁS-ra. A MÁS alatt most a "világ" megismerését értem, azon a legtöbbször elhanyagolható kis szeletén túl, amivel például a munkahelyünkön találkozunk. Vagyis hogy kövessük a politikai eseményeket, olvassunk történelemről, egészséges táplálkozásról, filozófiáról, környezetvédelemről, vagy éppen szépirodalmat. Kicsit beleássuk magunkat különböző tudományterületekbe, hogy ne csak bambán nézzünk, amikor szóba kerül pl. hogy hogyan alakult ki az a világ, amiben élünk, a saját kultúránk hol gyökerezik, a testünk hogyan működik, vagy éppen azok az eszközök, amelyeket nap-mint-nap használunk, és amelyek nélkül szinte már el sem tudjuk képzelni az életünket.

Valamiféle műveltségről és szélesebb látókörről beszélek, ami valójában (azon a primitív szinten túl, hogy a TESCO-ban olcsóbban vesszük meg a csirkemellet) alapfeltétele bármiféle tudatosságnak a saját életünket és a világunk alakítását, vagyis a jövőnket illetően. Kellő tudás és ismeretek nélkül arra sincs esélyünk, hogy egyáltalán észrevegyük a döntési lehetőségeinket, az alternatívákat létét, vagy eszünkbe jussanak a megfelelő kérdések, illetve felismerjük ezeket (mármint a létezésüket és létjogosultságukat).

Ha nem ismerjük a történelmet, nem tudunk elvonatkoztatni attól a kortól, amiben élünk, és azoktól a körülményektől, amelyek megadattak nekünk (ellentétben a világon élő 7,5 milliárd ember döntő többségével). Ha nem tudjuk, hogy milyen emberi kultúrák léteztek és léteznek még a sajátunkon kívül, akkor el sem tudjuk képzelni, hogy lehet egészen másképp gondolkozni a világról, egész másra fókuszálva felépíteni az életünket és a világunkat. Ha nem ismerjük az emberi evolúciót, akkor egészen másként tekintünk az élővilágra, az ökológiai rendszerekre, amelynek mi is részei (és most már legfőbb alakítói) vagyunk, valamint nem tudjuk, hogy mitől vagyunk boldogtalanok egy nagyvárosban, ahol a minket körülvevő emberek 99%-ának még csak a nevét sem tudjuk. Ha nem ismerjük a testünk működését, fogalmunk sincs, hogy hogyan kéne vele törődnünk, hogyan kéne rá vigyáznunk, és egészségben megmaradnunk. Ha nincs semmilyen közünk a művészetekhez, sosem zenéltünk, énekeltünk, vagy időztünk el egy festmény előtt, akkor úgy tűnhet, hogy az élet nem szól másról, minthogy pénzt keresve fenntartsuk magunkat, kifizethessük a lakáshitel törlesztőrészletét és hogy minden nap beleférjen egy ezresbe az ebédünk. Ha nem foglalkozunk politikával, akkor esély sincs rá, hogy egy valamirevaló (és nem csak egy látszat-) demokráciát alakítsunk ki az országunkban.

Nem lehetünk mindenben szakértők

Ez így van, nem lehetünk. Arra nincs elég időnk, és kapacitásunk, de erre nincs is szükség, én nem a végletekről beszélek. Sőt, pont, hogy nem a végletekről beszélek, hiszen a jelenlegi életvitelünk, illetve az időnk beosztása maga a véglet, az extrémitás, amit kritizálok. Bizonyos értelemben szélsőségesnek tekintem azt, hogy az időnk kb. 1/3-át fordítjuk az élet összességében nagyjából elhanyagolható apró részleteire (8 órás munkaidő), és a ki nem küszöbölhető praktikus teendőink (alvás, evés-ivás, tisztálkodás, stb.) mellett, jó, ha az időnk 1/10-e marad minden MÁSra. Néhányan esetleg most felszisszentek, hogy a napi munkájukat (a sajátomat is) elhanyagolható apróságnak tekintem. Pedig jobban belegondolva ritka kivétel az, amikor valaki a világunk egy értékelhető "méretű" szeletével átfogóan kell, hogy foglalkozzon munkája során. Hosszan tudom sorolni azokat a munkaköröket, amelyekre ez nem igaz, és erősen gondolkoznom kell, hogy találjak néhány olyat, amelyikre esetleg igaz lehet. Eladó, pénztáros, buszsofőr, bármilyen ügyintéző, pék, szakács, pincér, építőipari munkás, kórházi ápoló, soroljam még a negatív példákat ilyen tekintetben? De általában a tudományos kutatásokban dolgozók sem kivételek, mert egy tudományterület részterületének részterülete az, aminek egy apró részével foglalkoznak. De a mérnökök és programozók sem, mert egy speciális termék egy modulján belül egy komponenshez értenek csupán. A tanárok talán lehetnek kivételek, feltéve, hogy több tantárgyat is tanítanak, és komolyan veszik a hivatásukat. Szóval ez az arány, illetve aránytalanság legfeljebb azért nem szembetűnő, mert megszoktuk, hogy így van, és a kulturális alapvetéseink is megerősítenek bennünket abban, hogy ez rendjén van így, nincs min gondolkozni, nincs min változtatni (ilyen kulturális jellemvonás például a csúcsteljesítmények túlértékelése, ami azt jelenti, hogy sokkal többre tartjuk azt, ha valaki egy nagyon speciális területen, de kiemelkedő teljesítményt nyújt, mint azt, akinek széles látóköre és átfogó tudása van, mégha az egyes rész-részterületeken nem is kiemelkedő szinten).

És akkor itt jön az, hogy vajon feltesszük-e az adódó kérdéseket magunknak:

• Tényleg érdemes napi 8 órát azzal tölteni az életemből, amivel most töltöm?
• Lehetne esetleg máshogy élnem (pl. kevesebbet dolgozni, kevesebb pénzért) és másra helyezni a hangsúlyt?
• Tényleg jó-e az a világ, ami végtelenül specializált tevékenységekre készteti az embereket, és ha mégsem annyira fasza, akkor lehetne-e ezen változtatni?

Nade itt rejlik a csapda a dologban. Ugyanis mindez egy önmagát gerjesztő folyamat: minél inkább normálisnak tekintjük mindezt és belesimulunk a rendszerbe (szépen eljárunk dolgozni, ahogy kell (értsd: ahogy a társadalom elvárja tőlünk), keresünk (minél több) pénzt, azt valamire elköltjük és szépen lassan elmúlik az életünk), annál kevesebb esélyünk van arra, hogy kilássunk a kis burokból, ami körülvesz minket, különbséget tudjunk tenni az önként vállalt és a valós korlátok között, és egyáltalán fel tudjunk tenni a fentiekhez hasonló kérdéseket.

Mi lehet hát a megoldás?

Legelőször is mindenképpen valami olyasmi, ami enyhíti, vagy felszámolja ezt a durva aránytalanságot. Erre vannak azért lehetőségeink, mégha ezek nem is jól kijárt utak a jelenlegi társadalmi normák és kulturális alapvetések közepette. Dolgozhatunk 8 óra helyett 6 vagy 4 órát, valószínűleg kevesebb pénzért, de jelentősen nagyobb lehetőséget teremtve a szellemi kiteljesedésünkre, annak számos járulékos (nem pénzben kifejezhető) hasznával együtt. Ez a megoldáskezdemény persze implicite magában hordozza annak a szemléletnek a felülbírálását, miszerint bármit csinálni csak az anyagi hasznunk növelése érdekében érdemes.

Az anyagi lehetőségeidet ne arra használjuk, hogy még több tárgyat birtokolhassunk, hanem arra, hogy minél szélesebb tudással rendelkezhessünk a világról. Ez praktikusan sokmindent magában foglal a könyvek olvasásától kezdve a szociális kapcsolatok által való épülésen át a számos területen való próbálkozással járó tapasztalatszerzésig, de mindezekhez idő és lehetőség kell, amit sok esetben a pénzszerzés hajszolásáról való lemondással teremtődik.

A kultúránk által kínált olcsó, felszínes és sokszor butító szórakozási lehetőségek helyett válasszunk igényes tevékenységet, ami hozzájárul szellemi kibontakozásunkhoz. Magyarán a Győzike Show helyett inkább menjünk el egy Filozófiai Kávéházba, egy beszélgetős filmklubra, vagy üljünk be egy kocsmába olyan emberekkel, akikkel értelmes dolgokról lehet beszélgetni, vitázni.