Mi az a tőkekoncentráció?

A tőkekoncentráció egy gazdasági folyamat, amely során a már amúgy is nagy tőkével rendelkező szereplők még nagyobb tőkét halmoznak fel, így a gazdasági súlyuk, és a kisebb szereplőkhöz képest a relatív gazdasági súlyuk is növekszik. Másként fogalmazva az a folyamat, amely során egyre kevesebb ember (nagytőkés) kezében összpontosul egyre nagyobb gazdasági erő, aminek egyenes következménye, hogy nőnek a társadalomban a vagyoni egyenlőtlenségek.

Hogyan működik ez a folyamat?

A tőkekoncentráció egyik mozgatórugója a méretgazdaságosság. Minél nagyobb volumenű a termelés egy vállalatnál, annál inkább optimalizálható a folyamat, csökkenthető a termelés költsége, és így a termék ára is. Ez piaci előnyt jelent a kisebb szereplőkkel szemben, így azok kiszorulhatnak a piacról, illetve a nagyobbak magukba olvaszthatják őket. De a gazdasági szereplők nagy mérete nem csupán a méretgazdaságosság révén járul hozzá a tőkekoncentrációhoz. Egy tőkeerős, multinacionális nagyvállalatnak sokkal több lehetősége van csökkenteni a költségeit, és érvényesülni a piacon, mint kisebb versenytársainak, illetve visszaélhet gazdasági erejével: a drága emberi munkaerőt gépekkel helyettesíti; a termelést kiszervezi olyan országokba, ahol olcsó az emberi munkaerő, illetve (tipikusan) nem kell megfelelni szigorú környezetvédelmi és munkajogi szabályozásoknak; az adózást kiszervezi adóparadicsomokba, ahol a legkedvezőbbek a feltételek; gazdasági lobbierejét kihasználva a politikai döntéseket igyekszik a saját anyagi érdekei szerint befolyásolni. A pénz tehát - úgy néz ki - még több pénzt termel.

Hol tart ma ez a folyamat? - példák

A tőkekoncentráció folyamata és annak megfelelően a társadalmakban a vagyoni különbségek mára meglehetősen szélsőségessé váltak, amit néhány adattal szemléltetnék. Egy tanulmány szerint 2014-ben a világ leggazdagabb 1%-a birtokolta az anyagi javak majdnem felét, a felső 10% a javak 87%-át, míg a világ szegényebbik felének összesen csupán 1% jutott. Becslések szerint 2017-ben a világ leggazdagabb 8 (azaz nyolc) emberének volt összesen annyi vagyona, mint a világ szegényebbik felének (~3,7 milliárd ember). De hogy néhány konkrét gazdasági szereplőt említsek: mindennapos, hogy az IT szektor jól ismert óriásai (Microsoft, Google, stb.) felvásárolják kisebb versenytársaikat. Vagy biztosan sokan hallottak pl. a két mezőgazdasági, vegyipari, biotechnológiai óriáscég, a Bayer és a Monsanto összeolvadásáról. De számos példa található a jelenségre a Húsatlasz című, online elérhető, ingyenes kiadványban is és még sok más helyen. De talán még jobb módszer, ha valaki a saját maga által vásárolt termékek révén győződik meg ennek a folyamatnak az eredményéről: ehhez elég végignézni a termékek címkéjét, vagy rájuk keresni az interneten, hogy melyik cég gyártotta őket. Vajon hány termék nem köthető az alábbi képen szereplő élelmiszeripari óriások egyikéhez sem? 

Következmények

Feltehetően jópáran érzik/tudják, hogy ezek nem túl pozitív folyamatok. Viszont biztosan nem mindenkinek világos, hogy pontosan miért nem. Megpróbálom összeszedni azokat a szempontokat, amelyek szerint én úgy gondolom, hogy a tőkekoncentráció összességében egy meglehetősen destruktív jelenség.

I - A demokrácia ellehetetlenülése

Lehet egy országban formálisan demokratikus döntéshozatal, annak gyakorlati megvalósulását súlyos mértékben korrumpálja, aláássa, ha a társadalomban nagyok a vagyoni különbségek. Könnyű belátni, hogy hiába van jogilag mindenkinek 1 szavazata a választásokon, nem egyenlő mértékben szól bele a döntésekbe egy havi 80.000 Ft-ból élő kisnyugdíjas és egy milliárdos üzletember, akinek médiavállalatai vannak, a cégein keresztül pedig erős gazdasági lobbierővel és politikai befolyással bír. A nagyobb gazdasági hatalom legtöbbször összefonódik a politikai hatalommal és nagy vagyoni különbségek esetén ez azt jelenti, hogy a többség kezéből kicsúszik az irányítás, vagyis a demokrácia ellehetetlenül.

Mára a legnagyobb vállalatok befolyása és gazdasági ereje államokat túlszárnyaló szintre emelkedett és tovább növekszik. Arra is látszanak törekvések, hogy a nemzetközi nagyvállalatok államokkal szemben, jogi eszközökkel érvényesíthessék érdekeiket. Ennek egyik példája az EU és az Egyesült Államok közti szabadkereskedelmi egyezmény (TTIP) tárgyalásának egyik sokat vitatott pontja, az úgynevezett "befektető-állam vitarendezési mechanizmus" (ICS/ISDS), amely lehető tenné nagybefektetők számára, hogy megtámadjanak egyes európai döntéseket. Ennek elfogadásáról egyelőre nem született döntés az EU-ban, mindenesetre nagy a nyomás a nagyvállalatok részéről.

II - Munkahelyek elvesztése, kiszolgáltatottság

Nem érdemes elhinni azt a sokszor hangoztatott lózungot, hogy a "multik munkahelyeket teremtenek". Valójában pont az ellenkezője történik, ami logikailag könnyen levezethető a fent már említett méretgazdaságosságból, termelésoptimalizálásból és a költségcsökkentési törekvésből. A nagy gazdasági szereplők többek között azért tudnak olyan méretűvé válni, mert hatékonyan küszöbölik ki a drága emberi munkaerőt, vagy éppen a legolcsóbban (és ehhez általában párosulva a legrosszabb körülmények között) dolgozó emberekkel végeztetik el a munkát. Ebből következik, hogy ha ugyanazt a gazdasági tevékenységet (persze nem ugyanúgy) egy óriás szereplő helyett sok kicsi végzi el, akkor (mivel ez utóbbiaknál a termelésoptimalizáció és költségcsökkentés kevésbé valósul meg) az minden valószínűség szerint több emberi munkaerőt (és kevésbé kiszolgáltatottat) fog megkívánni. Természetesen nem 1 db multicéget kell összehasonlítani ilyen szempontból 1 db kisvállalkozással (mert ez például indukálhat téves következtetéseket), hanem 1 multit akár több száz kicsivel (amennyi helyette el tudná végezni a termékek előállítását).

További, szorosan kapcsolódó következmény, hogy ha uralják a piacot a nagy gazdasági szereplők, és a kisebbek nem tudnak érvényesülni, akkor az emberek többsége csupán alkalmazott tud lenni, ami több szempontból is egy kiszolgáltatott helyzet. Nem nagyon van beleszólása abba, hogy a termelés hogyan folyik, neki csak el kell végeznie a rá bízott feladatot. Ha leépítésre kerül a sor (mert például átszervezik a munkát egy szegényebb országba), akkor egyszerűen elbocsátható. Persze ez utóbbi bizonytalanságon munkajogi szabályokkal lehet enyhíteni, de azért nem az a jellemző, hogy ez bármelyik nagyvállalatot meggátolna abban, hogy pl. "olcsóbb" helyre vigye a termelést, ha anyagi érdeke úgy kívánja.

III - A sokféleség csökkenése, döntési lehetőségeink beszűkülése

A sokféleség csökkenése elsősorban a biodiverzitás kapcsán szokott előjönni, de nem ez az egyetlen terület, ahol ez megtörténik. A nagy gazdasági szereplők dominanciája általában magával hozza az egységesítést, a sokféleség elvesztését, vagy legalábbis a nagymértékű visszaszorulását. Ha például arra gondolunk, hogy a sok, különböző kinézetű, kínálatú és hangulatú kis étterem helyett minden sarkon McDonald's, Burger King vagy KFC van, akkor tetten érjük ezt az egységesítést. Még durvább példája ennek, hogy szinte alig van ma már egy nagyvárosban olyan vendéglátóipari egység, ahol ne lehetne kapni CocaColát. Sőt, nagyon sok helyen ugyanaz a sztenderd üdítőkínálat van, ami néhány (vagy akár egyetlen) nagy cég termékeiből áll. Ez egyrészt borzasztóan egyhangú, unalmasan egységes, másrészt döbbenetes, hogy szinte minden egyes helyen ugyanazt lehet csak választani és ugyanazt a pár céget lehet "támogatni" a pénzünkkel/vásárlásunkkal. Olyan ez, mintha a nagy cégek pénzszivattyúja be lenne kötve szinte minden üzletbe a nyugati világ városaiban. További döbbenetes példa a globális vetőmagpiac, amelynek 2 nagyvállalat fedi le közel a felét, és 7 közel a háromnegyedét. Tehát (kicsit leegyszerűsítve) a világon átlagosan 4 vetőmagból 3 hét multicégtől való, és megvásárlásuk őket gazdagítja. És ezek csak kiragadott példák, a termelés és kereskedelem szinte minden területén hasonlóakat találhatunk. Ha ez a folyamat tovább folytatódik, akkor eljuthatunk odáig, hogy alig tudok majd olyan élelmiszert választani, amit ne valamelyik globális piaci szereplő állított volna elő, alig tudok olyan vetőmagot elvetni a kertembe, amely ne valamelyik vetőmaggyártó konszern terméke lenne, alig tudok olyan ruhát vásárolni, amit ne valamelyik ruhaipari nagyvállalat gyártatott volna le Kínában vagy Banglades-ben, és alig tudok olyan húst enni, amely nem dél-amerikai génmódosított szóján nevelkedett állat húsa volna. Ez a nagyon is valós "perspektíva" elég ijesztően hat, ugyanis a döntési/választási lehetőségeink végletes beszűkülését jelentheti, és ezzel egyidejűleg a sokféleség sokszor vissza nem fordítható, végleges eltűnésével járhat. 

IV - Érzelem- és részvétmentes döntések

Alapvető emberi jellemvonás, hogy azokkal tudunk együtt érezni, azoknak tudjuk a helyzetébe igazán beleélni magunkat, akikkel egy fizikai térben mozgunk, vagy akikkel legalább valamilyen módon beszélgetünk, kapcsolatban vagyunk. Egy tőlem több ezer kilométerre élő embernek a dolgait, akit sose láttam, nehezen tudom a szívemre venni. De hogy jön ez a tőkekoncentrációhoz? Hát úgy, hogy minél nagyobbra duzzad egy gazdasági szereplő, tipikusan a döntései annál távolabb születnek meg a termelő tevékenység megvalósulásának helyszínétől. Például egy ruhaipari nagyvállalat esetében, amelynek a székhelye valamelyik európai nagyvárosban van, a felsővezetők, a döntéshozók (hát még a részvényesek) könnyen lehet, hogy sose járnak azokban a távol-keleti ruhagyárakban, ahol a cég termékei készülnek, így sosem találkoznak az ott dolgozó munkásokkal. Számukra utóbbiak csupán legfeljebb statisztikai adatok, amelyeket figyelembe vesznek a cég tevékenységének racionalizálásánál/optimalizálásánál. Ebből kifolyólag nem jár különösebb lelki válsággal számukra, ha el kell bocsátani az egyik helyről néhány száz embert, vagy rossz körülmények között "kell" dolgoztatni őket. De nem csak az emberekről van szó. Ha valaki sosem érintkezik fizikailag pl. azzal a természetes élőhellyel, amelyet a cége termelő tevékenysége negatívan befolyásol (mondjuk elszennyez), akkor az sokkal kevésbé fogja megérinteni, mintha a saját szemével látná, vagy netán az általa kedvelt helyek egyikével történne ez. Ellenben, ha egy kis cégről beszélünk, ahol a tulajdonos személyesen ismeri az alkalmazottakat, tudja, hol élnek, ismeri a családjukat, stb., akkor nem fogja olyan könnyen elintézni a lelkiismeretével, ha el kell bocsátani valakit közülük. Ha jelen van a termelési tevékenység helyszínén, akkor komolyabban veszi a termelés esetleges negatív környezeti hatását, az jobban megérinti. Ennek a pszichológiája érthető, a tőkekoncentráció pedig közvetett módon tipikusan olyan helyzeteket teremt, ahol "embertelen", érzelemmentes, részvétmentes döntések születhetnek, és ezt én egyértelműen negatív következménynek tartom.

V - Társadalmi feszültségek, polgárháborúk

Amikor különböző (főleg szegény, harmadik világbéli) országokban súlyos társadalmi feszültségekről, polgárháborús helyzetről hallunk, akkor általában a közvetlen okokról értesülünk, úgy mint: az aktuális politikai helyzet, vallási ellentétek kiéleződése, a gazdaság romló állapota, stb. A valódi okok azonban általában alapvetőbbek, mélyebben gyökereznek, hosszabb távon alakulnak ki és strukturálisak. Az egyik ilyen mélyebb ok a társadalomban a vagyoni különbségek szélsőségessé válása, ami tipikusan azt jelenti, hogy az emberek döntő többsége egyre szegényebb és szegényebb lesz, a tehetős, szűk elit réteg pedig egyre gazdagabb, a kettő közt pedig nincs átjárás, óriási szakadék tátong. Ilyen helyzetekben pedig sokszor elegendő egy relatíve apróság (egy politikai döntés, egy gazdasági szempontból nehezebb év, stb.), egy szikra, hogy a belső feszültség robbanjon, és akár polgárháborús állapotokat idézzen elő. A tőkekoncentráció tehát itt is megjelenik, mint közvetett, de alapvető kiváltó ok.

Ok, de mi a jó hír?

Idáig elég sok "rossz hírt" hoztam, negatívumot soroltam fel a tőkekoncentráció kapcsán, úgyhogy itt az ideje, hogy valami vígasztalót is mondjak. Ez a "vigasztalás" csupán annyi, hogy mindez a (fentiek szerint nagyon is destruktív) folyamat elméletileg megváltoztatható, visszafordítható. És itt jössz a képbe Te, kedves olvasó (bár azért eddig is ott bujkáltál valahol a háttérben :)). Ugyanis fent, a tőkekoncentráció mibenlétének tárgyalásánál (némileg szándékosan) kihagytam egy mozgatórugót, ami tulajdonképpen a legalapvetőbb mind közül. Ez pedig Én vagyok, Te vagy, és mindenki más, vagyis a fogyasztó. A rengeteg, minden nap meghozott, kisebb-nagyobb fogyasztói döntés nélkül egyik vállalkozás sem képes növekedni, sőt, megmaradni sem a piacon. Mi vagyunk azok, akik a vásárlásainkkal (illetve akár a vásárlások elkerülésével!), vagyis a pénzünkkel szavazunk, hogy kit támogatunk, hogy melyik vállalat, és mekkorára nőjön. És ezekre a döntésekre az esetek legnagyobb részében senki sem kényszerít minket, mi magunk hozzuk meg őket. A termékek gyártói persze legtöbbször igyekeznek kicsikarni belőlünk az ő anyagi érdekeiket szolgáló döntést (a termékeik megvásárlását), és ehhez a marketing és a reklámpszichológia széles arzenálját vetik be (továbbá a fent leírtak alapján minél nagyobb egy piaci szereplő, annál nagyobb hatékonysággal tud működni ezen a téren), de a döntést mi hozzuk meg, így ilyen értelemben mi vagyunk az irányítói a piacnak, valójában mi határozzuk meg, hogy a gazdaságban mi történik. A fogyasztásunkkal. És bár ez az erő fel van aprózva (jelenleg ~7,6 milliárd részre), érdemes tudatában lenni, hogy összességében elsöprő ereje van. A kérdés, hogy ennek az erőnek a rám eső részét hogyan és mire használom.

Megoldások

Visszagondolva az általános iskolás koromra, érdekesnek találom, hogy sok gyerekben (főleg fiúkban) van egyfajta rajongás a "nagy" (fizikai értelemben használva a szót) dolgok iránt. Szeretnek nagy repülőkrők, hadihajókról, tengeralattjárókról, épületekről, stb. beszélni, azokkal játszani, róluk fantáziálni. Én is szerettem. Mai fejemmel úgy vélem, hogy ez nagyobb mértékben kulturális vonás, mint genetikai hajlam bennünk (persze ez vitatható). A lényeg itt ebből annyi, hogy sokunknál felnőtt korban is megmarad valami ebből a rajongásból, aminek a következménye az, hogy szubjektíve túlértékeljük a "nagyságot", a nagy méretet, akár fizikai, akár absztraktabb értelemben (pl.: sok pénzt, nagy piaci részesedést, stb.). Ezért szerintem érdemes a fent leírtak (és nyilván sok egyéb, itt fel nem hozott szempont mentén) reflektálni önmagunkra, és megvizsgálni, vajon mennyiben indokolt ez a fajta "ösztönös" hozzáállásunk az értékrendünk és a világunk problémái tükrében. Az én fejemben ez a gyerekkori hozzáállás mára átfordult, a gondolkodásom és vele együtt az érzésvilágom olyan lett, hogy a "nagyon nagy", ember alkotta dolgok taszítanak, és sokkal inkább a kicsi, az emberléptékű (ami szorosan összefügg a sokféleséggel) az, amit szépnek, kívánatosnak látok. Azért tartom nagyon fontosnak az ilyen irányú önreflexiót, mert akiben valamilyen szintű elfogultság van a "nagy méretek" iránt (még ha nincs is tudatában ennek, akkor is) önkéntelenül hajlamos lesz az ebből fakadó problémákat elhárítani, "diszkontálni". Ezen gondolatmenet továbbviteleként ajánlom Ernst F. Schumacher nagysikerű, széles körben ismert könyvét, A kicsi szép címűt.

A praktikum szintjére áttérve, a tőkekoncentráció visszaszorítására célozván a tanács tulajdonképpen meglehetősen egyszerű: hacsak lehet, kis gazdasági szereplőktől vásárolj, lehetőleg olyanoktól, amelyeknél tudod, hogy a pénzed kikhez áramlik, kiknek az anyagi gyarapodását szolgálja majd. Másként fogalmazva inkább tegyél 5000 Ft-ot egy kisgazdaságot üzemeltető család büdzséjébe, minthogy 5000 Ft-al tovább gyarapítsd egy nagyvállalat milliárdos részvényesének vagyonát. Ez nem minden gazdasági szektorban tehető meg (pl. nehéz elképzelni mikrochip-eket gyártó kis, családi vállalkozást), de a legtöbb területen (mezőgazdaság, éttermek, ruházkodás, stb.) igen, ahol pedig nem, ott is van lehetőség a fogyasztás csökkentésével tenni a tőkekoncentráció ellen (pl. nem muszáj kétévente új mobiltelefont venni; és ha már mobiltelefon, abból is van azért kisebb gyártó, nem csak a legnagyobbak - lásd: FairPhone). Természetesen ezek a döntések járhatnak azzal, hogy a választott termékre némileg több pénzt kell szánni (pl. a fent említett méretgazdaságosság miatt), ha kisebb termelőtől származik, vagy adott esetben kisebb gazdasági szereplőket preferálva nem választhatunk olyan széles palettáról, de ma már régen nem azokat nevezzük (vagy nem azokat kéne nevezni) "tudatos vásárlók"-nak, akik csupán a termék árát és a saját vásárlási lehetőségeiket veszik figyelembe a fogyasztói döntéseiknél, hanem pontosan azokat, akik minél több szempont szerint mérlegelnek (a valódi ár sosem a termék pénzben kifejezett ára). Ha pedig valaki hajlandó elgondolkozni a fent leírt következményeken, és hogy azok milyen sok szálon határozzák meg a világunk alakulását, akkor valószínűleg nem lemondásként fog arra tekinteni, hogy esetleg többet kell fizetni egy-egy termékért, vagy nem választhat 35, csak 10 féle kenyér közül. Más oldalról közelítve pedig amennyiben az ember tudatában van pl. a tőkekoncentráció folyamatának (de számtalan mást is említhetnék itt), onnastól kezdve valamelyest, a maga szintjén felelőssé válik azért, amit a fogyasztásával indukál. Magyarán - a jelen témánál maradva - ha valaki a fent leírtak ellenére pl. az olcsóbb, de nagy gazdasági szereplőtől származó terméket választja, az vállalja, hogy hozzájárul a tőkekoncentráció erősítéséhez, annak minden következményével együtt. Félreértés ne essék, ezt nem rosszindulatból, vagy bírálatként írom. Egyszerűen ha akarjuk, ha nem, ezek a dolgok valahogy a fent leírt módon működnek, és ezzel a helyzettel kell kezdenünk valamit. Itt nincs helye sértődésnek, vagy ellenségeskedésnek (ellenérveknek persze lehet), ezek az érzelmek teljes mértékben irrelevánsak abból a szempontból, hogy a fenti folyamatok révén mi történik a világban, és az milyen hatással van ránk, a környezetünkre, a döntési lehetőségeinkre, és még sokminden másra, ami meghatározza az életünket.

Visszatérve egy gondolat erejéig a fenti II. pontban tárgyalt "munkahelyteremtéshez": érdemes azon is elgondolkozni, hogy tulajdonképpen munkát is egymásnak adunk, hiszen az (az a termelő tevékenység és az a megvalósító cég) fog "működni a piacon", amire van kereslet, pontosabban amire keresletet teremtünk. Valaki nekem állít elő valamit, valaki másnak (vagy éppen az előbbinek) pedig én termelek valamit. Valaki nekem szolgáltat, és én tovább szolgáltatok másnak. A rendszer önmagát működteti, és ha én úgy döntök (jópár embertársammal egyetemben), hogy egy bizonyos fodrásznál fogom vágatni a hajamat, akkor neki tulajdonképpen mi adunk munkát. Ezt csak annak demonstrálására írom le ide, hogy a döntések és a folyamat működtetése valójában sokkal inkább a mi kezünkben van, mint azt sokan gondolnák. Hogy élünk, vagy nem élünk ezzel a döntési lehetőséggel, az pedig alapvetően határozza meg a világunk milyenségét, nem csak a tőkekoncentráció által.

Hozzá kell tennem, hogy a tőkekoncentráció mérséklésére más eszközök is elképzelhetőek, mint az alulról jövő, fogyasztói megoldások. Törvényekkel is lehet(ne) többféle módon szabályozni ezeket a folyamatokat (pl. versenyjogi szabályozások; kisvállalkozások előnyhöz juttatása (pl. adózás tekintetében), jogszabályi támogatása; magas jövedelmek nagyobb mértékű megadóztatása; stb.). Viszont egyrészt a jelenlegi szabályozások legfeljebb nagyon minimális mértékben szabnak határt a tőkekoncentrációnak, és ebben a helyzetben nem is igen várható, hogy ez jelentősen megváltozzon, például pontosan a nagy gazdasági szereplők politikai lobbiereje miatt. Másrészt törvényeket megváltoztatni egy tollvonással lehet, és azok kijátszására is rengeteg szofisztikált módszer létezik. Ennélfogva ez egy jóval kevésbé stabil megoldásnak lenne tekinthető, mint az előző bekezdésben javasolt fogyasztói magatartásból származó (mindemellett - félreértés ne essék - senkit nem szeretnék lebeszélni arról, hogy ilyen oldalról is tegyen a probléma mérséklése és megoldása érdekében).

Summázás

Remélem senkinek nem az jött le ebből az írásból, hogy kipécéztem magamnak a multikat és bűnbakot csináltam belőlük. Egyáltalán nem ez volt a célom: én itt folyamatokról és következményekről írtam, amit előítélet-mentesen lehet értékelni, le lehet vonni a konzekvenciákat, és annak megfelelően cselekedni. Tisztában vagyok vele, hogy egyelőre nem tűnik reálisnak, hogy megfelelő számú fogyasztó fogja mindezt belátni és aszerint cselekedni, hogy jelentős eredményt érjünk el a tőkekoncentráció és a vagyoni különbségek csökkentésében. Viszont egy olyan problémáról van szó, ami viszonylag könnyen belátható, egyre égetőbb, és egyéni szinten, praktikusan a megoldáshoz hozzájárulni nem jelent különösebben nagy erőfeszítést. És minden 1000 forint, amit nem a tőke "sűrűsödési pontjai" felé áramoltatunk, hanem a "ritkásabb régiók" felé a gazdaságban, az hozzájárul ahhoz, hogy "visszaszerezzük" a kontrollt és a döntési lehetőségeinket a világ formálása tekintetében, hogy megőrizzük a még meglévő sokszínűséget mind az élővilág, mind a kultúra, a szokásrendszerek és életszemléletek terén, valamint hogy függetlenségről és szabadságról ne csak elméletben beszélgethessünk. Úgyhogy remélem, hogy eszébe fog jutni a kedves olvasónak, amikor a politikai korrupció miatt bosszankodik, hogy ezt milyen úton indukáljuk mi magunk is, és megpróbálja majd elkerülni ezt a jövőben; eszébe fog jutni, mielőtt betér a "Mekibe", hogy talán jobb lenne a szomszédos kis étteremben enni, ahol a tulaj áll a pult mögött, vagy amikor a TESCO-ba készül, hogy mehetne akár termelői piacra is helyette. Ha ez megtörténik, akkor meglesz az esélye, hogy előbb-utóbb egy sokkal élhetőbb világot alakítsunk ki magunk körül. Rajtunk múlik!

*Képek forrásai: i.imgur.com, 3.bp.blogspot.com, images-na.ssl-images-amazon.com